Borús kilátások országa

Azért jók a felmérések, mert lehet rájuk hivatkozni. Ami igényel némi odafigyelést, mert nem mindegy, mit mazsoláznak ki innen, mit tartanak fontosnak onnan. Talányos helyzet, amikor két televíziós adón két szociológus tökéletesen ellenkező előjelű tanulságokat von le ugyanabból a tényből. Feltételeznénk, hogy a száraz számok magukért beszélnek, ami igaz, de mégsem igaz.
Néhány nappal ezelőtt kerültek nyilvánosságra az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, az EBRD és a Világbank közös felmérésének eredményei. Ennek a felmérésnek a Magyarországra vonatkozó részeiből kiderül, hogy a magyarok a legelégedetlenebbek az életükkel az egykori szovjet fennhatóság országai közül. Ez bizony fajsúlyos vélemény. A médiában vezető hírként szerepelt, szinte minden tévé, rádió, politikai párt foglalkozott vele, természetesen mindegyik a saját szája íze szerint. Az MSZP kaján örömmel állapította meg, hogy ennyit ér a fülkeforradalom, a magyarok elégedetlenebbek, mint valaha. Mintha a kormány egy év alatt megoldhatta volna az évtizedes problémákat. Szó, ami szó, a felmérés eredményei nyomán egy pesszimista, elszegényedő, bizalmatlan és elégedetlen nemzet képe jelenik meg előttünk. Életminőségével a magyaroknak csak a 18 százaléka elégedett, ami kevesebb, mint a fele a térség átlagának. Az elemzés lesújtó megállapítása szerint az átalakuló országok ama csoportjába tartozunk, amelyek nem csupán a saját életüket érzékelik rossznak, de abban sem hisznek, hogy a gyermekeiknek jobb lesz. A fiatalokkal kapcsolatos derűlátási index nem éri el a 30 százalékot, miközben ez a többi posztszocialista országban 50 százalék. A magyarok csalódtak a piacgazdaságban, ezt mutatja, hogy az EBRD előző felméréséhez képest hét százalékpontot esett a piacgazdaság működésének megítélése. Az elemzés kiemelte, hogy Magyarország különösen megszenvedte a pénzügyi válságot, a háztartásoknak több mint a fele közvetlenül megérezte annak hatását. A rendőrség iránti bizalom – sejthetően a 2006. őszi események nyomán – 60 százalékról 40-re esett. Ami a még nagyobb csalódást mutatja: a bankok és a külföldi befektetők iránt érzett valamikori rokonszenv meredeken zuhant. Az egyetlen meglepő pozitívum a magyarok hite a kormányukban, ami 2006 óta emelkedett 20 százalékról 35-re, meghaladva ezzel a nyugat-európai átlagot. Összeurópai összehasonlításban sem látszunk optimistáknak, de a posztszocialista államok közül is kitűnünk jelenünk reménytelenségével és elvesztett illúziónkkal a jövőről. Ennek mélyebb okait elemezzék a szakemberek, néhány eredmény árnyalásához azonban elég csak itt élni Kelet-Közép-Európa e kicsinyre zsugorított országában. Gondolom, az EBRD vagy a Világbank szakemberei meghökkentek attól a lehangoló véleménytől, hogy a magyarok szerint a gyermekeiknek sem lesz jobb. Mitől borulhatott meg az, ami évszázadok óta hajtotta a generációkat, miszerint minden kínlódás és lemondás, robot és nélkülözés megéri, ha az utódoknak ezzel jobb lesz, ha nekik könnyebb lesz? Nos, Európának ezen a táján ezzel a jelszóval csúnyán visszaélt a mindenkori aktuális hatalom. Rákosi alatt az aranytojást tojó tyúkot nem volt szabad levágni, Kádár alatt a szocializmus alapjainak lerakása és a kommunizmus csalfa ígérete vette rá a lemondásra az embereket.
