A bolygófogyasztói társadalom jövője

Most hirtelen megszólaltak az aggódó hangok, hogy lám, önző érdekből csúnyán cserbenhagytuk Tibetet. Főleg rendezői balról jönnek a hangok, de ez majdnem mindegy. Érdekes, hogy a „Free Tibet” zászlóvivői valahogy sosem aggódnak a területre is jóval nagyobb Ujguriáért, ahol pedig a tibetieknél négyszer több ujgur él sokkal keményebb kínai uralom alatt… Csak, ugye, nekik rosszabb a marketingjük, még nálunk, magyaroknál is, akik egyesek szerint legtávolabbi rokonaik lennénk, de anynyi biztos, hogy kulturálisan sokkal közelebb áll hozzánk ez a közép-ázsiai nép a tibetieknél. Hogy az ujgurok szabadságjogaiért miért nem aggódik prominens értelmiségünk? Nyilván beéri a „Free Tibet” szlogennel és a globális sémakövetéssel. Pedig nem nehéz kitalálni, hogy melyik nagyhatalmi centrumnak fűződik elemi érdeke ahhoz, hogy globális médiájában kulcskérdés maradjon Tibet függetlensége és a kínai zsarnokság rémképe.
Természetesen minden nép elemi joga az önrendelkezés, de a nagyobb és keményebben kormányzott ujgur népé nem kevésbé, mint a tibetié. Az aránytalanul kisebb globális médiafigyelem miatt nekik sokkal inkább szükségük lenne a támogatásunkra. Azért nem ártana disztingválni: nehogy véletlenül valamelyik másik birodalom érdekeit szolgáljuk azzal, ahogy a kínai birodalmi politikát bíráljuk. Főleg akkor kínos ellentmondás az ilyesmi, ha közben annak a másiknak a vazallusaként nyilvánulunk meg, ami az öngyarmatosítás minősített esete. Egyébként a kínaiak sehol sem irtják úgy az őslakosságot, mint a példakép cowboyok nemrég az indiánokat… Ennyit a tények és a szabadságjogi alapelvek érdekében érdemes tisztázni. Nem kevésbé fontos szembenéznünk azzal a ma már egyre többet elemzett ténynyel, hogy Kína és Ázsia gazdasági dominanciája nem a jövő „rémképe”, hanem már jelenünket meghatározó ígéretes változás. Bár mindmáig összetévesztjük a globalizációt az angolszász civilizáció uralmával, a pénzpiacokon, a világgazdaság átalakulásában és egyre inkább a nagyhatalmi politikában mára Ázsia vált a globalizáció motorjává. Mikor már az angloamerikai üzleti sajtó fő témája is ez, akkor rejtély, hogy itthoni janicsárjaik miért akarnak megint a végső vereségig küzdeni a vesztes oldalon.
Már megszokhattuk volna, mégis mindig furcsának tűnő fintora a sorsnak, ahogy birodalmak és civilizációk éppen abba buknak bele, amiben egy ideig abszolút győztesnek vélik magukat. Talán emlékszünk még: Amerika úgy győzte le a szovjet birodalmat, hogy az általa diktált technológiai versenyt a másik idővel nem bírta. És most ki áll nyerésre a világgazdasági és technológiai versenyben? Ki Amerika és a világ egyre több országának fő hitelezője, ki veszi ma át a kezdeményezést az űrkutatásban? (Nyílt titok, hogy az űrtechnológia egyben a haditechnika csúcsát is jelenti.)
A kérdés tehát nem a globális diagnózis, hanem legfeljebb az, hogy időben tudunk-e lépni. Ezúttal a kínai delegáció látogatása alapján úgy tűnik: tudtunk. Kérdés: vajon ki tudjuk-e majd használni a helyzetünkből adódó eurázsiai hídszerepben rejlő lehetőséget, mely történelmünkben példátlannak tűnik?
