A Biblia nem olvasható füveskönyvként

Magyar Nemzet június 8-i számában, a Vélemény rovatban jelent meg Karátson Gábor írása, amely mint keresztyént, mélyen felkavart. Lenne néhány észrevételem, némelyik eltér a szerző elképzeléseitől.
A hiteles keresztyénség nem a „jóemberségen” méretik meg, hanem a Biblián. Reformátusnak születtem, de kamaszkori eszmélésem óta folyton fölteszem magamnak a kérdést minden dologban, hogy valamit saját meggyőződésből vagy megszokásból hiszek. Luther nyomán mondhatom, hogy csak azt vagyok hajlandó keresztyén gondolatnak elfogadni, amiről a Bibliából győztek meg. Manapság szokás úgy használni a Bibliát, mint jó gondolatok gyűjteményét, mint egy „füveskönyvet”. Pedig nem alkalmazható egyetlen mondata vagy gondolata sem úgy, hogy kiemeljük azt a Szentírás teljes rendszeréből, gondolatmenetéből.
Először is az álmok kérdéséhez: a bűneset óta az ember olyan mértékben elszakadt Istentől, hogy legfeljebb képzeleghet róla, de saját magától soha nem fogja őt megismerni, még kevésbé érteni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy transzcendens képességei is eltűntek volna. Transzcendens képességeink irányultságát az határozza meg, kinek hiszünk. Ádám mindnyájunk nevében a kígyó mögött rejtőző Sátánnak hitt. A láthatatlan szellemi világgal való kapcsolata innentől minden embernek erre a területre esik. Ezt vagy ápoljuk, vagy óvatosan kezeljük. A Biblia ez utóbbira szólít fel. Tehát egy valódi keresztyén szabad az álmaitól, a kérdéseire a választ nem a rettentő álmai alapján keresi, hanem biztosabb helyen, a Bibliában. Ha ott választ talál, onnantól nincs oka az álmaira hallgatni.
Másodsorban az ember és az állatok „testvériségéről”. Az egész teremtéstörténet szinte szájbarágósan világossá teszi, hogy Isten minden teremtményének értékét az Alkotó adja meg, a teremtettségért való felelősséget pedig az ember viseli, akinek az a gondjaira bízatott. Ez súlyos felelősség, és nyilvánvaló, hogy a környezetünkkel kapcsolatos vétkeink (szemetelés, erdők kiirtása, környezetszennyezés) miatt is Isten haragja alatt vagyunk. A régi paraszti világban azt az embert megvetették, aki például durván bánt a lovával, mert az állatokkal való kegyetlenkedést bűnnek tartották. Mi, keresztyének éppen ezért fontosnak tartjuk, hogy a világot nem holmi véletlennek tulajdonítjuk, hanem Isten alkotásának, s így szerintem a valódi keresztyének nem lehetnek a környezet iránt közömbösek. Másrészt azt is láthatjuk a teremtéstörténetben, hogy Isten az embert megkülönböztette a többi teremtménytől: nem a semmiből alkotta, az embert Isten nevezte el, de az állatokat már az ember, akit az Úr házasságra, nem pusztán szexualitásra teremtett. Mindazonáltal a házastársi kapcsolatot az emberi közösség legmélyebb, legcsodálatosabb módjának tartom, amelynek ünnepi aktusa a szexualitás. Ha valami, akkor a házassághoz, a szexualitáshoz való viszony megmutatja a hiteles keresztyénséget, már csak azért is, mert maga a Szentírás is ezt mondja (Efézusi levél 5,21–33.).
Az ember közösségre teremtetett embertársával, kizárt, hogy ez bűn lenne! Az ember a bűneset előtt sem volt pusztán szellemi lény, teste és lelke tökéletes egységben volt.
A cikk szerzője fölidézte a Jelenések könyvét, s hogy a mennyben majd az állatokkal együtt dicsérjük az Urat. Ha egy keresztyén ember a természetben jár, hallja a teremtettség dicsérő énekét már itt, a földön is. Sokat gondolok arra, ha ez a világ a bűn átka alatt is ilyen szép, milyen lesz majd, ha teljesen levetheti magáról ezt az átkot – ez nekem Isten elképzelhetetlen dicsőségére utal, de nem arra, hogy az ember azonos az állatokkal. Ez utóbbi gondolat inkább evolucionista, mint keresztyén.
Az olyan vallások, amelyek hisznek a reinkarnációban, nem engedhetik meg követőiknek az állatok megevését. Ha hinném, hogy a vasárnapi levesbe főtt tyúk akár a nagymamám reinkarnációja lehet, akkor azt nem ehetném meg. Ha hinném, hogy a szúnyog, amit a karomon agyoncsapok, lehet, hogy a később születendő lányom, akkor megállna a kezem a levegőben. Nem karikírozni akarom mások hitét, hanem világossá tenni, hogy mit jelent a hitben való következetesség. Ha én keresztyén vagyok, s Isten előtti szomorú alázattal tudomásul veszem, hogy a bűneset óta átok alatt van ez a világ, akkor egyet tehetek: engedelmeskedek Istennek. Nem járok többé mezítelenül, mert odavan a tisztaság, Isten a szégyen átkát hozta ránk a bűneset miatt. (Lám, még az olyan lelkiismeretes gondolkodó, mint Karátson Gábor is elsősorban a szexualitásra gondol az asszony kapcsán.) Húst eszem, mert Isten azt adta eledelül a megváltozott helyzetben.
Azzal azonban egyetértek, hogy súlyos bűnöket követ el az úgynevezett keresztyén Nyugat. A világnak azon a területein, ahol a vallás valóban meghatározza a társadalmi életet, jogosan alkothatunk képet a társadalmi élet hétköznapjai, a közgondolkodás alapján az adott vallásról. Az a társadalom, amelyben mi élünk, nem ilyen. A nyugati társadalom napi gyakorlatát, közgondolkodását távolról sem a keresztyénség határozza meg. De súlyos hiba lenne ez alapján gondolkodni a keresztyénségről. Azzal is egyetértek, hogy a világ „sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését”, és sajnos sok esetben csalódnia kell, mert kevés, nagyon kevés a hiteles keresztyén azok között is, akik egyébként annak vallják magukat.
Keresztyénné nem pusztán egy vallási tanítás konzekvens követése tesz, hanem a kegyelmen alapuló személyes kapcsolat az élő Istennel. Azért nehéz hiteles keresztyénnek lenni, mert nem eshetünk abba a csapdába, hogy ha megfelelő a viselkedésünk, akkor minden rendben, hanem folyamatosan élnünk kell az Úrral való személyes kapcsolatot. Kapcsolatot ápolni pedig sokkal több, mint viselkedési előírásokat betartani – így van ez még a házasságban is.

A szerző óvodapedagógus,
református gyülekezeti munkatárs