Történelemóra kezdőknek és haladóknak

A trianoni békediktátum 91. évfordulója kapcsán ismét nagyobb figyelem irányult a történelemre. Ilyenkor családi beszélgetésekben, iskolai órákon és köztéri megemlékezéseken a szokásosnál többen és többször keresik a múlt és jelen kapcsolatát. De milyen is annak a múltnak a megítélése, amely velünk él, és befolyásolja életünk hétköznapjait?
A történelem már megtörtént eseményekkel és folyamatokkal foglalkozik, így azok megítélése nem lehet vita tárgya – gondolnánk. Egyes történészek ezért kifejezetten csak a több mint százötven év előtti eseményekkel foglalkoznak, mondván, azokról már kiforrott tudományos, szakmai és közvélekedésbeli állásponttal rendelkezünk. Ezt szerintem mindannyian elfogadhatjuk. De mi legyen azokkal az eseményekkel, amelyek a közelmúlt részei, vagy amelyek körül nincsen ilyen egyértelmű tudományos, szakmai vagy közvélekedésbeli álláspont? Szerencsés esetben a múlt történéseinek megítélése a vonatkozó tudományág feladata lenne, majd a vita során kikristályosodott álláspontot a társadalom többsége elfogadja, és a közös nagy narratíva részévé teszi. Magyarországon ez a második világháborúig így is volt. A történészszakma felől, „alulról” érkező javaslatok beépültek a tantervekbe és a közgondolkodásba. Ezt a hagyományt a szovjet szuronyok árnyékában 1945 után fokozatosan hatalomra kerülő kommunista párt dobta sutba, amikor mindent a marxi tanításnak rendelt alá. A hazai történelemírásnak innentől azt kellett – mindenáron – igazolnia, hogy a történelem Magyarországon is az osztályharcok története. A Magyarországot ezer éven át irányító történelmi osztályt teljesen félre akarták söpörni, ehhez a hatalom új birtokosainak nem volt elég a B listázás, emellett a jobboldali társadalomképet a széles tömegek szemében a lehető legkedvezőtlenebb színben próbálták feltüntetni.
Így lett a történelmi egyházakból a „zselléreken élősködő legnagyobb földesúr”, a sokáig békés területi revízióra törekvő Horthy-rendszerből „háborús uszító”, az 1944 késő nyarán a geopolitikai helyzet foglyává vált ország „az utolsó csatlós”.
A baloldali diktatúra az élet minden területét áthatotta, így a társadalomtudományt is, amely elveszítette érzékét az árnyalatok és finom különbségek iránt. Tudományos pályák, intézmények és iskolák épültek ennek a fentről érkező megrendelésnek a kiszolgálására. Ettől a dogmatikus állásponttól már a nyolcvanas évektől óvatosan elszakadtak egyes bátor történészek, amivel tulajdonképpen csak a hivatalos történelemírást közelítették milliók élményvilágához, a családi ebédeken elmesélt, átélt valósághoz.
Hogy a történelemírás mennyire fontos, azt legjobban 1956 megítélése mutatja. Kádár rendszere ennek egy fentről elrendelt, hivatalos megítélésére építette legitimációját. Amint ez a narratíva összedőlt, összedőlt vele a rendszer is. Ehhez akkor a (valós) tények talaján álló történészek mellett szükség volt olyan bátor politikusokra is, mint Pozsgay Imre.
A politika ugyanis elősegítheti a közvélekedésben uralkodó, széles körben elfogadott, a valósághoz közelebbi és a hivatalos történelemfelfogás közelítését. Ehhez kell egy kedvező pillanat is. Nem történik ez most sem másképp, amikor Magyarország jövőre hatályba lépő alaptörvénye azt a széles körben elterjedt vélekedést rögzítette, hogy a demokratikus Magyarország egyformán ítéli el az 1944-es szélsőjobboldali és az 1945 után több mint negyven évig uralkodó szélsőbaloldali diktatúrát. A politikának ebben csak annyi szerepe van, hogy egy széles körben elfogadott és tudományosan kellően alátámasztott narratívát adjon a társadalomnak. A kétharmados felhatalmazás birtokában a többség ezt a narratívát most az alaptörvény sáncainak védelmébe is be tudta emelni.
Ehhez a politikának nálunk is joga van, mint ahogy Ausztriában is elképzelhetetlen lenne, hogy valaki állami pénzen ne azt tanítsa, hogy az alpesi ország volt a hitleri Németország első áldozata, vagy egy francia történész ne lá(tta)ssa országát a második világháború győztes nagyhatalmai között.
