Városrendezés vagy ötletelés?

A Vár oldalába tavaly telepített „dűlőben” egyelőre csak a karók látszódnak – amelyeket nem tördeltek és lopkodtak szét a télen –, a dugványok nagy része is hiányzik vagy nem eredt meg, a projektre és fenntartására négy évre megítélt 14 millió forint maradékát érdemes volna még gyorsan valami más, értelmes célra fordítani.

A városrendezés nem a legalkalmasabb szavunk egy több száz éves folyamat eredményeként milliós fővárossá nőtt település – esetünkben Budapest – alakjának, arculatának formálására. A történelemből ismert mai városok legtöbbje organikus, egyszersmind egyéni fejlődés által vált azzá, alakult olyanná, amilyennek ma láthatjuk. Nemszeretem szó a rendezés: még ha a rendetlenség ellentettje is, hagyjuk meg a színházi és filmes alkotóknak. Éppen az a szép a világ általunk is megismerhetett városaiban, hogy mindegyik más, ahány, annyiféle: szükség, elgondolás és hit szerint, emberi alkotás által változott, alakult az idők során. Bontottak és építettek, a reneszánsz kor művészei gigászi, szimbolikus tereket és diadalutakat rajzoltak, a középkori Londonból, Bécsből és Párizsból messzire tekintő építészek tervei nyomán lett modern metropolis.
Az antik gyökerű Óbudából, Pestből és a középkori Budából 1873-ban létrejött Duna-parti székesfőváros szintén néhány vezető személyiségének – első sorban Reitter Ferenc mérnöknek és báró Podmaniczky főtanácsnoknak – köszönheti, hogy igazi nagyvárosként léphetett a XX. századba. Életrevaló város- és közlekedésfejlesztési tervek születtek, és részben megvalósultak az 1930-as években is, az 1945 utáni, politikai indíttatású „városrendezés” hatásait és következményeit nyögjük máig. Nem kell többé központi tervutasításos rendszer, sem a társadalmat is asztalnál „megtervező” városépítő – valamit azonban kétségkívül kezdeni kell már ezzel az évtizedek óta magára hagyott, céltalanul és ötlettelenül kallódó, mégiscsak szép és számunkra kedves lakóhellyel, Budapesttel.
Csak nem mindegy, mit! Szűkebbre és konkrétabbra szabva a témát, essék szó ezúttal egy, a budai Várnegyedet, a Tabánt és a Naphegyet érzékenyen érintő, az elmúlt évben kiagyalt – és részben már meg is kezdett – bizarr projektről. Egy ötletről, amelynek gazdája, Bojár Iván András fővárosi tanácsnok. Bojár érdekes szereplője Budapest legújabb kori közéletének: a városért és jövőjéért, arculatáért, élhető-lakható mivoltáért tenni akaró, merészen színt valló, ugyanakkor felettébb megosztó, érzelmeket, indulatokat gerjesztő személyiség. Volt alkalmam vele pódiumon vitatkozni a tervezett pesti felhőkarcolókról, ismerem az írásait, kritikusi ízlését, tendenciózus véleményeit – nehezen találok köztük olyat, amelyikkel egyet tudnék érteni. Azt viszont, hogy Bojár Iván András szereti ezt a várost, ahol én is születtem és élek, nincs okom kétségbe vonni. Szokott az ember füllenteni alkalmi célból, azonban egy rajongó „Szeretem Budapestet!” vallomással nem szokás színlelt love affairre lobbanni 14 éves kor fölött. Márpedig Bojár egy (félig) civil mozgalmat is útjára indított „SzeBu” névvel 2004-ben, amelyet azért kell fenntartással civilnek írnunk, mert kezdeményezője közben az SZDSZ fővárosi közgyűlési képviselője is lett és Demszky főpolgármesteri biztosaként működött 2006 és 2010 között. Bojár az arcát adta a Demszky negyedszeri újraválasztásáért vívott kampány plakátjára, amivel nehezen egyeztethető össze a főváros jelenéért és jövőjéért érzett aggódás, ismervén a főpolgármester fantáziátlanságát és tehetetlenségét Budapest vezetői székében. De még ez sem lenne végzetes hiba, hiszen a jelek szerint Tarlós főpolgármester is megbízik a városszerető és lelkes szabadelvű aktivistában, akinek vannak is épkézláb elképzelései, lásd a Belgrád rakpart kizöldítését és a gyalogos/bringás Duna-hidat. Még egy jó pont Bojár javára, hogy ő volt, aki liberális létére konkrétan akciózni kezdett a várost, a műemlék épületeket és mindent bemocskoló graffitizők ellen, ami ugyebár nem jellemző a korlátlan szabadságot és önmegvalósítást hirdető szabad demokratákra.
