Volt egy közös álmunk

Populista politikusok nem nagyon szoktak „szerzett jogokat” visszavenni, szigorú takarékossági intézkedésekkel „kedveskedni” az embereknek, a népszerűségvesztést is vállalva azért, hogy az ország szétzilált költségvetését egyenesbe hozzák

Már csak nagyon erős nosztalgiával tudok visszagondolni azokra a rendszerváltó évekre, amikor a hőn áhított szabadság és demokrácia iránti erős vágyunk még felülírta azokat a gondolkodásbéli különbségeket, amelyeken akkor még könnyedén felül tudtunk emelkedni a közös szent cél, az élhető Magyarország megteremtése céljából. Olyan jóhiszemű megbocsátással léptünk túl korábbi elnyomóink ellenünk elkövetett bűnein, amilyenre csak egy fejlett erkölcsiségű, a krisztusi szeretet parancsát évtizedeken át el nem felejtő nép képes.
Pedig még őszinte bocsánatkérésre sem voltak képesek a bűnökért, amelyeket elkövettek ellenünk, például a besúgórendszerükért, amellyel hatalmuk biztosításához gátlástalanul legféltettebb magánéletünkig hatoltak. Ennek ellenére még a közéletből, a politikából sem rekesztette ki az egykori pártapparatcsikokat a rendszerváltó pártok uralta első szabadon választott Országgyűlés. Az elmúlt húszévnyi nyűglődésünknek talán az lehet az egyik oka, hogy a történelmi pillanatban ismét visszahőkölés lett a nagy nekibuzdulás vége.
Akik felnőtt fejjel éltük át azokat az éveket, és nem tartoztunk a Párthoz, sem annak klientúrájához, és gyávaságból nem csupán fotelből néztük végig a televízióban a rendszerváltozást, a legrosszabb álmunkban sem gondoltuk volna, hogy pár év alatt majd összekuszálódik minden. Hogy a rendszerváltó szövetséges erők politikai ellenféllé, majd egymás ádáz ellenségévé képesek válni, hogy éppen a demokratikus ellenzékből alakult SZDSZ lesz az, amely a hatalomba kerülésért összeáll az utódpárttal, becsapva szavazóit. Minden bajunk forrása ott gyökerezik az elmismásolt rendszerváltozásban, amelyet úgy kellett a békés átmenet jegyében véghezvinni, hogy még a szovjet hadsereg megszállása alatt voltunk, a fegyveres erők, a néphadsereg és a rendőrség gyakorlatilag a Párt irányítása alatt állt, sőt még a munkásőrséget is csak a korabeli ellenzék erőteljes fellépése nyomán lehetett leszerelni.
Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán. A békés átmenet zavaros időszakában egyszerre kellett létrehozni a többpártrendszert, lerakni a jogállam alapjait, megteremteni a szociális piacgazdaságot, s átmenetileg működtetni a veszteséges állami vállalati szektort, legalábbis ezt állították közvélemény-formáló közgazdászaink.
A szociális piacgazdaság összeegyeztethetetlen az állami tulajdonnal, mondták. Majd elkezdték szajkózni, hogy az állam a legrosszabb tulajdonos, és beindult a privatizáció, ami inkább hasonlított egy végkiárusításra. Milliók váltak munkanélkülivé, korkedvezményes nyugdíjassá vagy laza leszázalékolással rokkantnyugdíjassá. Amíg folyt a privatizáció, amelynek során nemcsak a külföldi befektetők étvágyát elégítették ki, hanem egy füst alatt a leendő magyar tőkések, a politikai alapon kiválasztott kiváltságosok kistafírozása is megtörtént a nemzeti javakból, addig fontos volt a társadalmi béke. Ezt meg kellett fizetni az egyre drágábban működtethető szociális védőháló fenntartásával, a segélyekkel, az ingyenes oktatás, egészségügyi ellátás fenntartásával. Mire mindent eladtunk, államadósságunk nemhogy csökkent volna, hanem inkább nőtt, és már Bokros Lajos pénzügyminisztersége alatt megszorító intézkedésekre volt szükség. Mivel még nem voltunk az unió tagja, kézenfekvő megoldás volt a szociális járandóságok, állami fizetések, nyugdíjak értékének (vásárlóerejének) csökkentése az infláció eleresztésével. Akkor azt mondták nekünk, hogy az úgynevezett csúszó árfolyamleértékelés az export élénkítését célozza, az ország kereskedelmi mérlege javult is, a mellékhatásokba pedig majd belepusztultunk. A szocialisták 1994-ben és 2002-ben is ígérgetéssel, a szociális jóléti állam reményét keltve tudták megnyerni a választást, 2006-ban pedig azzal, hogy eltitkolták, hogy a csőd szélére kormányozták – 1989 után immár másodszor! – felelőtlen politikájukkal az országot. Mindez jól ismert a negyvenévesnél idősebbeknek, a fiatalabbaknak csupán gyerekkori homályos emlék. A fiatalabb generációk már csak tanulmányaikból ismerhetik meg a békés átmenet zavaros időszakát, amikor a mai kétharmados többséget alkotó politikai szövetséges erők egykori vezetői vállalták a pártállami diktatúra lebontásának akkor még egyáltalán nem veszélytelen feladatát.
