(hogyan kell változtatni )

Én nem tudom, hogy midőn a választópolgárok egy pártot vagy pártszövetséget hatalomra juttatnak, az ártatlanság vélelmében élnek-e. Ám bizonyos idő elteltével, amikor a hatalomra került párt és kormánya dönteni és cselekedni kezd, s ezzel míg némelyeknek kedvez, másoknak viszont szükségszerűen érdeksérelmet és kellemetlenségeket okoz, a kedvező vélekedés megváltozik. Így, az egyébként is szorult helyzetben, minden intézkedés gyanakvást kelt, s az ártatlanság vélelme tovatűnik. Ezért a bevett és megszokott dolgokon változtatni csak bizonyos következményekkel számolva lehet.
Vannak olyan országok, ahol az élet rendjét hosszú idő érlelte a többség számára elfogadhatóvá: működnek az intézmények, és az egyén nem kényszerül rá, hogy cserélgesse létmódját és szokásait. Vegyük példaként Svájcot. Ez a felettébb stabil, önmaga rendjéhez ragaszkodó kis ország, amely mentesnek látszik a belpolitikai viszályoktól, s nem mindig veti alá magát az európai trendnek, kevéssé ismert arról, hogy reformot reformra halmoz, s az sem jellemző rá, hogy IMF-segítségre szorul. Különleges helyzetének alapvető oka valószínűleg a szorgalom, a munka, a tisztesség és a rend. Mindezt nem zseniális politikusainak köszönheti, hanem hagyományainak. Nővérem, az ott élő Ágota mesélte, miszerint svájci anyósa a második világháború legnagyobb traumájaként élte át, hogy időnként nem lehetett borjúhúst kapni. Persze nem mindenki szereti a svájciakat, de nem sok jele látszik annak, hogy szokásrendjük megváltoztatására törekednének.
Természetesen nekünk is megvan a magunk szokásrendje, sőt, mondhatni, a legkülönbözőbb néprétegeknek vannak sajátos, valamikor megszerzett vagy adományozott, sztereotippá vált tradíciói, melyeket előjogoknak is nevezhetnénk. Ezeknek jó része nem ezredéves államiságunkból, hanem a szocializmus fénykorából származik. Ezekkel a „kedvezésekkel” a pártállam szolgált nekünk, vívmányoknak is nevezték őket, köztük említhetnénk a szinte ingyenes gyógyszerellátást, az adómentességet, az ingyenes oktatást, a nyugállományba vonulás kedvező, bizonyos esetekben speciális feltételeit. A sok vívmány azonban eladósodáshoz, bukáshoz, majd rendszerváltozáshoz vezetett, s maga a rendszerváltozás, miként most már biztosan tudjuk, korántsem fenékig tejfel. Nem lettünk Svájc. Nem a borjúhús a tét. Hanem, ahogy a valóságshow-kban mondják: maga a lét. Közben maga, a tiszteletre és követésre méltó Európa is súlyos bajba került, az euró helyett a svájci frank kezdett száguldani, ezzel a száguldással egyébként is rémes gondjainkat tetézve.
Egyre inkább bizonyossá vált, hogy szokásrendünk rossz és elavult, ahhoz, hogy az új körülmények között élni tudjunk, szinte a Kádár-korszak valamennyi jellemzőjét, látsszon bár jónak vagy rossznak, el kell töröli, egész létmódunkon változtatni kell. Sok szó esett az úgynevezett sokkterápiáról, de sem a sokkot, sem a terápiát nem vállalta fel egyetlen eddigi magyar kormányzat sem. Az ország érdeke nem került az egyéni vagy csoportérdekek elé. Ugyanis ehhez nagyfokú emberi és politikai bátorság kell. Továbbá erős felhatalmazás.
A megszokott „vívmányok” elvesztésének veszélye természetszerűen dacot és ellenkezést szül, még akkor is, ha tudjuk, hogy a nemzet érdeke mindennél fontosabb. A kormánynak tehát tudnia kell, hol a határ, amely szolidaritással, empátiával és jó kommunikációval tágítható ugyan, de erőszakkal aligha. Hogy ezzel tisztában vannak-e a döntéshozók, én nem tudom…