Meglehetősen önző világ az, ahol örökké azzal vigasztalják az embereket, hogy neked ugyan nagyon rossz, de majd a gyerekeidnek itt lesz a paradicsom. Az egész szocialista utópia erre épült. Az embereknek egy életük van, de elhitették velük, hogy az örökös nadrágszíj-húzogatás hosszú távon megéri. E szempontból 1989 volt a mérföldkő, mindenki azt hitte, a dolgok a helyükre kerülnek, és nem ügyeskedéssel, megalkuvásokkal lehet boldogulni. A csalódást nem lehet elégszer leírni. Az a politikai elit, amelynek a választók bizalmat szavaztak, előbb tapasztalatlanságból, utóbb kiszámított önzésből kifosztotta és eltüntette az ország vagyonát, átjátszotta a külföldi vállalatoknak vagy ellopta az ország minden hasznosítható értékét. A másfél ciklusig regnáló Gyurcsány-kormány már nem is csinált titkot a lopások kifinomult technikájából, a hazudozást kormányzati szintre emelte, valamint évtizedekre eladósította az országot. A kiszivárogtatott őszödi beszédnek a teljes kiábrándulás és bizalomvesztés lett az egyetlen „haszna”. Az erre adott reakció torkollott végső soron a 2006. októberi rendőrterrorba. A gyurcsányi „danse macabre” vége pedig az erkölcsi mélypont mellett a fejenként kétmillió forintra dagasztott államadósság. Egy négytagú családra nyolcmillió forint esik, ami virtuális pénz ugyan, de egyben nagyon is valóságos, ennyi adósság jut ugyanis minden magyar állampolgárra, beleértve az újszülötteket is. Ha összehasonlítjuk a Medgyessy-kormány alatti, kétszázezer forint körüli egy főre eső államadósság összegével, akkor megsejthetünk valamit abból, mekkora felelősség terheli a kölcsönből osztogató kormányokat.
A társadalom szembe találta magát azzal, hogy hiába dolgozik, nem jut előbbre. A mélypont ott lehetett, amikor kiderült, hogy az emelkedő rezsiköltségeket és egyéb törlesztéseket nem lehet a magyar átlagfizetésekből kigazdálkodni. Tetőzte ezt a nemzetközi pénzügyi válság, ami az országé mellett magával hozta a háztartások válságát is. A magyar családok túlnyomó többségének semmi tartaléka nincs, és ehhez hozzájárult, hogy a Gyurcsány-kormány kivéreztette az amúgy is törékeny középosztályt a segélyezettek javára. A 2010-es választás eredménye egy minden tekintetben mély válságban vergődő ország kiáltása volt. A felmérés nem foglalkozik azokkal az összetevőkkel, amelyek évtizedek óta rombolják a társadalom kötőszövetét. A család pozíciójának megrendülése, a baráti közösségek felbomlása, a nemzeti önbecsülés hiánya, a jogba és a biztonságba vetett hit eróziója, a tömeges elszegényedés csak a jéghegy csúcsa. A szocializmus ellene volt az egyén mindenfajta önállósodási törekvésének, az embereket rászoktatta az állami ingyenességre és arra, hogy minden döntést a központi hatalomtól várjanak. „Csináljanak már odafenn valamit!” A piacgazdaság, ami nálunk a legrosszabb kapitalizmus fedőneve lett, ebben az állapotban érte el az embereket. Csoda, hogy a tömeges kiábrándulás nem sodorta nagyobb katasztrófába az országot, amikor a baloldali kormányok kis megszakításokkal hatvan éve tartó uralmának 2010-ben véget vetett.
A veszteségeket azonban nehéz kiheverni. A magyarokat becsalogatták egy felelőtlen devizahiteles eladósodási csapdába, aminek eredményeként családok százezreit fenyegeti a kilakoltatás és az anyagi tönkremenés veszélye. Nem csoda, hogy amikor a bankok szinte rátukmálták a hiteleket az emberekre, 40 százalékos tetszést zsebelhettek be, és ez zuhant most 15 százalékra. Még ez is sok, ha azt vesszük, a külföldi kézben lévő bankok úgy viselkednek a magyarokkal, mint egykor a hódítók a bennszülöttekkel. Legalább ekkora csalódást hozott a rendszerváltozáskor mindenhatónak gondolt külföldi tőke Magyarországra csalogatása. Dől ki a hatalmas nyereség az országból, miközben a külföldi cégek olcsó munkaerőt és igénytelen fogyasztót látnak a magyarokban. Az a csoda, ha valaki még hisz a fogadkozó külföldi befektetőknek. Az elemzés egyetlen pozitívuma, hogy a magyarok más nyugat-európai országokkal szemben bíznak a kormányukban. Ez a bizalom azonban semmiféle hivalkodásra nem adhat okot az Orbán-kormánynak. A neheze még eztán jön.