Hattyúdal bravúrral

Ha nem a szögesdróton innen születik Szörényi Levente, hanem a módos nyugaton, ha a nyelv, amin énekel, nem a tizenötmillió ember által beszélt magyar, hanem a milliárdok által értett angol, valószínűleg minimum annyira viszi, mint John Lennon vagy Paul McCartney. Csak hogy neki nem ez a fajta világhírnév jutott, hanem a misszió, hogy megteremtse a zenéjében, szövegében egyaránt magyar nyelvű rockzenét, és azt olyan szintre emelje, amely alapján a hallgathatóbb, populárisabb komolyzene egyik stílusteremtőjeként aposztrofálják majd évszázadok távlatából.
Decemberi búcsúkoncertjén Szörényi Levente végre megkaphatta azt a technikai minőséget, amely évtizedek óta segíti a nemzetközi porondon is ismert nagy muzsikusokat a korszerű látvány- és hangélményben, ami tegyük hozzá, manapság legalább olyan fontos piaci tényező az eladhatóság szempontjából, mint maga az előadás.
Talán ezért is előrelépés, hogy a valóban méltó színvonalú koncert után a Hattyúdal filmes változata is XXI. századi megoldásokkal dolgozik. Ilyenek például – bár ezek leginkább csak errefelé számítanak újdonságnak – a rengeteg kameraállás, a látványelemek sokasága, a zene lüktetésével és a hangszereléssel harmonizáló vágások, amelyek az élő szimfonikus kíséretet is képesek követni. A látványt a Hattyúdalnál elsősorban azok a klipek adják, amelyek a szólólemezek dalaiból összeállított első részt kísérték, és amelyek a talán kevésbé ismert, vagy legalábbis összefüggéseiben nem annyira köztudott szövegek – nem egyet maga a zeneszerző jegyez – megértését igyekeztek segíteni.
Alföldi Róbert, a kísérőfilmek rendezője ezúttal a Szörényi-életműhöz méltó konzervatív megközelítéssel dolgozott – a képsorok a korabeli felvételek és a retrohangulat ellenére nem a nosztalgiáról szólnak. Élettörténetet mesélnek el, személyes vonatkozású utalásokkal és mindannyiunkat érintő történelmi eseményekkel tarkítottan, de nemcsak a tegnapról, hanem a máról és a holnapról is szólnak, akár a szövegek. A vágások is szerencsések: nem elvonják a figyelmet az énekesről, sokkal inkább ráirányítják arra, ami valójában mögötte van. Szellemileg, érzelmileg egyaránt.
A Feszty-körképpel gazdagított második rész, a színpadi művek világa a látványon túl a valóban felkészült előadókkal – Horváth Ádám, Feke Pál, Herczeg Flóra, Vadkerti Imre – mutat utat, a záró Illés-korszak pedig egy olyan mozgalmas koncertközvetítés, amely az egészen nüánsznyi érzelmi változásokat is figyelemmel kíséri. Látjuk a hatvanas évekbeli Little Richard-felvételt, aztán Szörényi Levente meghatódottan köszön el a színpadtól. Akár a koncert, a film is méltó a Szörényi-életműhöz.
(Hattyúdal, koncertfilm. Duna I., május 21.)