Arányok

Magyarország északkeleti negyedének megnövelné a politikai súlyát ez a rendszer, így segítve a térség politikai érdekérvényesítését, növelve az oda irányuló állami beruházások és az EU-tól származó gazdasági segítség arányát. Így segítene e rendszer a leginkább leszakadó régiók fölzárkóztatásában.

Közéletünk egyik fontos vitatémája az volt a tavasz elején, járjon-e szavazat a gyermekek után. Szerepelt az alkotmánytervezetben, majd az elgondolással egyet nem értő visszajelzések alapján kikerült a szövegből. Orbán Viktor miniszterelnök és Szájer József, a Fidesz európai parlamenti képviselőcsoportjának elnöke egyaránt támogatta a gondolatot az alkotmánytervezet vitái során. Megfogalmazódott az a politikai szándék is, hogy a témával továbbra is kell foglalkozni, és jó lenne idővel elérni, hogy a közvélemény felfogása változzon az ügyben.
Úgy gondolom, hogy az egyik fő ok, amiért sokan elutasítóan reagáltak a kérdésre, az volt, hogy nehezen tudták elképzelni, miképpen működhetne egy ilyen rendszer a gyakorlatban. Ez szokatlan és újszerű. Egyetlen országban sincs még ilyen szavazási rendszer, bár Japánban és Németországban már politikai szinten foglalkoztak a lehetőséggel (sőt, amint a Magyar Nemzet május 12-ei számában hírt adott róla, a közelmúltban Ausztriában is fölmerült, lásd a http://www.mno.hu/portal/783583 honlapot).
Elsőként valószínűleg egy amerikai magyar demográfus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Demény Pál vetette fel az ötletet még 1986-ban egy általa szerkesztett tekintélyes nemzetközi folyóiratban (Population and Development Review). A nemzetközi szakirodalomban „Demény-voks” – angolul „Demény voting” – néven ismert fogalom ez, az angol nyelvű Wikipediában is található róla szócikk. Az 1987-ben megalakult Nagycsaládosok Országos Egyesülete (NOE) ilyen szisztémát használ belső szavazási rendszerénél. A tagok szavazatának súlya gyermekeik számától függ.
A NOE példája mutatja, hogy a gyakorlatban működőképes az ilyen rendszer. Hogyan lehetne megvalósítani a parlamenti választás során? Az első kérdés az, hogy vajon gyermekszámtól függetlenül egyetlen pluszszavazat lenne-e jobb – az is talán csak az egyik szülőnek –, ahogyan az alkotmánytervezetben szerepelt, vagy pedig minden egyes gyermek jelentsen egy pluszszavazatot. Jogfilozófiai szempontból az utóbbi lehetőség jól megindokolható, míg az előbbi nehezen. Ugyanis ezek a szavazatok a gyermekek politikai érdekérvényesítésének a lehetőségét jelentenék, így az a logikus, ha minden gyermeknek megadjuk az őt megillető egy szavazatot, amit nagykorúságáig a szülője érvényesít. Tehát nem a szülőnek jár pluszszavazat, hanem gyermeke érdekeit képviseli a szülő a gyermeket megillető szavazattal.
A következő probléma az, hogy amennyiben páros számú gyermek van, még csak érthető, hogy egyenlően kap a szavazataikból a két szülő, de ha páratlan számú – például egy vagy három – gyermek van, akkor nem világos, hogyan kellene eljárni. Fel lehet vetni például azt a lehetőséget, hogy minden egyes gyermek után mind a két szülőnek legyen egy pluszszavazata. Vagyis a háromgyermekes házaspár így hat pluszszavazatot kapna, mindegyiknek jutna három. Ez azonban jogfilozófiailag nem indokolható, mert így minden gyermeknek dupla szavazat jutna, szemben a nagykorúakkal, akiknek csak egy jár fejenként. Másik lehetőség, hogy páratlan gyermekszám esetén az anya kapná a „nem osztható” szavazatot, például a harmadik gyermekét. Ez az anyaság megbecsülését jelenthetné. Ugyanakkor úgy is lehet érvelni, hogy miért ne inkább az apa kapja, aki a családfő – legalábbis számos családban. Végül az is egy lehetőség, hogy bízzuk a házaspárra, majd ők eldöntik, melyiküké legyen a nem osztható voks, és esetleg írásban is nyilatkozzanak erről.
