Zágráb főterén 1990 óta ismét áll Jelacic szobra. Fenyegető kardja most már nem Magyarország felé fordul. Hanem hová?
– Valóban, annak idején észak, azaz Magyarország felé állt a szobor. Aztán 1947-ben lebontották. A titói Jugoszlávia első éveiben ugyanis „kiderült”: az addig honvédő hősnek hitt Jelacic tábornok valójában reakciós katona, Marx is ebben a szellemben emlékezett meg róla. Kommunista államban tehát nem volt helye. A Petőfi által gyávának megénekelt Jelacic bán a hazai közhiedelem szerint most már nem Magyarország, hanem a keletről fenyegető Szerbia felé fordul. Ez azonban legenda: a térrendezés nyomán került a korábbi helyett a másik oldalra. Kardja tehát nem Magyarország, de nem is Szerbia, hanem az Adriai-tenger felé mutat.
– Jelacic kétségtelenül az egyik legnagyobb válaszfal a magyar és a horvát nép között. Az együttélés közel évezredes története alatt hogyan fajultak idáig az események?
– Az államalapító Tomislav király annak idején megvédte országát a magyar kalandozásoktól. A Magyar Királyság létrejötte, illetve kereszténnyé válása új helyzetet idézett elő: Szent Istvánt követően a horvátok és a magyarok egy táborba kerültek Bizánc szövetségeseként, Szimeon cár Bulgáriájával szemben. A dinasztikus kapcsolatokat erősítendő a XI. században Zvonimir király feleségül vette I. Béla királyunk Ilona nevű lányát. A horvát nemzeti dinasztia Zvonimir halála után két évvel kihalt, így lett az Árpád-házi Álmos herceg Horvátország királya 1091-ben Szent László támogatásával. Könyves Kálmán aztán a magyar trónért összecsapott öccsével, Álmossal, s győzött. Kálmánt 1102-ben Tengerfehérváron koronázták horvát királlyá. Ő meghagyta Horvátország belső autonómiáját uralma elismertetésére. Elismerte a dalmát városok privilégiumait, s azok ettől kezdve a magyar koronához ragaszkodtak. Nem is állomásozott magyar helyőrség a horvát várakban, a veszélyhelyzeteket leszámítva. Kálmán tengerfehérvári koronázásától kezdve közösek az uralkodóink egészen 1918-ig: Magyarország és Horvátország államközösséget alkotott. A modern nemzeti gondolatok megjelenéséig sikerült megoldást találni a felmerült problémákra.
– Így vélekedik erről a horvát történettudomány is?
– Elfogadják ezt, hiszen évszázadokig nem volt igazán komoly ellentét a két ország között, a különállást a magyar rendek tiszteletben tartották. Ennek köszönhetően fejlődhetett a IX. század óta élő horvát államiság is. Az együttműködés, a sorsközösség talán legszebb korszaka a törökellenes háborúk idejére esett. Nem véletlenül vált mindkét nemzet hősévé az idehaza Zrínyiként, déli szomszédunknál Zrinskiként tisztelt, valójában Zrini névre hallgató több történelmi személy is, így a két Miklós, a Bécsújhelyen kivégzett Péter és II. Rákóczi Ferenc édesanyja, Ilona. Nem szabad megfeledkezni a tengermelléki Frangepánokról – horvátul Frankopanokról – sem, akik már a XIV. században királycsinálók voltak Magyarországon. Az ő segítségükkel (és a Subicsok, a Zrínyiek ősei támogatásával) lépett ugyanis hazai földre I. Károly (Róbert) 1301-ben, az Árpád-ház kihalásakor. Szlavóniából származott Vitéz János és Janus Pannonius is, de horvát eredetű volt a haza érdekében folytatott politikai taktikázás egyik nagymestere, Fráter György is.
– Meddig tekinthetjük nagyjából felhőtlennek a horvát–magyar együttélést?
