Lesz-e közvilágítás? Az utcák kivilágítását az önkormányzat, azaz végső soron adófizetői pénz biztosítja. Ha az állam becsődöl, kialszanak a lámpák is? Az utóbbi időben a PIGS országok (Portugália, Írország, Spanyolország és Görögország) esetében egyre többször sejlik fel az államcsőd réme.
De hogyan is határoznánk meg az államcsődöt? Tavaly novemberben Portugália már nem először került közel az államcsődhöz története során, ezért az egyik hírportál gazdasági rovata áttekintette valamivel több, mint kétszáz év pénzügyi válságainak és államcsődjeinek esettörténetét. Különösen azokat az eseteket vizsgálta meg, amelyekhez némi köze volt a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF). A Por-tugal Diário 290 bank- vagy pénzügyi válságot, valamint 70 államcsődöt számolt össze, vagyis évente legalább egy bekövetkezik közülük valahol a világban.
Huszonegy esettel az Ibériai-félsziget két országa viszi a prímet ezen a téren. Tehát Spanyolországnak sem ismeretlen egyik fogalom sem. Itt a XIX. században jóval nehezebben ment a polgári demokrácia bevezetése, mert nyolcszor jelentett csődöt a spanyol királyság kormánya (1809, 1820, 1831, 1834, 1851, 1867, 1872, 1882), egyébként összesen 14-szer ismerte el a fizetésképtelenséget vagy az állam, vagy a bankrendszer. Az első hat spanyol államcsődre még a spanyol Habsburgok idején került sor (1557, 1575, 1596, 1607, 1627, 1647). 1557-ben – legelőször – még az akkori világ „urának”, II. Fülöp királynak (1556–1598) is takarékoskodnia kellett. A szokásos tíz helyett csak hat fogást szolgáltak föl az étkezések idején, sőt meg kellett válnia fogtisztító és algebrához értő mesterétől is.
Több mint egy éve Spanyolország ismét a pénzpiac figyelmének középpontjában áll, amely az EU-val, illetve az Európai Központi Bankkal (EKB) egyetemben külső nyomást alkalmaz céljai eléréséhez. Bár a szocialista kormány teljesített több követelést – a foglalkoztatási „reformot”, a költségvetési hiány jelentős csökkentését, a szociális kiadások és a munkanélküli-segély lefaragását vagy megszüntetését –, a spanyol állam már kétszer is felkerült a londoni adatszolgáltató ügynökség, a CMA Datavision rettegett listájára, az úgynevezett tízes csődklubba. Nem mellékes tény, hogy a görögök és a portugálok több mint egy éve „klubtagnak” számítanak.
A tavaly májusban 110 milliárd eurós mentőcsomagra kényszerülő Görögország előtt sem ismeretlen korábbról az államcsőd fogalma. 1826-ban fizetésképtelenséget jelentett be az 1821-ben függetlenségét külső segítséggel kivívó fiatal görög királyság, és egyedülálló rekordot állított be, mert 50 évig nem jutott nemzetközi hitelekhez. Portugália valamivel jobban járt, amikor 1891-ben felmondta a britekkel 1386-ban megkötött szövetségi szerződést, és „csak” tíz évre maradt ki a nemzetközi hitelekből.
Nem is olyan rég, éppen tíz éve, amikor a világ különösen Afganisztánra és az ott zajló háborúra figyelt, szép csendben csődbe ment Argentína. A legutolsó diktatúra (1976–1983) után a sokkal jobb sorsra érdemes dél-amerikai ország 45 milliárd dolláros külső adósságot halmozott fel – előtte kilencmilliárd volt az összes adóssága –, a csőd pillanatában ez már 137 milliárdra rúgott. A fizetésképtelenség bejelentésekor az elnök – Fernando de la Rúa – elrendelte a készpénzkorlátozást, hogy elkerülje legalább a pénzrendszer összeomlását. A fenyegető csőd közeledtére a némi tartalékkal rendelkező argentinok egy része ugyanis az akkor még adóparadicsomnak számító szomszédos Uruguayba menekítették pénzüket. Jellemző tény, hogy a kormánynak még arra sem volt pénze, hogy új útleveleket adjon ki. Mivel az IMF ekkor megtagadta az újabb hitelt, De la Rúa belebukott a csődbe, és utódai egy évig kénytelenek voltak érvényben tartani a készpénzkorlátozást, amely a legteljesebb nyomorba döntötte a feketemunkára és készpénzfizetésre szoktatott, illetve kényszerített középosztály jelentős részét is. Argentína azóta is az államcsődök (egyik) elrettentő példája.
