Memento mori!

Születünk, élünk, utódokat nemzünk, és (ha minden jól megy, előbb megöregszünk, aztán) meghalunk. Ennyi többé-kevésbé biztos. Az, hogy eltemetnek-e egyáltalán, s ha igen, hogyan, az már nem olyan egyszerű. Mert temethetnek földbe, sziklasírba, szarkofágba, kriptába vagy tömegsírba, koporsóban vagy a nélkül, lóval vagy asszonnyal, egész cserép hadsereggel vagy árva obulussal a nyelvünk alatt. Hamvaszthatnak, elégethetnek máglyán, tengerbe dobhatnak, tehetnek urnába, szétszórhatnak az óceán felett, felkínálhatják tetemünket a ragadozóknak.
Ezerkilencszázkilencvennégy őszén Vácott a fehér barátok, vagyis a dömések templomának tornya alatt rég elfeledett kripta lejáratára bukkantak a templom felújításán dolgozó munkások. Ilyesféle kriptaaltemplomok százszámra léteznek országszerte. A dolog különlegessége nem is a kripta létezése, hanem az, hogy a domonkosok temploma alatti kriptában spontán módon mumifikálódott tetemek százát találták meg: sokukat – úgymond – „jól megtartott” állapotban. Nők, férfiak, öregek, gyermekek. Polgárok, papok, katonák. Egyikük csizmásan, zsinórozott mentében, keze alatt a sokáig még XIV. Lajos udvarában is ritkának mondható „boulle” technikával készített – átlátszóra csiszolt, fémberakásos teknőcpáncél – halotti kereszttel. Diófa koporsójában megtalálták bojtos, hosszú hálósipkáját is. Asszonyok hímzett szoknyában, gyöngyös papucsban, főkötősen, selyem halotti lepel alatt, viaszkereszttel, olykor ékszerrel, kisgyermekek fodros ruhácskában, aprócska, szépen varrott, magas sarkú, piros vagy fekete bőrcipellőcskében, drótból-selyemből készített művirággal, keresztecskével, olvasóval. Vagyis érintetlen, szépen megmaradt mellékletek garmadájával. Pedig a kriptába először 1730 körül, utoljára pedig száz esztendővel később, az 1800-as évek dereka előtt temetkeztek.
Régi szép teória, hogy nemcsak az ivóvíz, az utak metszéspontja, a folyami átkelőhely vagy a védhető magaslat, de a temetkezés is városalakító tényező lehetett. Sokak szerint a holtak városa, a néma nekropolisz hamarabb létezett, mint a letelepült ember pezsgő közössége, az élők városa. Az ember retteg az elmúlástól, féli halottait, ezért gondoskodik is róluk: az első nekropoliszokat még a vándorló ősember hozta létre, viszont a temető, ahogyan ma gondolunk rá, csak a XVIII. századtól létezik. A végtisztességet történelmi kortól, etnikumtól, vallástól, társadalmi osztálytól függően másként adta és adja meg elhunyt társának az ember. A kereszténység korai időszakában az egyszerű halandót jeltelen sírba temették, kizárólag a pápának járt megjelölt nyughely. Az előkelőket úgy a X. századtól kezdve illette meg az egyéni sír kiváltsága, az európai polgár pedig a XIV. századra jutott el odáig, hogy sírkőre, felirattal ellátott sírra vágyakozzon. A végtisztesség, a búcsú szoros összefüggésben áll a halálról vallott elképzelésekkel. A középkori keresztény felfogás szerint más halál várt a keresztényekre és a pogányokra, a bűnösökre és a bűntelenekre, az eretnekekre és a megtértekre. Tudták, bizonyosak voltak abban, hogy a pogányok megsemmisülnek, az eretnekek pokoli kínok közt senyvednek az idők végezetéig, ám a hívők – feltámadásuk után – a paradicsomban élhetnek tovább. A XII. századtól kezdődően terjedt el a nézet, hogy a végítélet napján az ítélkező Krisztus – jó és rossz cselekedeteink bírája – mérlegre teszi tetteinket, és túlvilági sorsunkról azok alapján dönt. Az egyén felelőssé tétetett – e világi életéért – a túlvilágon is.