– Mária Terézia Horvátországot abszolutista módon teljesen külön kormányozta Magyarországtól 1767 után. Akkor ez ellen a horvát rendek önállóságuk védelmében erőteljesen felléptek. Ők ugyanis a magyar rendi különállásnak köszönhetően tudták saját önkormányzatukat biztosítani a Habsburg Birodalmon belül. Együtt fordultunk szembe II. József németesítő törekvéseivel a XVIII. század végén. A kalapos király halála után a budai országgyűlésen rögzítették azt is, hogy a két állam a kormányzatban mindaddig közös legyen, míg Dalmácia, illetve a török Horvátország néven említett, Bihács-központú Nyugat-Bosznia vissza nem tér a Horvát Királysághoz. Ezt követően a romantika nyomán is kibontakozó nemzeti ébredés szembeállította a két népet. A horvátok függetlenségre törekedtek, a Magyar Királyság hagyományai alapján álló hazai nemzettudat azonban – az 1848-as küzdelmek után – csupán a részleges különállást biztosította az 1868-as horvát–magyar kiegyezéssel. E szerint Horvátország önállóan intézi belügyeit, az igazságszolgáltatást, kultúrát, oktatást, de a pénzügyek közösek maradtak, ami sok gondot okozott az elkövetkező fél évszázadban.
– Khuen-Héderváry Károly későbbi magyar miniszterelnök, 1883 és 1903 között horvát bán neve máig szitokszó a horvát nyelvben.
– Valóban, a khuenovstina az elnyomóra, a horvátság megsemmisítőjére utal a horvát nyelvben. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a Tisza Kálmán-i hatalomtechnikával élő Khuen-Héderváry volt sok vitatható lépése mellett a horvátországi gazdasági fellendülés megalapozója. Neki is köszönhető, hogy az 1918-ban létrejövő délszláv államba az egyik legfejlettebb területként lépett be Szlovénia mellett a Horvát Királyság.
– Volt-e remény a Monarchia idején a kibékülésre?
– Legutoljára talán a Szabadelvű Párt bukása után, 1905-ben volt, aztán Tisza István is próbálkozott ezzel 1913-ban, második miniszterelnöksége elején, sajnos eredménytelenül.
– Az első világháború végén, 1918 októberében Horvátország elszakadt a Magyar Királyságtól…
– Az euforikus hangulatban a horvát nemzeti célok megvalósulását várták a Szerbiával közös délszláv államtól. Nagyot csalódtak, hiszen a nélkülük elfogadott 1921-es, úgynevezett vidovdáni alkotmány következtében a horvát államiság több mint ezer esztendő után megszűnt. Nem véletlen, hogy a megoldatlan horvát nemzeti sérelmek a legjelentősebb destabilizáló tényezői voltak előbb a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak, majd 1929-től az első Jugoszláviának. Jellemző, hogy az együttélés idején több száz politikai merénylet volt, szerb nacionalisták megölték többek között a legnépszerűbb horvát politikust, Stjepan Radicot is, az ő helyébe Vladimir Macek lépett a nemzeti képviseletet tulajdonképpen ellátó politikai erő, a Parasztpárt élén.
– Horvátország 1941-ben, Jugoszlávia német lerohanása után névlegesen függetlenné vált.
– Valójában nagyon is függött az új usztasa állam – amely Boszniát is magában foglalta, ugyanakkor tengerpartjának legértékesebb részeit kénytelen volt átengedni az olaszoknak – Németországtól és Olaszországtól, aztán később már csak az utóbbitól.
– A második világháború után hogyan befolyásolta az usztasa állam léte Horvátország helyzetét?
– Két ellentétes vélemény alakult ki az országról: az egyik szerint – mivel a horvát származású Tito partizánjainak nem elhanyagolható hányada horvát volt – Horvátország a győztesek közé tartozik. A másik az idehaza is ismert kifejezéssel „Németország utolsó csatlósaként” jellemezte az országot, hiszen a poglavnik (vezér), Ante Pavelic diktatúrája 1945. május elejéig fennállt. Később a horvát nemzeti törekvéseket azzal vissza lehetett utasítani, hogy usztasának bélyegezték azokat. Ezt tette a polgárháború kezdetén a nagyszerb álmokat dédelgető Milosevics is, karöltve a Jugoszláv Néphadsereggel.