Aligha kívánhat többet egy szerző, mint hogy ketten is cikkben reagáljanak gondolataira, ahogy a Magyar Nemzetben Egyoldalú anglomániánk címmel megjelent írásom esetében történt. Mégis, talán nem udvariatlan maximalizmus kimondani, hogy a tisztán pozitív reakció éppúgy félreértésre adhatott okot, mint az óvatos kritikát megfogalmazó méltatás, mivel vitaindítómban egyáltalán nem az anglicizmusok sokszor ostorozott terjedéséről volt szó, hanem arról, hogy Magyarország ma mennyiben funkcionál brit gyarmatként, ami tudtommal sehol sem jelent meg a közbeszédben.
Éppen a félreértés elkerülése érdekében választottam el egyértelműen alapkérdésemet az amerikanizáció problémakörétől, mert a ma még vezető világhatalomként elismert Egyesült Államokhoz képest is durván túlreprezentált a brit hírdömping, a brit pop és bulvár a hazai éterben, ezt pedig aligha lehet elintézni az anglicizálódás miatti aggódással. Európa más országaiban is berzenkednek az anglicizmusok terjedése ellen, ott mégsem anonimitásba burkolózó „londoni elemzők” mondják meg, marad-e a miniszterelnökük, vagy mikor kell aztán mégis mennie. Hogy más példát már ne is említsünk. Már csak ezért sem értem Szabó László Zoltán konklúzióját, miszerint Kína befolyásának megerősödése „a demokráciának és a nemzeti nyelv szuverenitásának is a végét jelentené”. Persze ismerem a globalizációs csasztuskát, hogy a „szabad világ” és a demokrácia az angolszász civilizáció szinonimája, azért ne feledkezzünk meg arról, hogy – velük ellentétben – Kína elég hosszú történelme során gyakorlatilag soha nem folytatott hódító háborút a falon kívül, hogy területét növelje vagy gyarmatokat szerezzen. A vitorlázás technikájában évszázadokon át élen járva, jóval Európa előtt, hajóival eljutott például Afrikába, de a „szabad világ” képviselőivel ellentétben nem hurcolta el onnan a feketéket rabszolgának, és nem gyarmatosított gyakorlatilag sehol. Kína nem dobott atombombát civilekre, nem mobilizálta gyarmatainak erőit saját háborúiban, nem hazudta azt a kormányfő, hogy tömegpusztító fegyverek vannak Irakban, hogy bevonulhassanak az országba, nem tart fenn „hardly legal” támaszpontot Guantánamón és nem háborúzik jelenleg is a világ több pontján. Ha viszont mindez a demokrácia és a szabad világ kiteljesedése, akkor én kérek elnézést. Legfeljebb azért gondolják olyan sokan mégis így, mert a nyugati világ még a hadszíntereknél is durvábban él vissza erőfölényével a médiában.
Azzal is rendszeresen riogat a nyugati sajtó, hogy Kína a legdurvábban környezetkárosító ország. Ehhez képest például tény, hogy a világon messze a legjelentősebb szélenergia-felhasználó. Ugyanazzal az elképesztő lendülettel kezdte el az innovatív fenntartható technológiák alkalmazását, ami korábbi iparosítását jellemezte.
Az anglomán globalizációval kapcsolatban lehet persze anyanyelvünket is félteni, de közben már régóta identitásunk és kultúránk a tét. Cikkemben a fő kérdés végső soron mégis az angolszász globalizáció civilizációs felelőssége volt. Vegyük már észre végre, hogy a sokak által ünnepelt globalizációs modell nem más, mint világgyarmatosítás! A „jóléti államról” és a nyugati típusú fogyasztói társadalomról mára szépen kiderült, hogy valójában bolygófogyasztói társadalom, világgyarmatosítás és ökodespotizmus. A történelmi felelősség sajátos műfaj, és valakinek egy szép napon el kell vinni a balhét a „globális válságnak” becézett ökokrízisért, az angolszász világfelfogásra épített globális gazdasági és civilizációs modell egyre nyilvánvalóbb és egyre kevésbé fenntarthatónak bizonyuló rendszerhibáiért. Ugyan ki más felelhetne érte, mint aki zászlóvivője és fő haszonélvezője volt hosszú időn keresztül? Úgy tűnik, a történelem végső elszámolásban mintha mégis igazságos lenne – csak közben tűnik olykor rettentően igazságtalannak.

A szerző filozófus