A tévé török áfiuma

Seherezádé nemcsak az Ezeregyéjszaka meséiben szerepel, a magyar tévében is látható egy ilyen című sorozat. Ezenkívül számtalan kisebb-nagyobb költségvetésű szappanoperát készít Törökország, amelyek a Közel-Keleten olyan hatással bírnak, hogy már politikai tényezők is kénytelenek foglalkozni velük.

Nem valószínű egyelőre, hogy Európában is hasonló hisztéria törne ki a török sorozatok miatt, mint tőlünk keletre, de ki tudja, hogy a jövő mit hoz. Ezek a filmek ugyanis nagyon jól megkomponált, szépen fényképezett alkotások olyan színészekkel, akik nálunk teljesen ismeretlenek, de a Közel-Keleten valóságos legendák. A Gümüs (Ezüst) című sorozat házaspárja, Kivanc Tatlitug és Songül Öden Törökországban élő népi hősök, az arabra fordított utolsó részre pedig nem kevesebb mint 85 millió néző volt kíváncsi a szaúdi tulajdonban levő MBC csatornán. A sorozat két éven át futott, alaposan felforgatva a szigorú erkölcsöket követő öböl menti társadalmakat. A szóban forgó házaspár ugyanis több alkalommal bort iszik, esetenként csókolóznak, s tudni lehet, hogy a férfi főszereplőnek, Muhannadnak volt házassága előtt egy törvénytelen gyermeke, egyik unokatestvérének pedig abortusza. A filmben a nők nem viselnek fejkendőt, és egyikük sem imádkozik egy percet sem. A sorozat hatására a két főszereplő neve (Muhannad és Noor) elterjedt a térségben, a hölgyek Ödent, a férfiak pedig Tatlitug-ot kezdték utánozni. A meglehetősen ledér Noor-blúz slágertermékké vált a ruhaüzletekben, kiváltva ezzel sok vallási vezető haragját. A mekkai nagymecset főmuftija vallási útmutatást adva kijelentette, a sorozat megtekintése nem tanácsolt a benne megfogalmazott, az iszlámtól távol álló erkölcsi értékrend miatt.
Az asszonyok azonban nemcsak Noor ruháját, haját és szerelmes szívét szerették, hanem a bemutatott, idealizált házasságot is. Noort ugyanis férje szívéből szereti, segít kiteljesíteni a karrierjét. A magukat sokszor háttérbe szorítva érző arab hölgyek a sorozat hatására arra kezdtek célozgatni férjüknél, vajon ő miért nem viselkedik úgy, mint Muhannad Noorral, és pénzt nem sajnálva elutaztak Törökországba, hogy sóhajtozzanak egy jót a ház mellett, amelyben a sorozatot forgatták.
Törökország persze csak erre várt, hiszen a film nem csupán szórakoztatás, de üzlet és politika is egyben. A törökök hirtelen utakat szerveztek a filmhez kapcsolódó helyszínekre, a török légitársaság pedig közvetlen járatokat indított az öböl menti államokba, a reklámkampányban a sorozat színészei ajánlották az arab közönségnek a törökországi utakat. Az egész gépezet kiválóan működik, hiszen nem csupán pénzt hoz Törökországnak, de kulturális diplomáciáját is nagyban segíti a lehető legsimulékonyabb módon. Az arab országok lakói elfogadják, hogy Törökország nagyhatalom, filmjei pedig piacképesek. Említhető a nagy sikerrel vetített Farkasok völgye: Irak vagy annak második része, amely Palesztináról szól, heves tiltakozást váltva ki az izraeliekből. Míg évtizedeken át az amerikai filmek uralták a közel-keleti tévéműsorokat, az arab utcák mindennapjaitól roppant távol álló filmek helyett most olyan műsorokat néznek, amelyek a számukra ismerős problémákat feszegetik, ráadásul valóban szórakoztatók. Ali Demirhan egy olyan céget vezet, amely Dubajban tervezi az amerikai tévések legnagyobb díjának, az Emmynek a lemásolását. A New York Timesnak nyilatkozva elmondta, „ahogy az amerikai filmek alakították a török társadalmat, úgy alakítjuk most át mi az arab társadalmakat”. Ezután hozzátette, ha Amerika békét akar a Közel-Keleten, először Törökországgal kell kiegyeznie. A Milliyet napilap tévékritikusa határozottan leszögezte, az amerikai kulturális imperializmusnak befellegzett, az ázsiai és kelet-európai országok ma már Törökország sorozatait vásárolják meg, s nem az amerikai, a brazil vagy a mexikói szappanoperákat. „Ugyanúgy megcsalásokról van szó, csak török szósszal van az egész leöntve” – írta Sina Kologlu.