Felhők egy régi június egén

Nagy Károly az utolsó napokban folyamatosan borral és pálinkával itatta a körzet szavazóit, s olyanokat terjesztett Petőfiről, hogy lázító, hazaáruló, orosz kém, akinek az agyonveréséért még hálás lesz egyszer a nemzet. Így jutott mandátumhoz Nagy Károly, akinek a módszerét a jelek szerint világszerte tanítják a legmenőbb kampányfőnöki tanintézményekben

Sokan nem értik, 1848 júniusában, a forradalom után néhány hónappal éppen Petőfi Sándort miért nem választották meg képviselőnek. A kor ismerői ezen kevésbé csodálkoznak. A forradalmi eszméket és követeléseket könnyű népszerűvé tenni az emberek között, a gyakorlatba átültetni annál nehezebb. Az 1848. március 15-én magas hőfokon izzó forradalmi lelkesedés napok alatt elhamvadt, és az ország gyors felvirágzását hirdető és remélő társadalmi csoportok hamarosan már csak a csalódásaikat és sérelmeiket sorolták. A reakció gyorsan magához tért, bár a forradalom közvetlen hatása alatt, „első ijedelemben” az országgyűlés mindent elfogadott, s a királyi udvar és a kamarilla sem emelte fel szavát a változások ellen – az udvar kivárt, a kamarilla titokban szervezkedett –, valójában már március 16-án elkezdték a forradalmi átalakulás lassítását, akadályozását, az elért eredmények visszavonását. Petőfi így írt június 26-án a Radikális Kör programnyilatkozatában: „A március 15-én Pesten kivívott sajtószabadságot a pozsonyi nemesi gyűlés zsarnoki törvényei által megbuktatták. A március 15-én Pesten kimondott polgári egyenlőség elvét a pozsonyi nemesek gyűlése a különféle osztálykategóriák fönnhagyása által paralizálta. (…) Az osztályuralkodás mai napig fönnállván a nép folyvást politikai proletáriusságban tengődik. Alulírtak azt hisszük, hogy március 15-én nem azért tűzte ki Magyarország fővárosa a forradalom zászlaját ama szent elvek mellett, hogy azok valósággá ne érleltessenek, és minden a régi állapotba visszasüllyesztessék.”
Petőfi elkeseredését nem a tíz nappal korábban elszenvedett választási veresége motiválta. A régi állapotokhoz képest alig változott valami érzékelhetően, és az a kevés is lassan, nehézkesen alakult. A „szent elvek” nem érleltettek valósággá, sőt olykor egészen különös értelmezést kaptak. Az Életképek című lap írta meg, hogy Nagykárolyban a hatósági emberek miféle magyarázatokat adtak a népnek a forradalom alapelveiről: „Szabad sajtó: szüretkor szabad lesz minden embernek bort mérnie. Reform: minden ember református, azaz kálvinista lesz. Egyenlőség: kinek mije van, azon megosztozunk. Szabadság: üthetjük már a zsidót, senki nem bánt érte. Nemzeti őrsereg: így akarják a szegény embert beverbuválni katonának. Közteherviselés: nem fizetünk többet a papnak. Úrbéri viszonyok megszüntetése: ezentúl a földesúr szántsa a jobbágy földjét. Esküdtszék: kikergetjük a szenátorokat a városból.”
A pamflet írója nyilván túlzott, ám egyáltalán nem rugaszkodott el a valóságtól. Komolyabb formában ugyanezt a gondot fogalmazta meg Egressy Gábor a Márczius Tizenötödikében írt cikkében: „A nép sem az úrbéri viszonyok megszüntetéséről, sem a közös teherviselésről, sem a nemzetőrség eszméjéről nincs kellőképpen informálva. A nép azt hiszi, hogy most 30 esztendeig kell katonáskodnia, és azt mondja, hogy ezen az áron nem kell neki úrbéri engedmény.” A sokféle bizonytalanság, tudatlanság, tudatos félremagyarázás, rémhír és elhallgatás közepette a legtöbb félrevezetés és tévhit az úrbéri viszonyok megszűnéséről, illetve megmaradásáról terjedt. A pozsonyi országgyűlés még március elején olyan tartalmú törvényt tárgyalt, amely az úrbéri jogok megváltását a földesurak és a jobbágyok közötti megegyezés tárgyává teszi. Ám március 16-án sebtében, örök időkre eltörölték a robotot, a dézsmát és minden tizedet anélkül, hogy a kármentesítés kérdését rendezték volna. Ezért a küldöttek egy jelentős része már két nap múlva megpróbálta az „elsietett” törvényt valamiképpen visszavonni. A radikálisok joggal és eredményesen tiltakoztak az effajta törekvések ellen, ám félő volt, hogy a földbirtokos nemesség a forradalom, de legalábbis a változások ellen fordul. A nemesség megnyugtatására és biztatására dolgozta ki Kossuth Lajos az állami kármentesítés módozatát, amely átmenetileg lecsillapította a kedélyeket. Ám hamarosan kiderült, hogy a kártérítés összege évi 211 millió forintra rúgott volna, ami irdatlan sok pénz volt akkoriban.
