Paksi aratás a paksi vetés után

A Paksi FC labdarúgócsapata négy korábbi NB I-es szezonjában háromszor a 11., legutóbb pedig a 14. helyen zárt, így a 2010/2011-es rajt előtt félig célkitűzésként, félig vágyként fogalmazódott meg: idén jó lenne egyszer már az első tízben végezni! Enyhén szólva sikerült. A nem egészen húszezres lélekszámú Tolna megyei település csupa magyar játékosból álló együttese ezüstérmet nyert, győzött a Ligakupában, így nyáron kiléphet az európai porondra. Hogy ott mi vár rá, az más történet, de az elmúlt évtizedben megtett út a tönk szélétől és a harmadosztálytól a bajnoki dobogóig üzenet a komplett hazai futball számára. Akár a szomszéd hasábokon szereplő MTK vezérei is érdeklődéssel olvashatják; akad még hely, ahol nem eladják a jövőt, hanem építik.

Persze senki sem állítja Pakson sem, hogy csak így lehet. Azt viszont igen, hogy így is lehet. Sőt, igazán így érdemes. Különösen ezen a mind a négy sarkából kifordult kontinentális futballpiacon, ahol még a koldust is magával sodorja az őrület, és úgy érzi, szakadatlanul vásárolnia kell. 2010-ben Magyarország volt Európa hetedik számú játékosimportőre – többek között megelőzve a spanyolokat, az olaszokat, a németeket –, egy esztendő leforgása alatt 123, azaz tizenegy kezdőcsapatra való légiós érkezett hozzánk. Ha arra kerestünk igazolást, hogyan lehet tiszta, kizárólag hazai forrásból meríteni, rendre Bilbaóban kötöttünk ki; a hagyományosan csupán baszk származású játékosokat alkalmazó egylet a közelmúltban megkérdezte szurkolóit, mit tartanak fontosabbnak, a baszk kizárólagosság vagy az első osztályú tagság megtartását, és a szavazatok alapján elsöprő többséggel kapott prioritást az első szempont. Más kérdés, hogy idén a Bilbaót olyannyira nem fenyegette a kiesés, hogy végül Európa-liga-indulásra jogosító helyen végzett.
Mint itthon a Paks, a mostantól nyilvánvalóan adódó magyar példa. Mielőtt bárki máris azon kezdene kajánkodni, hogy az NB I ezüstérmese semmilyen tekintetben nem mérhető a Priméra División hatodik helyezettjéhez, szögezzük le: ez trivialitás, én például erősen tartok attól, hogy már az Európa-liga első selejtezőfordulója megmutatja a Paks valós helyét a nemzetközi porondon.
Ettől azonban még a hazai labdarúgás szintjén vitathatatlan a sikertörténet; sőt, követendő, ráadásul követhető is, szándék kérdése.
Gellei Imre szerint is az. Az egykori szövetségi kapitány, a felcsúti Puskás Akadémia jelenlegi szakmai igazgatója 2007 őszén debütált a Paks kispadján – Lengyel Ferencet váltotta, aki három és fél éves ténykedése során felvitte a gárdát az első osztályba –, 73 mérkőzést ült végig ott, ezalatt kétszer biztosan benntartotta, egyszer pedig Ligakupa-döntőbe vezette az alakulatot, majd tavaly tavasszal, miután hét fordulóban csupán három pont jött össze, önként felállt, és átadta az irányítást másodedzőjének, Kis Károlynak. Ettől azonban nemhogy nem vált ellendrukkerré, hanem találkozásunkkor olyan szeretettel és meggyőző erővel beszélt, mint egy tősgyökeres paksi lokálpatrióta:
– A Puskás Akadémia jelmondata Paksra is igaz: ki mint vet, úgy arat. Hiszem, hogy hosszú távon ez nem is lehet másként. Harmónia, összhang, tiszta viszonyok, mindig beváltott ígéretek, a közösség elsőbbsége az egyén felett, mindez így, együttesen vezetett a csúcsra. No és persze a szakmai munka, ami Kis Károlyt dicséri. Bejött Magasföldi József, Sifter Tamás és Montvai Tibor leigazolása, a fiatalok számára igazodási pontként ott van Csernyánszki Norbert, Éger László, Kiss Tomi, a nemhogy magyar, de környékbeli fiatalok kötődése különleges, és természetes, hogy a szurkolók is sokkal jobban ragaszkodnak hozzájuk. Például szerintem fél Madocsa Böde Dániel-mezben jár, mert a srác odavalósi, de ennél is fontosabb, hogy a tehetségek számára valós, elérhető cél az első csapatba kerülés, ezért mindent el is követnek. A tavalyi rajt előtt harmincnégyesre duzzasztottam a keretet, hadd érezzék a gyerekek, hogy nyitva előttük az ajtó. Böde és Heffler Tibor már Lengyel Ferencnél standard játékosnak számított, de a többi fiatal ekkor jött fel. Ez a modell működik, és üzenetértéke is van.