– Mennyire élt a nemzeti érzés a horvátságban Tito kommunista rendszere idején?
– A hadsereg és az államapparátus túlnyomó többségét szerbek alkották. A hatvanas évek végén, a nagyszerb soviniszta belügyminiszter, a Berijához hasonlítható Alekszandr Rankovics bukása után kezdődő úgynevezett horvát tavasz főleg kulturális téren hozott nemzeti ébredést. Tito csak némi hezitálás után avatkozott bele, adminisztratív eszközökkel fogva vissza a folyamatot. Ezzel eleget tett a szerb igényeknek. 1974-ben ugyanakkor elfogadtatott egy olyan új alkotmányt, amely széles körű önállósághoz juttatta a köztársaságokat, így Horvátországot is. Utólag többen hangoztatták: Tito már előre felkészült Jugoszlávia felbomlására. Ha ez igaz, akkor csak az a baj, hogy a Jugoszláv Néphadseregnek erről elfelejtett szólni, ehelyett mindig az egység mindenáron való megőrzésére biztatta.
– Mennyire alakult ki jugoszláv nemzettudat a szövetségi köztársaságokban?
– Igazából nem volt sikere, nem jött létre tartósan a jugoszláv tudat. Hasonlóan járt a szerbhorvát nyelv is. Igaz, ennek kezdetei a XIX. századba nyúlnak vissza.
– Horvátországban amúgy is sok volt a politikai okokból bekövetkező nyelvújítás.
– Először a XIX. század végén találkozhatunk a jelenséggel, akkor a horvát nyelvet egy reformmal a szerbhez igyekezték közelíteni. Megmaradt ez a törekvés a két háború közötti délszláv államban is. Ante Pavelic 1941 és 1945 közötti usztasa rezsimje elutasította a korábbi reformokat, a horvát nyelvre korábban is jellemző nyelvi purizmus jegyében számos új szót alkottak, és kiiktatták a szerb eredetű kifejezéseket. A titói Jugoszláviában aztán a testvériség, egység jelszavával újabb egységesítésbe kezdtek. A hivatalossá tett szerbhorvát nyelv azonban nem vált elfogadottá, a hatvanas években a már említett horvát tavasz képviselői egyben a nyelv önállóságának megőrzéséért is felléptek.
– A polgárháború végül a kilencvenes években elvezetett Horvátország függetlenségéhez. Hogyan változott az új helyzetben a horvátok magyarságképe?
– A függetlenségi harc idején nyújtott magyar támogatás – nemcsak a kalasnyikovok szállítására gondolok, hanem több tízezer menekült befogadására is –, úgy tűnik, segített a korábbi ellenérzések visszaszorításában. Ma már az egyik leginkább elfogadott nép a horvátok körében a magyar. Közrejátszik ebben az is, hogy Magyarország EU-elnöksége idejére az egyik legfontosabb célkitűzésként Horvátország integrációját jelölte meg. Nem ritka ma már az sem, hogy a két nép korábbi együttélésére is pozitívan gondolnak vissza a déli szomszédok.
– A napokban napvilágot látott Horvátország történetéről írt munkája, amely az első ebben a műfajban Magyarországon. Minek köszönhető, hogy eddig senki nem írta meg idehaza annak a népnek a történetét, amellyel a magyarság mégiscsak nyolcszáz esztendőn át közös államban élt?
– Korábban a magyar múlt részeként tekintettek a horvátokra, ezért sem foglalkoztak külön nemzeti történelmükkel. Az utóbbi évtizedekben pedig Jugoszlávia létezése sajnálatos módon „eltakarta” a horvátokat, nemcsak a magyarok, hanem az egész világ elől is. A hazai történetírásban, de a horvátban is ugyanakkor egyre többen foglalkoznak a közös múlt, az egyedülálló közös történelmi és kulturális örökség feltárásával. A kiváló magyar szlavistát, Hadrovics Lászlót idézhetném: 1918-ban úgy tűnt, vasfüggöny ereszkedik közénk a Drávára. Ennek a jelképes határnak a lebontásában szeretnék segédkezni.
origo.hu
Magyar Péter bejelentette: nem mond le a mentelmi jogáról