A rendszerváltozás idején még bátor magyar történészszakma lendülete és tisztánlátása – tisztelet a kivételnek – tizenkét év balliberális kormányzás alatt mintha lankadt volna. Mintha ismét megjelent volna egy felülről érkező elvárás a jobboldal társadalomképének lejáratására, amit tudományosan is alá kellett támasztani. Így a „Merjünk kicsik lenni!” szellemében újból a régi lemezek kerültek elő. Eszerint a határon túli magyarok támogatása a „revizionizmus feltámadása”, a nemzeti érdek akár konfliktusok árán való képviselete „elszigetelődéshez vezet”, a történelmi egyházak támogatása pedig „a modernizációval szemben ható ellenreformáció” és így tovább.
Azt, hogy a baloldali kormányzás tudomány- és kultúrpolitikája által támogatott egyes nézetek, iskolák és irányzatok távolodtak a kollektív emlékezettől, mi sem mutatja jobban, mint hogy az elmúlt években soha nem látott mértékben nőtt az érdeklődés a nem hivatalos történelem- és kultúrafelfogást tükröző szerzők, művek és filmek iránt. Wass Albert és Márai Sándor könyvei, Koltay Gábor vagy Matúz Gábor filmjei – hogy csak néhányat említsünk – tömegeket vonzottak. A Terror Házát a 2002 utáni ellenszélben is iskolás osztályok százai látogatták.
Ha elfogadjuk azt a liberális véleményt, hogy a piac dönt, akkor itt a piac a múlt tárgyilagos bemutatására szavazott, amit nem kapott meg a felülről elvárt szemléletet szállító szerzőktől. Ha már tényleg mindent tudnánk Trianonról, nem lehetne a magyar piacon többezres példányszámban e témával foglalkozó friss könyveket eladni.
Ehhez társul, hogy egy új történésznemzedék nőtt fel, amely kiváló tanárok keze alatt tanulta szakmáját, ám mentes maradt a baloldal mindent relativizáló, gyakran kettős mércét alkalmazó szemléletétől. Új történelmi folyóiratok, internetes oldalak, könyvkiadók és műhelyek jöttek létre, amelyek eddigi tabukat kérdőjeleznek meg, szemléletesen és tárgyszerűen mutatják be úgy történelmünket, hogy közben ne kelljen őseink miatt szégyenkeznünk.
Sokan elégeltük meg itthon is, hogy a tematikus kábelcsatornákon a győztesek történelmi narratíváját visszahangzó történelmi és tudományos népszerűsítő filmekben sulykolják bűnösségünket, sorvasztják tovább bimbózó önbizalmunkat. Számos térségbeli országban a mienknél jobb gazdasági helyzetben az ottani politika fontosnak tartotta a múlt feldolgozását, és áldozott is erre. A német és az orosz történelemírás is óvatosan átértékelte álláspontját. Előbbi a második világháborúról, utóbbi az 1917 előtti időről alkotott korábbi nézeteit hangolja át, közelíti azt a családokban átörökített történetekhez, a kollektív emlékezethez.
A magyar történelem árnyalt szemléletének alkotmányos rögzítését indokolja az is, hogy a baloldal fél szemére vak, csak a szélsőjobboldal (egyébként valós) bűneit látja, és próbálja azokért minduntalan a mai mérsékelt jobboldalt felelőssé tenni. Eközben a (szintén bűnös) szélsőbaloldal bűneit kisebbíti, szimbólumait (mint a vörös csillagot) pedig mentegeti. Ennek ékes példája, hogy a balliberális kormányzat idején csak a holokauszt tagadását tették büntethetővé, miközben a kommunizmus bűneinek tagadása csak a tavalyi kormányváltás után vált azzá. Az akkor többségben lévő baloldal elszalasztotta a szélsőségek egyöntetű elítélése körüli társadalmi konszenzust törvényerőre emelni.
A mérsékelt jobboldal nem örököse a szélsőjobbnak, míg a baloldal a „progresszió” fogalma által vállaltan kötődik a magyar történelem egyes vitatott figuráihoz és eseményeihez. Elég csak a Károlyi Mihály körüli kultuszra utalni. Szívük joga, ám innentől egy árnyaltabb, a valósághoz közelebbi történelemírás fényénél a jó és a rossz szerepeinek kiosztása már nem egy kiváltságos kör kezében lesz. Mindannyian nyerünk azzal, ha ütköznek a nézetek, és végre tabuk nélkül gyarapodhat a tudásunk, s megalapozottabb vélemények mentén tudunk a múlt segítségével a jelen és a jövő kihívásainak megfelelni.

A szerző politológus