Tehetségek Trianonja

Június negyedikének, az öszszetartozás napjának az lenne a feladata, hogy segítsen túllépni egy sok évtizede a fejekbe sulykolt sztereotípián. Tudatosítani kellene, hogy nincs többé anyaországi vagy határon túli magyar, csak magyar van, lakjon bárhol. Ha ezt sikerült megértetni mindenkivel, akkor többé nem fogunk félni egymástól.

Június negyedikén a legnagyobb kereskedelmi csatorna tehetségkutatójának utolsó adásában a végső szavazás előtt mondhatott egy mondatot a kézdivásárhelyi versenyző, László Attila is. A fiatalember a korteskedés helyett arról beszélt, nagyon örül annak, hogy pont június negyedikén szerepelhet a döntőben, és lehet, hogy ezt a sors akarta így. – Mi van június negyedikén, ami miatt ez ilyen nevezetes? – kérdezte a butácska műsorvezetőnő, aki elég szépnek találtatott arra, hogy kétmilliónyi néző előtt szerepeljen. – Nagy-Magyarországot akkor szabdalták szét, és köztük volt az én szülőhazám is – válaszolta a székely kamasz, aki a zsűri szavazata alapján akkor épp a harmadik helyen állt, és arra kérte az embereket, hogy SMS-üzenetükkel fejezzék ki a szolidaritásukat. Sokan értették az üzenetet, sok embert megfogott ennek a gyerekembernek a mesebeli tisztasága és sugárzó tehetsége (az egyik zsűritag, Szirtes Tamás ezt úgy fogalmazta meg: „Valami fény jelenik meg veled, amikor bejössz a színpadra”), és meg is nyerte a vetélkedőt.
A kovásznai fiú győzelme után a világhálón elszabadultak az indulatok. Pszichiáterek és szociológusok írhatnának tanulmányt arról a butaságról és a kollektív frusztrációról, ami ott előbukkant. Arról, miként érett be a rendszerváltás előtt – és azt követően a szocialista kormányok alatt – sulykolt „merjünk kicsik lenni” politika és az, hogy a szomszédos országokban nem honfitársaink, hanem csak magyarul beszélő románok, szlovákok, ukránok és „jugoszlávok” élnek. A hozzászólók felemlegették, hogy a televíziós tehetségkutatók jó részét határon túliak nyerik, hiszen a TV2 Megasztárjának öt szériájából kettőt (a délvidéki Rúzsa Magdolna mellett a nagyváradi Tolvai Renáta); az RTL Klub Csillag születikjében pedig háromból kettőt (László Attilát megelőzően a délvidéki Utasi Árpi) olyan versenyző nyert meg, aki nem magyar állampolgár. A leggyakrabban felhozott érv az volt, hogy a határon túliak tömbben szavaznak kedvencükre, míg az anyaországiak voksa megoszlik, így egyértelmű, hogy az előbbi nyer. Ez a logika azonban több sebből vérzik: egyrészt a határon túl élők nem feltétlenül a magyar kereskedelmi tévé képernyője előtt rostokolnak szombat este, hiszen a saját országukban is van (helyenként az anyaországinál sokkal nézettebb) populáris csatorna, másrészt külföldről szavazni drágább, és ott jellemzően szegényebbek is az emberek az ittenieknél. Ráadásul nem is motiváltak annyira a voksolásra, hiszen nem nyerhetnek autót, wellnesshétvégét vagy egyebet a szavazatukkal, mint a Magyarországról elküldött SMS-ek tulajdonosai (ennek valószínűleg technikai okai vannak, de attól még a rendszer igazságtalan). Ellentmond a logikának az is, hogy tízmillió anyaországit le tudja győzni a másfél millió erdélyi magyar.
Lehet, hogy naiv vagyok, de hiszek abban, hogy ezekben az esetekben (is) egyszerűen a tehetség győzött. A kereskedelmi televíziók pedig néhány tehetségkutató megszervezése után (az elsőkben még nem indulhattak határon kívüli jelentkezők), észrevették azt, hogy nyitniuk kell, ha nem akarják, hogy kifáradjon és érdektelenségbe fulladjon a produkció. Nézettségüket féltve észrevették azt, amit már az egész magyar társadalomnak régen észre kellett volna vennie: sokkal nagyobb és jobb a merítés, ha Kárpát-medencében gondolkodunk, és nem csak a tízmillió lakos alá csökkent anyaországban.
