Közelebb a túlpart

Holnap véget érhet egy fejezet, amelyre – majd évek múltán – mint a kormány egyik legnagyobb erőpróbájára emlékezhetünk. Hosszú, hónapokig tartó tárgyalások után ugyanis kedden létrejöhet a devizahitelesek megsegítését szolgáló megállapodás a kormány és a pénzintézetek között, amely enyhíthetné az adósok nyomasztó gondjait. Úgy tűnik, ennek megvan az esélye, a bankszövetség legutóbbi megszólalása szerint ugyanis formálódik a végleges verzió, amely szerint a svájcifrank-alapú hitelek törlesztésének számításakor 180 forinton rögzítenék az árfolyamot, s ehhez igazítanák az euró- és a jenalapú kölcsönök visszafizetésének feltételeit is. Mindez azt jelenti, hogy – átmenetileg – akár tízezrekkel is csökkenhet az adósok havi törlesztőrészlete.
Hogy az elmúlt hetekben nagyon kemény csörték zajlottak a színfalak mögött, azt a nyilatkozatok visszafogottságából, s a várható megegyezés határidejének gyakori módosításából is sejteni lehetett. De abból is látható volt mindez, hogy a szakminiszter az utolsó pillanatban még egyszer felborította az asztalt. Többet akart kisajtolni a bankokból, és úgy tűnik: sikerrel. Mindvégig benne volt a levegőben, hogy vesszőfutás zajlik, hiszen szorít az idő: közeleg július elseje, amikor megszűnik a kilakoltatási és árverési moratórium, s végérvényesen tisztázni kell, hogy a piaci és a rögzített árfolyam közötti különbség kiegyenlítéséből mekkora részt vállaljon az adós, a bank és az állam. Noha a részletek holnap látnak napvilágot, az azonban bizonyos: egy adós sem mentesülhet a hitel visszafizetésétől: a rögzített árfolyam által keltett könynyítésből forinthitel keletkezik, amelynek törlesztését évek múlva kell elkezdeni. A korábban felvett kölcsönt tehát cipelni és fizetni kell. De talán megszűnik az álmatlan éjszakák félelme, a kilakoltatás torokszorító veszedelme, a kiúttalanság és a reményvesztettség érzése. Mert lesz idő a felkészülésre.
Most az adósok közül nyilván sokan gondolják, hogy korábban, amikor a hitelt felvették, körültekintőbben és megfontoltabban kellett volna kölcsönért folyamodniuk. Mentségükre legyen szólva, hogy a szocialisták regnálása alatt szinte senki, legalábbis nagyon kevés felelős politikus és bankvezér figyelmeztette a polgárokat az eladósodás veszélyeire. S nem nagyon beszélt senki a devizahitelek árfolyamkockázatáról. Sőt, Kóka János gazdasági miniszter – aki a pannon puma hatalmas ugrásait akkor vizionálta, amikor a magyar gazdaság épp a lejtő felé vette az irányt – a lakosságot arra biztatta, hogy pénzüket bátrabban tegyék be a bankokba, s bizalommal forduljanak a hitelintézetekhez. Mert ha a szerencsétlen polgár teljesen analfabéta a pénzügyekhez, akkor vannak, akik megmondják, mit kell tenni a pénzükkel. S meg is mondták. A pénzintézetek pedig úgy tüntették fel a világot, mintha csak annak lenne benne helye, aki kölcsönből él. És a hitel könnyen jött – lakásra, autóra, s ki tudja mi mindenre – a megfontoltságot pedig elnyomta a minden valóságot nélkülöző kormányzati sikerpropaganda. Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc és „kiváló” minisztereik – akik az országot is eladósították – még akkor is feltörekvő gazdaságot képzeltek maguk elé, amikor a gazdasági válság beköszöntött az országba. A krízis nyomán pedig egyre többen veszítették el a munkájukat, százezreknek rendült meg az egzisztenciális biztonsága.
Bár lassan eljött a kijózanodás ideje, a gond nem lett kevesebb. Bebizonyosodott, hogy segítség nélkül nem tudnak partot érni az adósok. Tegnap még messzi volt a túlpart. Holnap talán közelebb lesz.