Legyen vagy ne legyen?

Az abortuszról mindenkinek van véleménye, de csak azoknak a hangja hallatszik igen fülsértően, akik bizonyos médiatámogatással a hátuk mögött az abortusz jogát valamiféle forradalmi alapjognak tekintik, és érzéketlenek mindenfajta ellentétes véleményre. Sőt, szenteskedőnek, ásatagnak tartják azokat, akik a magzati jogokkal érvelnek.

Nem szoktam fogadni, de már spóroltam rá, hogy az Orbán-kormány színre lépésével mennyi idő múlva húzza elő az ellenzék az abortuszkártyát. Nyertem, már az új alkotmány megalkotásánál is elszálltak az indulatok, röpködtek a feltételezések: a Fidesz-kormány a KDNP nyomására be fogja tiltani az abortuszt! Bár az alaptörvényben a fogantatás pillanatától védelem illeti a születendő gyermeket, az abortusz betiltásáról szó sem esik. Hogy miért? Nincs az a jobb felé húzó kormány, amelyik e pillanatban szembe merne menni a magyar közvéleménnyel. Márpedig a terhességmegszakítás olyan lüktető sebe a közhangulatnak, amit nem tanácsos sem vakargatni, sem megsózni.
Az abortuszt Magyarországon hovatovább szerzett jogként tartják számon a nők, mint a sztrájkjogot vagy a cafetériát, sőt hosszú éveken keresztül mint a fogamzásgátlás egyik kellemetlen, de megengedett formájaként kezelték. A két világháború közt az abortusz nem volt legális. Természetesen akkor is voltak orvosok, akik megszabadították a nőket nem kívánt terhességüktől, de ez nem volt tömeges. A második világháború után a Vörös Hadsereg mintegy 50–200 ezer nőt erőszakolt meg (Németországban kétmilliót), szifiliszt és más, életre szóló nemi betegségekkel ajándékozva meg a magyar nőket. Ezért az abortuszt engedélyezték, de nem legalizálták. 1953-ig nem volt rendeleti tiltás, majd 1953-ban Ratkó Anna egészségügyi miniszter (volt szövőgyári munkásnő) aláírta a teljes tilalmat, nyolc év börtönnel sújthatták a magzatelhajtó orvost. Dr. Hirschler Imre így emlékezett: „összehívták a Központi Vezetőséget, Rákosi előterjesztette a rendeletet, ott ültünk kulcsra zárt ajtó mögött, az ajtó előtt piros lampaszos egyenruhások, és senki egy árva szót nem mert szólni, Ratkó pedig aláírta.” Akkor vezették be a gyermektelenségi adót, és a tiltást követő évben 40 ezerrel több csecsemő született. Ne áltassuk magunkat, aki meg akart szabadulni a nem kívánt terhességtől, az megtette, mindegy, milyen áron. Egy mondás szerint egy nő két dologért tesz meg mindent: azért, hogy legyen gyereke, meg azért, hogy ne legyen. Ez utóbbi ősidők óta kíséri végig a női szerepet, a különböző mérgektől a bábák közreműködésével megszakított terhességekig széles a választék. Egy toxikológusnál járva megkérdeztem, miért tartja azt a göcsörtös hegyes fagyökeret üveg alatt. „Ezzel hajtotta el a terhességét egy szerencsétlen nő, és bele is halt a vérmérgezésbe” – hangzott válasz.
Becslések szerint évi átlagban a fejlett országokban 28 millió terhességet regisztrálnak, ebből 68 ezer nő hal meg illegális beavatkozás következtében. Magyarországon 1956 után legalizálták az abortuszt, azóta ötmillió terhességet szakítottak meg. A szám megdöbbentő. Az 1960 és ’73 közötti években magasabb volt a művi megszakítások száma, mint az élve születéseké. Jelenleg évente mintegy 47 ezer beavatkozást végeznek, ami európai viszonylatban is magas. Rossz a felvilágosító kampány, rossz a szülői háttér, tulajdonképpen minden rossz, mert nemzedékek nőnek fel az önmegvalósítást hangoztatva, ami azt jelenti, hogy rajtam kívül nem számít senki és semmi. Erre a magatartásra segít rá a közhangulat, különböző női magazinok, és a „nyugatias” média. Gyermekellenes, önző, öregedő társadalom lettünk, ahol a gyerek nem az öröm forrása, nem a jövő befektetése, hanem nyűg és teher. A megállapítás nem a gyerekszerető családokat veszi célba, de őszintén kellene arról is beszélni, hogy a gyermekvállalás csak sokadik sorban pénz kérdése.
