Hetek óta nincs autóm és a motorom is elromlott. Ez falun nem az a helyzet, hogy jó, akkor felszállok a villamosra, így eleinte zavart. Biciklizni nem szeretek, sétálni nagyon, de azzal messzire nem jutok, nem is az a célja. A séta elmélyülésre, elmélkedésre való, bár lehet cserkészni is, és előtte eldönteni, hogy mire megy az ember, és ehhez választani felszerelést. Gyógynövényre, gombára, érdekes kőre, fára, őzre, utóbbira szigorúan vizuálisan.
Így aztán van, hogy napokig ki sem mozdulok a házból, a kertből. Ha van egy kis időm, olvasok. Számtalan olvasóhelyet kialakítottam már az évek során, kályha mellett, ablaknál, dió- és cseresznyefa alatt, a szőlőben, akad olyan is, amit még ki sem próbáltam. Kevés az idő. Aki falusi nyugalomról, eseménytelenségről, esetleg ingerszegény környezetről vagy unalomról beszél, az vagy nem járt még falun, vagy bolond. Itt mindennek ideje van, méghozzá határideje, ami a legnagyobb múzsa és ösztöke, ennyiben hasonlít egy napilaphoz. A kettő együtt nagyon sok idő, és akkor még másra is kellene. Nincs az, hogy majd holnap, vagy valamikor, annak nagy ráfaragás a vége. Idén viszont kitaláltam, hogy lesz. Kivittem a veteményesbe egy vasasztalt és néhány kerti széket, azt a nehéz fajtát, amilyen a hűvösvölgyi Balázs-vendéglőben volt gyerekkoromban. Az ötlet a maga egyszerűségében is forradalmi: egy óra munka, tíz perc olvasás és így, estig. De mit olvasson az ember a veteményesben? Kertészeti szakmunkákat persze, madárvonulási atlaszt, nyúltenyésztési kézikönyvet, Tolsztojt, szakácskönyveket. A veteményesbe nem való Che Guevara, még felrobban a görögdinnye, mint Kínában. Vers annál inkább, különösen hogy a pannon mediterráneumban vagyunk, ahol még a fények, a színek is mások, egészen Dalmáciáig, Itáliáig kellene utazni ilyenekért.
Költőt választottam hát, és könyvet. Nem kellett sokáig szöszölni a választással, pannon tájba pannon költőt, így már húztam is kifelé Németh István Péter Kéklő dunántúli irka című kötetével és egy kapával. Németh az egyik kedvencem a kortársak közül, ráadásul itt él a tájban. Elbűvöl az érzékenysége, hogy mesterien alkalmazza a klasszikus formákat, hogy hagyományos és modern egyszerre, és hogy fegyelmezetten érzelmes. És sziklaszilárdan alázatos. Gyomlálok egy órát, megérdemlem a következő sorokat: „Fogd a kezem… Mert tágas a tó s tótágas az ég, hogy árként zúdul felhők tengere át a vidéken, mint amikor sem a Badacsony, sem a Szent György még nem voltanak, ám mai Zánka meg Örs kicsi kőnyelv, félsziget-ék ért pannoni tenger ölébe vereslőn.”
Hopp, ez a hullám ki is lök a székből, visszavágom a rózsát és a büdöskét, feljebb kötözöm a paradicsomot, maradék, rejtőzködő eperre vadászom, babot szedek, és már jön is a következő: „Fogd a kezem, mert hajdani gejzirek oszlopa tört föl itt, hol ülünk, s mert lávafolyam még hűlne bokánknál.”
Szedek le paprikát, húzok fel krumplit, önellátók és önámítok. És máris: „Édesapám tizenévesen ebbe a rőt kövezetbe fúródott repülőgép-roncsból egy haditérkép-mappát vitt haza – lelte a salföldi kolostor romjainak közelében. Nézte a kék Balatont rajt, míg szajkóinak adta a mandulabélt a szobában. Fogd a kezem, mert ő… az a gyermek… akár a tulajdon kisfiam is, ha… lehetne… ki most kamaszodna éppen.”
Mondom, napokig ki sem megyek a kertből, minek is. Németh István Péter kivisz, fel a hegyre, ahol a sólyom fészkel. Apáink, nagyapáink, dédapáink, ükapáink, vissza egészen Jézusig, ugyanazok. És mi is, kik lettünk a Varga Zoli miatt Fradi-drukkerek.
origo.hu
Meghalt Jelenits István