*
„Madrid lesz a neoliberalizmus sírja” – hirdeti egy transzparens. A szöveg egyértelműen arra utal, hogy a Puerta del Sol téren a tüntetők között több olyan baloldali csoport tagjai is megjelentek, akik már áprilisban próbálkoztak a tiltakozással, és egyáltalán nem békésen. Akárcsak május 15-én, a tiltakozás első napján. A múlt vasárnap az egyik párthoz vagy szakszervezethez sem tartozó, békés jellegét hangsúlyozó Igazi Demokráciát Most! platform vette át a kezdeményezést a többiektől. Az elemzők és a tudósítók megállapították, hogy a szervezők egyre nehezebben birkóznak meg a belvárosi táborozás nehézségeivel, de a számolatlanul érkező javaslatok tömegével is, ezért káosz fenyeget a téren.
Mivel a jobboldali Néppárt nyerte meg a helyhatósági és részleges tartományi választásokat, és a „dühödt” tüntetők – „los indignados” – csak annyit értek el, hogy minden eddiginél többen adtak le érvénytelen vagy üres szavazólapot, elképzelhető, hogy a téren lévők előbb vagy utóbb szembekerülnek a hatóságokkal. Tudniillik a madridi vállalkozók azt követelték az önkormányzatoktól, hogy minél előbb számolják föl a sátortábort. A nemcsak Madridban, hanem az egész ország (nagy)városainak főterén tiltakozók ezért most attól tartanak – főleg Barcelonában –, hogy a hatóságok a Barcelona–Manchester United szombati BL-döntő ürügyén fogják kiüríteni a köztereket.
*
Az ingatlanválság hatása. A képen az „Una firma por una estafa inmobiliaria” szövegű felirat a történelmi nevezetességű Puerta del Sol téren tüntetők egyik jogos követelésére utal, és az ingatlancsalás céljából alapított cégeket kárhoztatja. A lakáskérdés ingatlanválság nélkül is igen fontos a spanyol mindennapokban: a véres polgárháború (1936–1939) milliókat tett földönfutóvá, és szinte teljesen újjá kellett építeni például Madridot. Franco halála (1975) óta a kormányok rendre megpróbálták rendezni a lakáskérdést, több-kevesebb sikerrel.
Egyes elemzők szerint az ingatlanválság José María Aznar (1996–2004) kormányzása idején kezdődött 1997-ben. A néppárti kormányfő ugyanis az építőipart tette meg gazdasági stratégiája egyik pillérének – az energián és a távközlésen kívül –, hogy visszaszerezze régi befolyását a földgolyón. (Több Spanyolországot a világban! – dobta be a köztudatba Aznar a párt jelszavát 2002-től.) A folyamatos fúziók és megrendelések következtében pedig annyira megerősödött ez az ágazat, hogy 2003-ban már öt spanyol építőipari óriás is felkerült a világ legnagyobb cégeinek tízes listájára. De 2007 őszén kipukkant a spanyol ingatlanbuborék – amelynek hatásait tovább súlyosbítottak az Egyesült Államokból begyűrűző következmények is –, szinte azonnal vége szakadt a pénzbőségnek, és sorra tönkrementek az új vagy még épülő, sőt megépítendő lakások eladására létrejött ingatlancégek. Az évekig szinte gondolkodás nélkül jelzáloghitelt felvevő polgárok pedig képtelenek (voltak) kifizetni a fokozatosan vagy hirtelen megugró hiteleket, és súlyos problémát jelent az is, hogy csökkent a hitelek fedezetéül felajánlott ingatlanjaik értéke. Jobb esetben csak lefoglalták lakásukat tartozásaik miatt, de nem kerültek az utcára. Jelenleg 1,3 millió új vagy használt lakás van a piacon, amely évek óta gazdára vár.
*
Miért a fiatalok? Spanyolországban már 21 százalék felett jár a munkanélküliek aránya, és a fiatalok csaknem fele nem talál munkát hazájában, ezért külföldre kényszerül, illetve segélyre szorul. A munkanélküliséget és lakásínséget megelégelő fiatalok (meg kevésbé fiatalok) nincsenek kibékülve a jelenlegi választási rendszerrel sem. Nem tetszik nekik a két nagy párt, a kormányzó szocialisták és az ellenzéki néppártiak parlamenti egyeduralma, amely szerintük már a száz évvel ezelőtti váltógazdaság felé tart. Eleinte azt követelték, hogy senki se szavazzon, vagy ha mégis, akkor érvénytelenül, esetleg üresen adja le szavazócéduláját. A fiatalokon kívül megjelentek idősebb sorstársaik, sőt teljes családok is, mindazok, akik úgy érezték, hogy egyetértenek a válság- és politikusellenes tiltakozással. (S. B.)
origo.hu
Lemondott az óbudai baloldali korrupciós botrány egyik főszereplője