Kossuth pénzügyminiszterként félmillió forinttal vette át az államkasszát. Magyarország egész évi költségvetése évi 11,5 millió forint volt, abból 211 milliót kigazdálkodni tán még a Gyurcsány-kormány sem tudna, nemhogy szegény Batthyány kabinetje, ahol nem egy Veres János-féle profi, hanem egy Kossuth nevezetű amatőr volt a pénzügyminiszter. Az országgyűlés és a kormány is tudta, ezzel az állami kárpótlással rossz törvény született, de a pillanatnyi érdek azt diktálta, hogy érvényben maradjon. Ezért arra törekedtek, hogy lehetőleg az újonnan megválasztandó törvényhozás se nagyon bolygassa ezt és még számos más kérdést.
Ennek szellemében alkotta meg a leköszönő parlament az új országgyűlés számára a választási törvényt. Ez először is biztosította mindenkinek a választójogát, akiket korábban is megilletett. (Így azok a nemesek is választhattak, akik nem bírtak az előírt vagyonnal.) Másrészt vagyoni, illetve műveltségi cenzust írt elő, igen magasan kitűzve a mércét. Összesen 800 ezer ember kapott választójogot, ami a korábbi 200 ezerhez képest nagy előrelépés, az ország 12 millió lakosához képest viszont elenyészően kevés volt.
A rendi országgyűlésből népképviseleti országgyűlésbe való rendszerváltó átmenetet nem előzték meg kerekasztal-tárgyalások, így aztán választási etikai kódex sem készült, ennek ellenére a kampány pont olyan durva volt, mintha demokratikus szellemben szabályozták volna. Az aljas, gátlástalan kampánynak esett áldozatul Petőfi is. A költő a Nemzeti Párt jelöltjeként szűkebb pátriájában, a Kunszentmiklós, Szabadszállás, Lacháza, Fülöpszállás, Szabadszállás körzetben indult, s ott, miként a közvetlen környezetében is, mindenki biztosra vette a győzelmét. Június 15-re volt kitűzve a választás, s előtte három-négy nappal még mindenütt nagy ovációval, a leendő képviselőnek kijáró tisztelettel fogadták. Ám közvetlenül a választás előtti napokban az elöljárók és a nép hangulata gyökeresen megváltozott. Ittas tömegek szidalmazták, fenyegették, rágalmazták, Szabadszállásra már nem is akarták beengedni, mert barátai féltek, hogy megtámadják. Ennek ellenére Petőfi és felesége a városban töltötte a választás előtti éjszakát, ahol azokban az órákban szavazás nélkül, egyhangúlag a pap fiát, Nagy Károlyt kiáltották ki követnek. Nagy Károly az utolsó napokban folyamatosan borral és pálinkával itatta a körzet szavazóit, s olyanokat terjesztett Petőfiről, hogy lázító, hazaáruló, orosz kém, akinek az agyonveréséért még hálás lesz egyszer a magyar nemzet. Így jutott mandátumhoz Nagy Károly, akinek a módszerét a jelek szerint világszerte tanítják a legmenőbb kampányfőnöki tanintézményekben.
Egyébként a márciusi ifjak közül csak kevesen kerültek be az országgyűlésbe. Bejutott Irányi Dániel, aki annak az időszaknak egyik sztárügyvédje volt, s maga is kétes értékű kampányfogásokhoz folyamodott. Programjába bevette a lakbérek eltörlésének, illetve átmeneti szüneteltetésének követelését is. Ez az antiszemita felhangoktól sem mentes tétel különösen az iparosok körében volt népszerű, bár amikor az utcai zavargásokon ilyesmit kiabáltak, a hatóságok keményen odacsaptak. Ám úgy látszik, a forradalmárok eredeti programja nem volt elengedő a forradalmi parlamentbe való bekerüléshez.
Ha valaki bármiféle hasonlóságot vél felfedezni az akkori és a mai viszonyok között, azt megnyugtatjuk: a fejlődés továbbra is folyamatos, töretlen és beláthatatlan.