Szánalmas bohócok

Egy tüntetés résztvevői már eleve különlegesen, gyakorta extrém módon viselkednek. Ugyanis normális hétköznapokon még a megrögzött tüntetők sem szoktak transzparenseket lóbálni, öklöt rázni, kórusban füttyögni, pfujolni, káromkodni vagy éppen érdemtelen személyeket éltetni. Ezért a megszokottól elütő viselkedés, a különleges eszközök használata önmagában nem minősíti a tüntetést, nem befolyásolja az indulatok jogosságát, a követelések érvényességét. Egy bohóctüntetésre sem lehet eleve azt mondani, hogy komolytalan vagy nevetséges, sőt a rendkívüli rekvizitumok még nyomatékosabbá is tehetik a demonstrálók igazát. Ám a két lemondott rendvédelmi „érdekvédő” által kezdeményezett és négy szakszervezeti konföderáció támogatásával lefolytatott tegnapi, bohócforradalomnak titulált tüntetéssorozat egyáltalán nem volt sem derűs, sem drámai, egyszerűen csak szánalmas, hiába próbált jópofának mutatkozni. Nem csak azért, mert az egész nagy nekiveselkedés a hajdani BIT akcióira emlékeztetett, azokra az időkre, amikor még Schmuck Andor és Kiss Péter testesítette meg a magyarországi baloldal jövőjét.
Sokkal inkább siralmas és visszataszító volt az a lelki motiváció, ami miatt ezt az egész felhajtást rendezték: hogy állítólag megsértette őket a miniszterelnök, mert lebohócozta a jeles társaságot. Minden tiszteletünk, odaadásunk, együttérzésünk a mimóza széplelkeké, de sajnos a dolog fordítva esett valójában. A derék szakszervezeti vezérek sértették meg a miniszterelnököt, mert a tárgyalási forduló végén arra kérni őt, hogy a bent elhangzottakat személyesen is mondja el a kapu előtt várakozó, felheccelt demonstrálóknak – akik közül egyik-másik a korábbi megmozdulásokon egyáltalán nem viselkedett kultúrember módjára –, illetlen és komolytalan eljárás. Akkor minek küldték a szakszervezeti képviselőt, ha az ő szava mit sem ér, minek tárgyaljanak vele, ha a tagság úgysem hallgat a küldöttére? Vegyük már komolyan egymást! – kérte a miniszterelnök, amely óhaját fordították úgy le, hogy bohócnak tartja őket.
Ha így vélik, hát lelkük rajta, mindenesetre az ilyen erőltetett és kiagyalt megnyilvánulások az egész megmozdulás hitelességét kétségessé teszik. S ez esetben a hitelesség nem arra vonatkozik, hogy jár-e és jogszerű-e a korengedményes nyugdíj, hanem azt, hogy valóban tisztán érdekvédelmi, nem pedig politikai célok, szándékok, indulatok munkálkodnak bennük, amikor nem védelmezik, hanem olykor-olykor bizony felborítják a rendet, amelynek megóvására egyébként felesküdtek. Hiszen a szocialista kormányok idején oly békésen tűrték, megértően fogadták úgynevezett szerzett jogaik megnyirbálását, de még a legelemibb munkafeltételeik tönkretételét is, hogy már-már azt hittük: a rendvédelmiek oly megszállottjai saját hivatásuknak, hogy az érdekeikkel nem is törődnek, csak a vállalt feladataikra koncentrálnak. Ehhez képest ma a társadalom igazságérzetét erősen irritáló kiváltságaik érdekében kifejezetten politikai követelésekkel lépnek föl, sőt odáig arcátlanodnak, hogy önmagukat a hatalom valódi, legitim birtokosával, a magyar néppel azonosítsák. (Természetesen ugyanolyan szerves, azonos értékű részei a népnek, mint a miniszterek, az újságírók vagy a közmunkások, de hogy a rendvédelmiek jelenítenék meg a magyar népet, az még egy szakszervezeti vezető szájából is ostobaság.)
Így végeredményben a bohócmetafora nem megemelte, nem átérezhetőbbé, szerethetőbbé tette a részt vevő rendvédelmiek és támogatóik demonstrációját, hanem primitív bohóckodássá silányította. Az érdekvédelem még akkor is, ha esetenként túlzott, megalapozatlan igényekkel lép is fel, ennél fontosabb, nagyobb tiszteletre méltó ügy.