Akik eggyé váltak a zongorával

Talán túlzás állítani, hogy Liszt Ferenc üstökösként való feltűnése előtt a zongora pusztán egy hangszer volt a többi közül, de az, hogy ő juttatta el a szimfonikus hangzáshoz, biztosan megáll. Pedig Scarlattitól Mozarton át Beethovenig éppenséggel mindenkinek szívszerelme volt a tökéletesedő (ekkor szükségképp tökéletlen) fortepiano, és műveiket hallgatva tudtak is zongorázni.
DVD-n most újra itt van a francia Ideale Audience „film noir”-ja letűnt idők zongoristáiról: a néhai dundi sztárnő, Myra Hess máris pörölyként súlyt a Transzcendens etűdök prológusába. Az alkotók itt a legmerészebbek; Solomon, Arrau, Richter, Rubinstein és mások felvételei között lavíroznak keresztbe, vágnak be ütemeket, s a hangfelvételi korszakok és döccenő illesztések dacára azonnal megjelenik néhány játékmódbéli különbség, amely egyéniséggé teszi a művészt.
A zongoraművészek mindenkori miniszterelnöke (1919-ben Lengyelország kormányfője), az ősz, komor Paderewski szinte mellmagasságban billent arcizmának rezdülése nélkül. Egyébként is jellemző lesz a keményebb, akcentusgazdag játékmód az e helyütt kiválasztott legendákra. A másik lengyelről, Josef Hofmanról egyetlen fennmaradt filmfelvételét adják itt közre. A súlyos Rahmanyinov-prelűdakkordok után Benno Mojszejevics érkezik, aztán Horowitz, Rubinstein, és lám, mindőjük másképp egyéniség, viszont a moccanatlanság állandó.
A szakértők sem akárkik. Barenboim, Anderszewski és más mai nagyságok mellett Kocsis Zoltán és Vásáry Tamás képvisel minket, Sándor György pedig kimondottan sokat szerepel a filmen. Tanulságos, hogy ők is milyen hiperszubjektivitással fogalmaznak a nagy elődökről, s hogy sok a sommás vélemény, a lózunggyanús patronmondat. „A túl nagy tehetség veszélyes”, és effélék. Már épp sok lenne a szuperlatívuszból, amikor Vásárynak pont azt a fejtegetését vágják be, hogy a komputerizált zongorázás a zene lényegét veszi el. Erre Cziffra György fantasztikus kezét mutatják, amely hamarosan belefog egy liszti bravúrdarabba … A Nagy kromatikus galopp tényleg olyan gyors, hogy szinte fel sem fogom, mit csinál, mondja még a magyar pianista, és bedobja a régi sztorit is, amikor a szomszédban négykezesezőkről kiderül, hogy csak Cziffra az, egymagában.
De leginkább Sándor György összegzése marad meg Rahmanyinovról. Sajátos melódiavezetése volt, és sosem játszott szentimentálisan, csak érzelmesen, expresszíven. És szerencsére felzongorázta összes versenyművét – és szerencsétlenségünkre nagyon kevesen hallgatták meg. Még mintha az is kiderülne, eggyé válni a zongorával valaha nem csak színpadias pantomim és törzskörzés útján sikerült.
(The Art of Piano – Warner DVD, 2011.)