Hogy ebben az egészben nincs semmi falrengető újdonság? Valóban nem akadtunk olyasminek a nyomára, hogy a játékosok mondjuk hetente háromszor járnának az atomerőműbe energiáért, de a dolog éppen ettől érdekes. Hogy szinte sehol másutt nem kell az egyébként egyszerű komponensekből álló recept. Mert bár valószínű, hogy a Paks a maga erényeivel a Premier League-ben önmagában nem menne semmire – pusztán az emberi tényező a színvonal emelkedésével egyre kevésbé lehet domináns – de hát az NB I-ben indul, ahol lepipálja egyes dupla, tripla költségvetésüket elherdáló vetélytársait. Magyar futballsikerrel sajnos együtt jár a kétkedés, ezért mi is felvetettük Gelleinek, a Paks ereje nem csupán a mezőny gyengeségében rejlik-e, hiszen a Kaposvár és a Ferencváros is roppant visszafogott reményekkel indult, aztán azon vette észre magát, hogy ki sem tud szorulni az élbolyból.
– Ez a mezőny igenis kiegyensúlyozott – állítja Gellei, majd azzal folytatja: – És a Videoton után a Paks szerepelt a legegyenletesebben, hullámvölgyek nélkül. Ezért azt mondom, bár nem én vagyok már az edző, a legkomolyabb erősítést a keret egyben tartása jelentené, én légióst csak akkor igazolnék, ha olyan szintű lenne, mint húsz évvel ezelőtti csapatomnál, a Vasasnál Oleg Sirinbekov volt. Legyen sokkal jobb, különb a többieknél, és ez már az első gesztusaiból derüljön ki.
Mint ahogyan Süli János szakosztályelnök első gesztusai is árulkodók. Az atomerőmű vezérigazgató-helyettese, közelmúltbeli vezérigazgatója, Paks díszpolgára az ismeretlen hívószám dacára azonnal felveszi a mobiltelefonját, mivel éppen egy konferencia kezdete előtt zavarom, megígéri, kora délután ő keres engem, így is tesz, pár közvetlen és lényegre törő mondatban összefoglalja az elmúlt évtized krónikáját, majd anélkül, hogy a szöveg viszszaolvasását, visszaküldését kérné, megköszöni az érdeklődést.
– A vezetőség tíz éve verődött össze, Balog Judittal és Haraszti Zsolttal felosztottuk a feladatokat, egymás munkájába nem szólunk bele. A gyerekek zöme is ugyanaz, csak az edzők cserélődtek. Mindig azt kértük, fiúk, játsszátok ki, ami a lábatokban és a fejetekben van, meglátjuk, mire jutunk, és mi biztosítjuk a feltételeket. Még tavaly is csak 240 millió forintból gazdálkodtunk, de a tizennegyedik hely miatt sok pénz benn ragadt, az idén nyilván többe kerül a csapat. Az elmúlt öt évben alig költöttünk átigazolásokra, körülbelül 20 millió forintunk ment el erre. Így léptünk előre évente egy osztályt, így lettünk az NB I-ben háromszor is tizenegyedikek, aztán amikor tavaly addig szédelegtünk, amíg majdnem kiestünk, paradigmát váltottunk. Azt mondtuk, most már ne szórakozzunk, kerüljünk be az első tízbe, az ösztönző rendszert is ennek megfelelően alakítottuk. Azt mégse jelenthettük ki, hogy elsők akarunk lenni, a második helyünket is nehéz lesz nemhogy felülmúlni, még megismételni is, de reméljük, tartósan meg tudunk ragadni az NB I-ben – mondja Süli János, akinek a helyében sokan túllihegnék e helyi értékű csodát.
Pedig nincs annál felemelőbb a magyar labdarúgásban, mint amikor a pozitív tények önmagukért beszélnek.