Ámde Bojár az ötletgazdája annak a budai Vár nyugati oldalát és a Tabánt érintő, kedélyeket felszántó „szőlészeti-borászati” átrendezésnek is, amelynek első ütemeként az ősszel már be is ültették szőlővel a Palota út felső szakasza és a Fehérvári-rondella közötti meredek lejtő közel egyhektárnyi területét. A telepítés „eredménye” nevetséges, siralmas és felháborító egyszerre, arról árulkodik, hogy aki kiagyalta, és ilyen módon megvalósította, legfeljebb pohárból ismeri a szőlészetet. Abból az indokból (és tényből) kiindulni, hogy a régi időkben a budai Várral szemközti (!) dombokon, meg a hegyvidéken szőlőt (is) termesztettek, nem egyéb, mintha néhány dzsámit és minaretet is építenénk a Várban, voltak itt törökök is egy ideig (megjegyzem: egy-két török vendéglőt és kávézót, amint igazi, magyar borozóhelyet, pincét és éttermet tényleg nem ártana nyitni végre a rémisztő vendéglátási és gasztronómiai sivatag Várnegyedben!); a Gellért-hegy és a Naphegy lejtőin is rengeteg szőlő termett a XIX. század végi filoxérajárványig, de ez sem indokolná, hogy most újraültessük szőlővel a Citadella alatti parkot vagy a lakótelepek játszótereit. A Vár oldalába tavaly telepített „dűlőben” egyelőre csak a karók látszódnak – amelyeket nem tördeltek és lopkodtak szét a télen –, a dugványok nagy része is hiányzik vagy nem eredt meg, a projektre és fenntartására négy évre megítélt 14 millió forint maradékát érdemes volna még gyorsan valami más, értelmes célra fordítani, és levonni a következtetést az „ötletből”: magas kerítés és éjjel-nappali csősz nélkül nemhogy termő szőlőt, de karót sem érdemes ültetni egy nagyváros közepén. Nem is egészséges a forgalmas, turistabuszok parkolóhelyeként is szolgáló útvonalak közvetlen közelében!
Mindent a maga helyére! – ezt gondolják most a Tabán és Naphegy közelében lakó polgárok, de sokan mások is, annak az újabb Bojár-ötletnek a hallatán, miszerint a Tabánnak – a Rác hotel és csatolt részei által – még meghagyott fűs-fás-bokros területén a huszonkét magyar borvidék által képviselt mulatóhelyeket, úgymond „vigalmi negyedet” kellene létesíteni. Így gondolom én is, abból a száraz és szükségszerű urbánus szempontból kiindulva, hogy minden talpalatnyi zöld területet meg kell menteni, őrizni a koszban és bűzben fuldokló Budapest belterületén. A hír hallatán felháborodott környéken lakóknak feltétel nélkül igazuk van, akárhány tízezer internetes (!) támogató véleményre hivatkozik is Bojár Iván András –, a helybeliek nem csak pihenésüket, éjszakai nyugalmukat és a biztonságukat féltik a 22-szer 100 négyzetméteresre tervezett borpincéktől és a „járulékos infrastruktúrától”, hanem a szükségszerű teher- és személygépjármű-forgalomtól is, az M1-es M7-es és M3-as autópálya átvezető szakasza – a szomszédos Hegyalja út – és a zsúfolt Attila út közti háromszögben. Bojár eléggé demagóg módon azt nyilatkozza: néhány helybeli ebsétáltató érdeke áll szemben több tízezer támogatóval. Ha csupán egyetlen tabáni polgár óhaja volna az, hogy megmeneküljön ez a maradék zöld „várostüdő”, akkor is hiába érvel ez ellen akárhány internetező Kaliforniától Vlagyivosztokig. Avagy: együnk mocskot? Egymilliárd légy nem tévedhet, kedves András…
Óvatosan hát az ilyesféle ötletekkel, az évtizedek óta elmaradt valódi, tudományosan és érzelmileg is magalapozott „városrendezési” tervekkel, elképzelésekkel szemben. Egy milliós nagyváros szívével nem szabad csak úgy „piknikezni”. Az ötletet a területileg illetékes I. kerületi önkormányzat a hírek szerint nem támogatja, remélhetőleg a főváros sem fogja. Ami pedig Budapest hamvába holt reményeit, élhetőségét, elvetélt vigalmi negyedeit illeti, volna miről tovább vitatkozni.