Magyar Bálinték mint független elemzők

Egy laza vasárnap délutáni olvasgatás közben sikerült rálelni Magyar Bálint (igen, ő az: öt cikluson keresztül volt az SZDSZ képviselője, három alkalommal kapta meg az oktatási-kulturális tárcát) és Kozák Márton (az MTV kuratóriumi elnökségének korábbi SZDSZ-es tagja, aki 2009-ben kilépett ugyan a pártból, de a kuratóriumi tagságtól azért a biztonság kedvéért nem vált meg) Szürkeségből sötétségbe címmel megjelent írására a Népszabadság hasábjain. A cikk egyik üzenete az, hogy nem a gyurcsányi időkhöz kell visszatérni, hanem azt meghaladva szükséges a baloldalnak továbblépnie. A legtöbb stratégiainak vélt hibát a gyurcsányi időszakból sikerült összegyűjtenie a szerzőpárosnak, egyértelmű a kitüntetett figyelem oka: a szoci belharcban épp az őszödi szónokkal ellentétes harci árokban küzdők mellett állnak.
A kevés konkrétumnál még kevesebb mélyelemzést tartalmazó cikk számba kívánja venni a szocialisták és a liberálisok utóbbi húsz évben elkövetett stratégiai hibáit, valamint talán még ennél is mélyebbre menve azokat a bűnöket, amelyeket a díszes kompánia követett el. Azonban e hibák és bűnök elszenvedőiként fura mód nem az országot és nem is a nemzetet (bár e szót szerintem ők nem is írnák le soha) jelölik meg, hanem saját körüket, és – ó, be fájó pillanat! – önmagukat, akiket szerénységük okán csak „szekularizált entellektüelként” aposztrofálnak. Egy pillanatra sem veszik észre, hogy ez a szánalmasan ok nélküli felsőbbrendűségi tudat is oka világuk összeomlásának.
Mielőtt a kevés konkrétum megcáfolásának nem túl nehéz feladatára térnénk, álljunk meg itt egy pillanatra. A saját felelősségükkel kapcsolatos vallomásnak is szánt anyagban olyan jobboldali füllel csemegének számító mondatok hagyták el a szerzők billentyűzetét, mint például: „…a szocialisták választókhoz való viszonya … utódpárti mintát követett: elfogadottságukat a szellemi-közösségi értékek helyett az »életszínvonal szüntelen emelése« biztosította” (ebben az úgynevezett liberális pártnak nem volt egyébként borsónyi szerepe sem? – e kérdést már én teszem hozzá), „a pusztán osztogató politika a támogatók lenézését is jelentette: a »lojalitásért cserébe megvásárollak«…”, „a liberálisok ideológiájuk foglyaiként a piaci mechanizmusokat az állami beavatkozástól védelmezve és az egyének felelősségét saját döntéseikért hangsúlyozva érzéketlennek mutatkoztak azon tömegessé váló élethelyzetek iránt, amelyekben a nyomorult helyzetért a felelősség nem hárítható át egészében az egyénre”.
Ezek után némi logikai bukfenccel kudarcuk egyik okaként a Fidesz „polgárháborús politikáját” jelölik meg a szerzők. Csak csendben kérdezzük, nehogy megzavarjuk a kávéházi tudósokat: tessék mondani, a gátlástalan lopás nem járult hozzá egy picit az önök bukásához?
Amennyiben Magyar Bálint és szerzőtársa már korábban ismert bizonyos politikai és logikai hibákat az általuk képviselt oldallal kapcsolatban, akkor azokat vajon miért nem jelezték korábban? Hiszen Magyar Bálint öt cikluson, húsz éven keresztül (!) üldögélt a Magyar Köztársaság Országgyűlésének padjaiban, három alkalommal volt miniszter, kiszolgált három szocialista miniszterelnököt. Kőszeg Ferenc, az SZDSZ rendszerváltozás utáni ügyvivője, országgyűlési képviselője írja egy helyütt: „ha egy személyt kell megneveznem az SZDSZ létrehozójaként, akkor Magyar Bálint az”. Ilyen háttérrel a független elemző mezében föllépve osztani az észt – nos, ez azt bizonyítja, hogy az eltelt húsz-huszonegy év csak vastagította liberális megmondóembereink képén a bőrt. Amennyiben az események közben is tudtak ezen meglehetősen súlyos hibákról, és szándékosan elhallgatták, csak hogy pozícióban maradhassanak, akkor ők nem átvitt, hanem jogi értelemben is elárulták az országot. Amennyiben nem ismerték fel korábban e súlyos bűnöket, amelyeket a jobboldal folyamatosan artikulált, s ők ezeket (csak mert a jobboldal tudatta) szándékosan nem fogadták el, ez utóbbi esetben dilettánsok, és semmi keresnivalójuk – még elemzőként sem – a közéletben.
