A béke utolsó napja

Mint régi álmokban, szürrealista vízió a valóságban: magunk vagyunk a tengerparti szállodában a júniusi napfényben. A kéknél is kékebb adriai ragyogásban, a fenyő- és tengerillatú, bársonyos délutánon jó, ha tizenöten lézengünk a plázson, este a Rokan nevezetű dancingbárban csak nekünk hordják a merengő tekintetű, most kissé szomorú szemű pincérek a vinjakokat, söröket, jóféle dalmát vörösborokat. Rémisztő és abszurd az egész, hihetetlenségénél csak elképesztően lehangoló és ijesztő valóságtartalma nagyobb. A horvátok, mintha Jellasics vagy 1918 ősze sohasem lett volna, ragaszkodó szeretetükkel valósággal szétszednek bennünket. Egymást követik az ebédek, vacsorák, fogadások, mind több sorsközösségi, nyolcszáz éves társállami és örök barátsági-szövetségesi körettel. Piros-fehér sakktáblás és piros-fehér-zöld zászlók minden asztalon, koccintások, ölelkezések, névjegyek. Lám, mire képes néhány ezer kalasnyikov, villan át rajtam, de szívem szerint azért úgy kimerevítve megmutatnám ezt a napok óta tartó jelenetsort, ezeket az arcokat, ezeket a szemeket mindazoknak, akik „felelőtlenségről”, „botrányról” és hasonlókról káráltak folyamatosan tavaly ősszel a magyarországi sajtóban.
Akármerre járunk, itt, Selcében, alig negyven kilométerre Fiumétől délre, azután Crikvenicában, Novi Vinodolskiban, Zenggben vagy éppen a már nem is kifejthetően monarchiás és nagyúri Abbáziában: mindenütt minden ugyanolyan. Horvát zászlók erdeje, nem is titkolt, iszonyatos feszültség, többszörösen felfokozott érzelmek – a vibráló idegesség és áradó lélekkavargásból Salvador Dalí híres képe vizionálódik: A polgárháború előérzete.
Reggeli roham újságokért. Ünnepi lapszámok, a tegnap, június 25-én kikiáltott függetlenséget éltetik, láttuk a tévében a szívükre tett kézzel himnuszt éneklő képviselőket a zágrábi száborban, hallgattuk a megrendültségtől beszélni is alig tudó kommentátort, mégis: most itt, a tengerparton össznépi felszabadultságnak, népünnepélynek, eufóriának nyoma sincs. Akit csak látunk, akivel csak beszélünk: komoly, majdhogynem komor, alig visszafojtott aggodalommal és leszegett fejjel, nekifeszülő elszántsággal beszél a gyakorlatilag nullára visszaesett turistaforgalomról, az anyagi javak veszélyeztetettségéről, a hivatalos, „jugoszláv”, azaz nagyszerb politika fenyegetéséről. Némi óvatos derűlátás itt-ott, megspékelve az ellenállásra felkészülés eltökéltségével. „Hiszünk a józanságban, de legfontosabb, amit a nép mond, nem amit a politikusok. A nép pedig szavazással már kinyilvánította, mit akar” – mondja vacsora után a vörösborok rohama közben a legnagyobb párt, a Horvát Demokrata Közösség, azaz a HDZ tengermelléki szervezetének elnöke. A varázslatos hangulatú, langymeleg mediterrán estében baljósan csüng felettünk a telihold.
Szent László királyunk napján, azaz június 27-én rendőrök és rohamkocsik mindenfelé, a pincérek most már olyan mogorvák, amilyet nemcsak egész Horvátországban, de a Földközi-tenger teljes medencéjében sem látni. Károlyváros felé, a Karszt hatalmas sziklahegyei között kísérőink feszülten figyelnek, és a gurulásig lassíttatnak minden kanyarban. Kanyar meg tudvalevően annyi van, hogy úgy tűnik, az örökkévalóságig itt evickél ez a tucatnyi magyar tollforgató a kopár csúcsok alatt, amelyeken jó hét és fél évszázaddal ezelőtt IV. Béla királyunkat üldözve a mongol lovak állítólag úgy szökelltek, mint a zergék, és a babonás szláv pásztorok nyavalyatörős, rémült döbbenettel hányták láttukra a keresztet.
Amikor nagy nehezen kiérünk a nyugat–keleti, keresztirányú főút közelébe, a távolból elénk döbbenő látványra templomi csend lesz a megtorpanó autóbuszban. A nem is túl messzire dübörgő, végeláthatatlan harckocsioszlop magabízó harciassággal gördül nyugat – Szlovénia – felé. Ötéves koromból való emlékkép villan át rajtam: állunk a tömegben Szeged Rókus nevezetű, Angyalföldhöz erősen hasonlító külvárosában a Kossuth Lajosról elnevezett sugárút szélén, szemközt a ruhagyárral, az emberek némán nézik a balról jobb kéz felé, a belvárosból az Izabella hídnak nevezett felüljáró, vagyis a Budapest irányába tartó, ugyanilyen végeláthatatlan harckocsioszlopot, később apám felvesz a nyakába is. Most úgy érzem, még a kétféle csend is hasonló vagy talán ugyanaz.
A Drávához közeledve egyre több fékeveszett tempóban száguldó olasz, osztrák, német rendszámú autó előz meg bennünket, a határon rettenetes torlódás, káosz. A magyar határőrök azt mondják, a már lezárt Szlovénia felőli határátkelők, Bajánsenye, Rédics felől pánikszerűen árad erre mindenki. „A jugó hadsereg megtámadta Szlovéniát, áll a harc. Információink szerint nagyon nem jók a kilátások.” Hozzáteszi, régi jó pártállami maradványként: többet nem mondhat.
A Dunántúlon végig, a Balaton-parton már lépten-nyomon: táblák az utak mellett – telefonálási lehetőség. Kígyózó sorok, a helyzetnek megfelelő árak. Nem vagyunk elveszett nép… Örkény klasszikus egypercesére gondolok, az atomtámadás utáni, elpusztult Budapesten megjelenő egérinvázió közepette kitett cetlin a felirattal: hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné… Miközben várok soromra, hogy hazatelefonálhassak, eszembe jut tegnap esti, az 1945 utáni európai béke utolsó estéjén Abbáziába tett kiruccanásunk: lám, az utolsó tangót mi nem Párizsban lejtjük el.