Két nagy tábor feszül egymásnak anélkül, hogy egymás érveit valaha is fontolóra vennék. Az egyik a Pro Life-osok, akiknek az élet szentsége a fogantatás pillanatával kezdődik, a másik az abortuszpártiak (Pro Choice) nagy csoportja, akikre igencsak rossz fényt vet az önérzetes, de mindenképpen erőszakos érvelés, hogy a nő önrendelkezési jogából következik, hogy megtartja vagy elveteti a gyerekét. És hogy ez az egész a nő magánügye, amibe az állam vagy a társadalom ne szóljon bele. Az érvelés több helyen is sántít, mert a fogamzáshoz ez idáig két személy szükséges, tekintsünk el a cifrázatoktól. Amennyiben a nő egymagában dönt, és az apát teljes mértékig kizárja életének fontos döntéséből, az nagy igazságtalanság. Ugyanakkor a magánügyi gyerek azonnal közüggyé válik, mihelyst óvodai, bölcsődei férőhely, orvosi ellátás kell neki, nem beszélve a szociális juttatásokról, amelyeknek a gyerekes családok a kedvezményezettjei.
Az abortuszról mindenkinek van véleménye, de csak azoknak a hangja hallatszik igen fülsértően, akik bizonyos médiatámogatással a hátuk mögött az abortusz jogát valamiféle forradalmi alapjognak tekintik, és érzéketlenek mindenfajta ellentétes véleményre. Sőt, szenteskedőnek, ásatagnak tartják azokat, akik a magzati jogokkal érvelnek. Nálunk 12 hétig lehet terhességmegszakításra jelentkezni, a feltételek közül a negyedik pont, a szociális helyzet és valamiféle lelki vészhelyzetre való hivatkozás gyakorlatilag megtagadhatatlanná teszi a nő kérését. Tehát a kapu tárva, amelyen egyre több tizenéves sétál be, akár évente többször is. Tanulságos filmet vetítettek az egyik mozicsatornán. Egy alkoholista, kokainista, hajléktalan fiatal nő teherbe esik, ki tudja, kitől. Már négy gyereke van állami gondozásban, és más egyéb kihágások miatt a börtön fenyegeti, ha nem talál ki valamit. Ekkor lépnek be a képbe a magzatvédők, akik cukros agresszivitással próbálják rávenni, hogy szülje meg a babát. De lesben állnak az abortuszpártiak is, és az önrendelkezési jogra hivatkozva kérik, hogy bátran vetesse el. A két tábor öszszevész rajta, és a végén mind a két oldal presztízsokokból nagy pénzt ajánl a nőnek, egyik azért, hogy megtartsa, a másik, hogy elvetesse. Az átmeneti kábulatából magához térő nő mind a két oldaltól bezsebeli a pénzt, majd lelép, magára hagyva a két tábort, akik már rendőri biztosítás mellett verekednek össze. Mind a két szélsőség zsákutca. Azt az olvasóra bízom, hogy egy aktív kábítószeresnek, akinek négy gyereke van állami gondozásban, és nem tudja, kitől esett teherbe, érdemes-e ötödjére is az állami gondozottak számát gyarapítania. Magyarországon ez nem lenne gond, mint ahogyan az abortuszról folyó álvita is feleslegesen dagaszt indulatokat. Hazánkban minden 18. életévét betöltött leány legálisan kérheti a meddővé tételét, nem kell emiatt terhességmegszakításokra járni, egy liberális szabadgondolkodó véleményt kért ez ügyben, és a mi Alkotmánybíróságunk, egyetlen tiltakozással, engedélyezte a sterilizációt. Akkor kellett volna tombolva tiltakozni, nem amikor a kormány egy ártalmatlan plakáttal arra akarja rávenni a nőket, ha nem akarják megtartani a gyereküket, legalább adják örökbe. A biológia nem tudja meghúzni azt a határt, hogy 12 héten innen egy zigótát távolítanak el vagy egy embriókezdetet, azt viszont állítják, a petesejt kezdetektől emberre van programozva.
De ki kell mondanunk azt is, hogy nem érdemes rárontani azokra, akik a tudatos védekezést vállalják. Magyarország előkelő helyet tölt be a fogamzásgátlók forgalmazása terén. Személyre szabottan, a legegyszerűbbtől a leghatásosabbakig. Vannak olyan korszakok az életben, amikor a gyerekvállalásnak még nem jött el az ideje. Viszont ha itthon a családtervezés akkora figyelmet kapna, mint az ázsiai országokban, vagy komolyan vennék a szakemberek, sokkal kevesebb abortuszra kerülhetne sor.