A középkor embere végletek közt élte mindennapjait. Égbe szökő katedrálisok és körülötte mocsokba fulladó falvak, városok. Ahol most még ünnepelnek, járják a bolondtáncot, ott fertályóra múlva a halál arat. Elég egy rossz mozdulat, s felröppen a gyúlékony födelekre a vörös kakas, s egész városrészek égnek le néhány óra alatt. Éhínség, nyomában járványok, ahol nemrég még vígan voltak, ott arat a halál. Tévhitek, babonák, pokol, purgatórium s a mardosó bűntudat. A biztató nappali világosságot rémisztő éjszakai sötét követte. A tündöklő napfényt a mécs- és gyertyavilág sejtelmes rebegése. Gazdagságra nyomorú koldussors, derűre keserűség, egészségre a hirtelen lesújtó, megmagyarázhatatlan járvány, lepra és döghalál. Mulandó az idő, s miként az örökkön fogyó, majd hízó hold, úgy fordul Fortuna kerekén a kiszolgáltatott ember sorsa. „Egykor boldog, egykor gazdag […], most alamizsnáért kopogtat” – dalolja 1150 körül orleani Hugo, minden vágáns költők atyja, és a papok kórusa egyhangúan recitálja a háttérben: „quia pulvis est…” – porból vagy, és porrá leszel… „Memento mori!” – emlékezz a halálra! Ezt hallod mindenünnen. Ezt kuvikolja az erdőn a bagoly, ezt dörgi a szószékről a pap, ezt sutyorogják a füledbe az éjszaka félelmetes neszei, suttogó huzatok, fütyülő szelek. Nem lehet nem gondolni a halálra. Tüzes üstökben főnek a bűnösök, izzó vassal sütögetik őket az ördögök. Faragványok, templomi oltárképek visszatérő témája ez. A szentek kínhalála, a bűnösök pokolbéli nyomorgattatása. De ez sem elég. Fekete leples, csuklyás férfiak, borzasztó maskarádék billegnek Európa városainak utcáin, egyetlen ütemre suhintanak kaszájukkal, mások csontvázat festenek sötét kámzsájukra, így járják a mór sírásók kísérteties táncát (danse macabre: haláltánc). Emlékezz a halálra! Az élet nem más, mint egyetlen nagy peregrináció, zarándoklat, és útközben mindenütt ott a kísértés, mögötte a vigyorgó halál. Az ars moriendi, vagyis a meghalás művészete és a vanitász (a mulandóság és a földi lét hiábavalósága) szinte mindennél fontosabb. (Az ars moriendi tulajdonképpen egyetlen könyvből kifejlődött műfaj, mely a késő középkorban, a XIV. században alakult ki. Eredetét tekintve lelkipásztori utasítások gyűjteménye betegek és haldoklók, illetve az azok lelki gondozását végzők számára.)
Magyarország városi településein a templomba, templomkertbe (cinterembe) temetkezés szokása a XVII. századra lett általános. Az előkelők a templom padlózata alatt, az altemplom falában, a kápolnában kaptak nyugvóhelyet, a közrendűek és a polgárok a templomkertbe kerültek. Csakhogy a város szorosan öleli körül a templomot, szűk a hely, a holtak városa csak lefelé terjeszkedhetett. Ám a legnagyobb sírkamra, a legszövevényesebb kriptalabirintus is megtelik egyszer. Zsúfolt, újra- és újrabontott kripták az élő emberi települések szívében? Tulajdonképpen hátborzongató. Mária Terézia el is rendelte a temetők lakott területen kívülre helyezését.
Az elmúláson gondolkodom. Fáraók múmiája jut eszembe, zsugorított inka holttestek, lápi hullák, a magyar ’48-as forradalom sóban konzerválódott, vízaknai honvédtetemei. Formaldehidben úszó, örök várakozásra ítélt magzatok. A lourdes-i szent, a molnárlányból lett apáca, Bernadette Soubirous vagy a kis Rosalia Lombardo a palermói kapucinus sírboltban. Meddig ember az ember? A kérdést feltehetnénk az élő ember kapcsán is, de most csak az a kérdés, hogy ember-e a halott. Ha igen, meddig az? Mikortól tárgy, lelet? A húson, a bőrön múlna? A néven? Hogy ismerjük-e a csontokhoz tartozó hajdani lény személyiségét? Örökre eltűntek? Vagy örökre velünk vannak? Kik ők? Mik ők? A halottaink.