Ez utóbbi bonyodalmakat, fontolgatásokat kiküszöbölné az a megoldás, hogy minden egyes magyar állampolgárnak nem egy voksa, hanem két „választópontja” lenne, a gyerekeknek is. Így aztán ezeket a pontokat föl lehetne osztani a két szülő között páratlan számú gyermek esetén is. Egy átlagembernek így két választópontja lenne, egy egygyermekes szülőnek három (kettő a sajátja, egy pedig a gyermeke egyik pontja), egy háromgyermekesnek öt (kettő a sajátja és összesen plusz három pont a gyermekeitől). A szavazás eredményénél pedig ettől kezdve a pontok számítanának. Így kétszer annyi pontszavazat lenne országosan, a választás végeredményénél, mint amennyi normál szavazat eddig volt. De ha ragaszkodunk a hagyományokhoz, akkor a végén el lehet osztani kettővel a végeredményt, és akkor visszakapjuk a szavazatok eredeti számát.
Ami az elvált apák, anyák esetét illeti, az csupán politikai döntés kérdése, hogy csak a gyámsági joggal rendelkező szülő kapjon lehetőséget a pluszszavazat érvényesítésére, vagy a tartásdíjat fizető szülő is. Megfontolható, hogy a válás után megadják a lehetőséget a gyámsági joggal nem rendelkező szülőnek is, de annak a szülőnek nem, akivel szemben fel kellett lépni gyermekvédelmi ügy miatt. Ugyanígy politikai döntést lehetne hozni arról, hogy a szülő büntetett előélete akadálya legyen-e annak, hogy megkapja a lehetőséget, és ha esetleg igen, akkor mennyi ideig. Például elképzelhető olyan megoldás, hogy ha valaki két évet ült börtönben, akkor még két évig nem kaphatna ilyen lehetőséget. (A helyi önkormányzat jegyzője, illetve a népesség-nyilvántartó ügyintézők oldhatják meg mindennek adminisztrálását a gyakorlatban.) Az utóbbi rendelkezések kiszűrhetnék a szülők közül a kifejezetten lump vagy bűnöző életvitelűek jó részét, akiket a törvényhozó esetleg nem lát alkalmasnak gyermekei érdekeinek megfelelő képviseletére. Mindezek politikusokra és jogászokra tartozó részletkérdések.
Felmerül az a kérdés is, hogy vajon az önkormányzati választásokra is ki kellene-e terjeszteni ezt a választási rendszert. Ellene szól, hogy a családpolitika főként országos ügy, mellette, hogy helyi szintű döntések is lényegesen befolyásolhatják a családok sorsát. E pró és kontra érveket be lehet mutatni, de a döntés itt is a politikusokra tartozik.
Novák Miklós a Magyar Nemzetben megjelent cikkében leírta (Gyerekes, 2011. április 23.), hogy a cigányok szavazási arányát ötről hét százalékra növelné egy ilyen rendszer, ami csekély növekedés, és ez megnyugtatóan hangozhat azok számára, akik ezen etnikum nem eléggé felelősségteljes politikai hozzáállása miatt aggódnának. Valószínű, hogy – „a cigánykérdés másik oldalát” is tekintve – Magyarország északkeleti negyedének megnövelné a politikai súlyát ez a rendszer, így segítve a térség politikai érdekérvényesítését, növelve az oda irányuló állami beruházások és az EU-tól származó gazdasági segítség arányát. Így segítene e rendszer a leginkább leszakadó régiók fölzárkóztatásában.
Mennyivel növelné meg ez a szavazatok teljes számát? 2010-ben kerekítve 8,2 millió volt a 18 éven fölüli és 1,8 millió a 18 éven aluli lakosok száma Magyarországon. Így, amennyiben a szavazatokban megjelenne az 1,8 millió, szavazati joggal eddig nem rendelkező gyermek és fiatal, azzal a 10 millióból hiányzó 18 százalék is szavazatot kapna (ami az eddigi 8,2 milliót száz százaléknak véve 22 százalékos növekedést jelentene a szavazatok lehetséges számában). Nem tudjuk, hogyan oszlana el ez a plusz 1,8 millió szavazat, bár tény az, hogy a fiatalok és így a gyermeket eltartók az átlagosnál nagyobb arányban voksoltak a Fideszre a tavalyi választáson. Mindenesetre ez nem csak egy vagy két jövőbeni választás kérdése. Hosszú távon fontos, hogy a gyerekek eltartásának terhét a gyermekek politikai súlyának növekedése is segít-e majd kompenzálni a választásokon, a kormányzatok politikáját befolyásolva.

A szerző szociálpolitikus, demográfus