Néhány ostobaságot muszáj korrigálni a teljesség igénye nélkül, hisz annyi van, hogy az összesre környezetvédelmi okokból és a Magyar Nemzet-olvasók magas vérnyomását elkerülendő nem térhetünk ki. A szerzők elemzik a baloldal szimbólumokra való fogékonyságának hiányát, de úgy, hogy továbbra sem értik a nemzeti és más közösségi szimbólumok lényegét: tudniillik, hogy azok nem tartalom nélküli marketingeszközök, hanem érzelmi tartalommal bírnak, szeretném hinni, hogy immár a többség számára. A cikket jegyző páros szerint azért illant el egyik pillanatról a másikra a baloldal többsége, mert az osztogatás forrásainak elapadásával a posztkommunista–liberális koalíció szavazóinak nem maradt kötelékük a baloldalhoz. (Örülök, hogy nem én, hanem Magyar Bálint és szerzőtársa írta le, hogy a baloldalon az egyetlen összetartó erő a pénz.) Míg a jobboldal, fejtegetik, több olyan szimbólummal is bír, amely nehezebb időkben is hozzá láncolja táborát.
Egyre inkább elveszni látszik az az illúzió, hogy megérti a magyar baloldal, az „Isten, haza, család” (ezt a hármas jelszót Magyarék is megemlítik) és az ehhez társítható tartalom nem valami boszorkányos technika a tömegek meggyőzésére, hanem egyrészt egy egészséges belső igény által teremtett értékrend kifejeződése, másrészt a nemzet mentális egészségének egyik fontos háttérbázisa, a néplélek egészséges működésére való törekvés eredménye. Nem művi, hanem természetes. Ugyanez vonatkozik arra a tanácsukra is, miszerint a baloldal elvesztegetett lehetőségei közé sorolják az uniós lobogó használatának a történelmi Árpád-sávos zászlóval történő szembeállítása lehetőségének elszalasztását. Valaminek a tagadása soha nem teremt hosszú távon (de még közepes távon sem) közösséget, az ideák rombolása csak ideig-óráig lehet vonzó. Szintén elvesztegetett lehetőségként élik meg „erős belső tartású szekularizált entellektüeljeink”, hogy a női egyenlőségpolitikát nem állították szembe a tradicionális családmodellel, ekképp nyerve meg újabb milliókat a baloldalnak. Ismét csak nem értik, és ezért nem is számíthatunk mélyebb elemzésre, hogy az általuk tradicionális családmodellnek nevezett fogalom mit és hogyan jelent, milyen jelentőséggel bír, és hol van ebben a nő mint családanya szerepe. A szerzők továbbra is ideológiájuk foglyai. A rendszerváltozás előtti eseményeket is csupán a saját szemüvegükön keresztül képesek látni és láttatni. Szerintük a nyolcvanas években az értelmiségi elit be volt zárva az egyetemi-kutatói világba, a cenzúra csak a művek megjelenését akadályozta meg, létrejöttüket nem. Nos, tessenek történelemkönyvet olvasni: igenis volt, aki nem a tűrt kategóriába tartozott, kedves Magyar és Kozák úr, hanem tiltott volt: igen, még a nyolcvanas években is! Nem mindenkinek volt csupán annyi kellemetlensége, hogy írói álnéven kellett írásait megjelentetnie. (Magyar Bálint a Beszélő című folyóiratban a nyolcvanas években apai dédapja nevét használva Kürthy Emil néven publikált. Már az is bizonyítja megtűrt voltát, hogy egy ilyen teljesen átlátszó álca elegendő volt a retorziók elkerülésére.) Nehezményezik, hogy – szerintük – egyházi szimbólumokkal telítődtek a közélet színterei. Ezek szerint fel kellett volna lépni ezek ellen?
Az, hogy a világot és annak folyamatait nem hajlandók más szemszögből szemlélni, csakis a saját kis elefántcsonttornyukból, bizonyítja: saját maguknak csak ők léteznek, más nincs és nem is volt. Ők az értelmiség, ők tudják képviselni a „mucsaiak” helyett az észt, a rációt. Az esszé lelkiismeret-furdalást még csak nyomokban sem tartalmaz. Reagálni rá csupán azért szükséges, nehogy ismét ők írják újra a rendszerváltozás előtti és utáni Magyarország történelmét.

A szerző filmipari szakember