A görög válság következménye az euróövezetre nézve

Görögország megkapja a 110 milliárd eurós hitel utolsó részletét, miután a képviselőház bizalmat szavazott a kormánynak, amely ezután újabb megszorító intézkedéscsomagot jelentett be. Álláspontom szerint rossz úton járnak az uniós tagországok, amikor azt a hiú ábrándot kergetik, miszerint létezik olyan, konszenzussal elfogadható hitelcsomag, amit a görögök képesek – bármilyen határidővel – törleszteni. Ez egyszerűen képtelenség, mint azt immáron felelős EKB- (Európai Központi Bank) és EU-tisztségviselők is bevallják. Kijelenthető továbbá, hogy a több mint egy éve kirobbant görög válság első megoldási kísérlete, a 110 milliárd eurós mentőcsomag kiutalása is hibás lépés volt. Az IMF és az EKB együttes erőfeszítéseiről mára bebizonyosodott, hogy a hitel mindössze arra volt jó, hogy a privát befektetőknek kiugrási lehetőséget biztosítson görög kötvénypozícióikból.
Paradox módon ez az egyetlen olyan eleme a csomagnak, amely a helyes utat mutatja. Görögország adósságát nem átütemezni kell, avagy más módon fedezetet keresni a felvett hitelek mögé. Az adósságot teljes mértékben át kell vállalnia az Európai Uniónak és egyúttal el kell engedni. Magyarán: a privát befektetőket fizesse ki az EKB. Ugyanekkor Görögországnak önként ki kell lépni az eurózónából, miután bebizonyosodott, hogy a csődhelyzetnek nem kizárólag a görög állam pazarló költekezése, hanem az euró görög gazdaságra gyakorolt negatív hatása is az oka.
Nem megoldás a tömeges privatizáció sem, hiszen ez egyszeri, nem fenntartható állami bevételeket eredményez – vö. magyar magánnyugdíjpénztárak vagyonának államosítása, illetve ezzel kapcsolatos elemzői vélemények. Érdekes módon a görög állami vagyontárgyak privatizációja során a fenntarthatatlanság, vagy egyszeri költségvetési bevételek jelszavai nem merülnek fel. Az állami bevételek közép- és hosszú távon viszont mindenképpen csökkennek, pláne akkor, ha – ismét a magyar gyakorlattal példálózhatunk – a befektetők adókedvezményekhez és egyéb előnyökhöz jutnak.
Görögországnak el kell engedni a kezét, de csak a monetáris unió esetében, és nem zárva ki az esetleges visszatérést. Ám egy ilyen lépés, amennyiben csak ennyi történik, bizonyosan pánikot váltana ki, lévén, hogy mindenki a fertőzés tovább terjedésétől tartana – portugál, ír, spanyol stb. kóresetek. A hitelezőket és a piacokat általában meg kell nyugtatni, mégpedig két irányban. Egyrészről fenn kell tartani az euróövezet mint befektetési célpont iránti bizalmat. Ez csak olyan országok övezeti tagsága esetén lehetséges, akikkel szemben nem merülnek fel kételyek. Ez lesz a belső kör. Két év alatt ki kellene dolgozni az euróövezeti tagság valódi feltételeit, lévén, hogy a maastrichti egyezmény rég halott. Ez utóbbi állítás már csak abból is következik, hogy jelenleg több az egyezményt megsértő, mint az azt betartó országok száma.
Az átmeneti időszak alatt nagyarányú adósságrendezésre kell sort keríteni. Ebben a tagországok vehetnek részt, az alábbiak szerint: követik a görög példát, teljes körű adósságelengedés mellett, az EU-támogatásokról történő egyidejű lemondással (időlegesen) részbeni konszolidációt kérnek, miközben lemondanak az európai támogatási formákról (időlegesen), de nem csökkentik költségvetési hozzájárulásukat és euróövezeti tagok maradnak. Nem kérnek konszolidációt, de mindenféle támogatásról lemondanak, övezeti tagok maradnak, és növelik a stabilitási alapba történő befizetéseiket.
A fentiek választ adnak a miből? kérdésére is. Mindez nagy áldozatok vállalásával járna, minden tagország részéről. Ez viszont elkerülhetetlen. Tudomásul kell venni, hogy az elhíresült „nincs ingyenebéd” kijelentés itt ölt valóságos tartalmat. Az EU legfejlettebb államai, vállalatai, bankjai óriási nyereségekre tettek szert a 2000–2008 közötti időszakban. Most ebből kell fedezni a döntően saját hibákból előállt krízishelyzet költségeit. Ha ez nem tetszik, akkor nincs egységes Európa. Áldozatot kell hozni, ha tetszik, ha nem.
Végül még egy apróság. A mostani helyzet világosan megmutatta, hogy az EU-integráció jelenlegi szintje nem teszi lehetővé a válsághelyzetek sikeres kezelését (lásd még a líbiai válságot). A belső körbe belépni kívánóknak tehát az említett kétéves időszak alatt ki kell dolgozni azt az alapokmányt, amely a továbblépést lehetővé teszi. Közös gazdaság- és külpolitika nélkül nincs tovább. Ha pedig nincs tovább, akkor a közösség, mint olyan, megszűnésre van ítélve. Ez a valódi tét.

A szerző közgazdász