Egy barátom egyszer azt mondta: akkor beszélhetünk egységes magyarságról, amikor már a televízió-műsorok szerkesztőinek is természetes lesz az, hogy például az allergiaszezon idején egy kolozsvári szakembert kérdezzenek meg a megelőzésről. És nem azért, mert ő határon túli magyar, hanem „csak” azért, mert ő ért a legjobban ehhez a kérdéshez. Az élet néhány területén – sajnos, egyelőre ezt a kivételt erősítő szabály – már működik ez, hiszen a manapság egyre népszerűbb stand up comedyben a nézők nem azt nézik, hogy Zsók Levente vagy Felméri Péter Kolozsvárról jött vagy Balassagyarmatról, hanem azt, mennyire viccesek a poénjaik.
Képzeljük el a tehetségkutató műsorok analógiájára: ha öt tehetséges fiatalt sikerült felfedezni az alatt a pár év alatt, ahogy lehetővé tették számukra a jelentkezést, az élet más területein hány kirobbanó tehetségről nem tudunk csak azért, mert nem volt, aki felfedezze őket? Feltehető úgy is a kérdés: a magyarság számára az elmúlt sok évtizedben hány tehetség veszett el csak azért, mert az ország eddig kizárólag a határain belülre figyelt? Ki tudja megmondani, hány Cseh László-kaliberű úszót, Lékó Péter tehetségével rendelkező sakkozót vesztettünk el, mert nem volt, aki felfedezze? Rúzsa Magdi most bábaasszony lenne Kishegyesen, ha nincs a televíziós vetélkedő – ki tudja, szerte a Kárpát-medencében hány esztergályos, anyagmozgató, ápolónő van, aki a mostani, kétségkívül fontos és hasznos munkája mellett a fel nem fedezett tehetségével tudna sokkal több embernek is örömet és adott esetben egész Magyarországnak dicsőséget szerezni. Feltehetjük úgy is a kérdést: elég gazdagok vagyunk ahhoz, hogy veszni hagyjuk a határon túli tehetségeket?
Kevesen tudják, hogy a világban az egyik, ha nem a legismertebb élő magyar tudós szintén határon túli: a csíkszeredai Barabási Albert-László. A hálózatkutatás atyjának is nevezett amerikai egyetemi professzor szócikke az angol nyelvű Wikipédián így kezdődik: Albert-László Barabási (born March 30, 1967) is a Romanian-born Hungarian scientist. Aki nem értené: romániai születésű magyar tudós. Neki fontos, hogy magyar, és ezt szinte minden angolul adott interjújában is hangsúlyozza.
Miközben a magyar közvélemény egy része még gyanakvással és elutasítással figyeli a szomszédos országban élő nemzettársait, nem tud arról, hogy például a magyar egészségügy – a személyzet Nyugat-Európába vándorlása miatt – már régen összeomlott volna, ha időközben nem kap komoly utánpótlást a határon túli magyar területekről jól képzett és nem mellesleg magyar anyanyelvű orvosok és ápolónők személyében. Van olyan végzős évfolyam a marosvásárhelyi orvosi egyetemen, amely tagjainak kétharmada Magyarországon dolgozik. Ez a forrás nem kimeríthetetlen, mert ott is változnak a preferenciák: az idén végezettek több mint kilencven százaléka tőlünk is nyugatabbra szeretne munkába állni. Aki László Attila havi egymillióját irigyli (nincs itthoni éhező zenész, aki jobban megérdemelte volna azt a pénzt? – tették fel a kérdést egy fórumban), az számolja ki, hogy hány millió forintot spórolt meg a magyar adófizetőknek az a sok ezer orvos, aki a határon túlról ide áttelepült. Egyetlen diplomás egészségügyi dolgozó képzése itthon harmincmillióba kerül, ez majd háromszor annyi, mint László Attila nyereménye – és az utóbbit ráadásul nem is az adófizetők, hanem egy piaci alapokon működő tévétársaság fizeti.
A könnyített honosításnak köszönhetően idén várhatóan százezer ember kapja meg a magyar állampolgárságot. Néhány év, és a Kárpát-medencében minden magyar anyanyelvű ember nemcsak ugyanazokat a tévéműsorokat tudja nézni, hanem ugyanolyan személyi igazolvány is lapulhat a zsebében. Június negyedikének, az összetartozás napjának az lenne a feladata, hogy segítsen túllépni egy sok évtizede a fejekbe sulykolt sztereotípián. Tudatosítani kellene, hogy nincs többé anyaországi vagy határon túli magyar, csak magyar van, lakjon bárhol. Ha ezt sikerült megértetni mindenkivel, akkor többé nem fogunk félni egymástól.