Még ha erősen leegyszerűsítve is, de időnként nem árt felidéznünk a húsz évvel ezelőtti történéseket ahhoz, hogy tisztábban láthassuk, mi zajlik ma körülöttünk. Az Orbán-kormány legkeményebb bírálói a hazai és a külhoni médiában és Brüsszelben erős vagy laza kötelékkel ugyanahhoz a pártállami diktatúrában megismert hatalmi körhöz tartoznak, amely szinte bármire képes ma is a hatalom megszerzéséért. Jól látható, hogy a szocialista kormányok idején, amikor kitolták az általános nyugdíjkorhatárt, elvették a 13. havi nyugdíjat, illetve köztisztviselői bért, vagy éppen tömegesen kerültek utcára az emberek a privatizáció miatt, a ma oly aktív szakszervezetek nagy része Csipkerózsika-álomba merülve szinte semmilyen kellemetlenséget nem okozott a hatalmon lévő elvbarátoknak. Tisztelet a kivételnek, az emberi jogokra oly kényes civil szervezetek se nagyon lármázták fel a világot akkor, amikor a jobboldalhoz tartozók alkotmányos jogait tiporták a sárba a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány idején a fogdákban vagy az utcai demonstrációkon.
Képesek arra is, hogy elhitessék a világgal, Orbán Viktor autokrata, diktátor vagy populista, kényük-kedvük szerint aggatják rá a dehonesztáló jelzőiket. Még az sem zavarja őket, hogy populista politikusok nem nagyon szoktak „szerzett jogokat” visszavenni, szigorú takarékossági intézkedésekkel „kedveskedni” az embereknek, a népszerűségvesztést is vállalva azért, hogy az ország szétzilált költségvetését egyenesbe hozzák. Nem szoktak durva korrupcióellenes törvényeket hozni azért, hogy megálljt parancsoljanak az erkölcstelen gátlástalanságnak.
Inkább osztogatni szoktak. Tizenharmadik havi juttatásokkal, áfacsökkentéssel kedveskednek, a klientúrához tartozók zsebeit állami milliárdos megrendelésekkel hizlalják, milliós állami támogatással kényeztetik a holdudvar vállalkozóit, korkedvezményes nyugdíjjal kecsegtetik a fegyveres testületek tagjait. Hát nem érdekes, hogy az ilyen, valóban populista eszközöket alkalmazó politikusok ma már közutálatnak örvendenek, az országban rendet teremteni akarót pedig annyi kellemetlen döntés ellenére is népszerűség övezi?
Ugyanakkor nem hagyható szó nélkül – a hiteles, erős ellenzék hiánya miatt – néhány olyan jelenség, amely a jobboldali politikai erők mellett elkötelezett értelmiségi körökben is visszatetszést kelt. Ilyen a visszaható hatállyal történő törvényalkotás, amely nem erősíti az emberek jogállamba vetett bizalmát. Mint ahogy nem fordulhat elő politikai zsákmányszerzés, mert a sógorsághoz, komasághoz tartozók pályázat nélküli előnyös állásokba kerülése éppúgy visszatetszést kelt a nemzeti oldalon (is), mint nyolc éven át a hajdani KISZ KB-ban érdemeket szerzett egyedek döntéshozó pozícióba juttatása. S ne feledjük: a politikai hatalmat ellenőrizni képes független intézmények a demokrácia szövetségesei, a kormányt nem azok segítik, akik független ellenőrző szervezetekként lojálissá válnak. Jó lenne, ha a hatalmon lévők elfogadnák azt az alapigazságot, hogy egy verejtékes munkával kialkudott kompromisszum mindig többet ér, mint egy fölényes győzelem, mert a megállapodás eredményeként a másik fél is kicsit győztesnek, elégedettnek érezheti magát. Húsz évvel ezelőtti közös álmunkat közösen kellene megvalósítani.