Felvidéki és székely örömmámor

Ha csak két pillanatot eleveníthetnénk fel a Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokság vasárnapi döntőiből, az egyik az lenne, amint a középiskolások labdarúgótornáján győztes nyárádszeredaiak kört alkotva, térdre ereszkedve, egyik kezüket a szívükre szorítva, másikat az égre emelve éneklik a székely himnuszt, a másik pedig az, amikor az egy korosztállyal lejjebb nyertes nádszegiek kórusban skandálják a Ferencváros Üllői úti pályáján, hogy „itthon vagyunk”, mire válaszként felhangzik a nézők sorából: „itthon vagytok”. Ha valaki ezt felütésként túl érzelgősnek találja, elfogadom; ezért is érdemes lenne legalább egyszer hús-vér erdélyi és felvidéki magyar tizenéves srácokkal találkoznia, különösen olyankor, amikor elemükben vannak. Például futballoznak.

Még javában zajlik a Nyárádszereda–Ada meccs – a délvidékiek elképesztő, 29-1-es gólkülönbséggel hatoltak a döntőig, amelyet aztán legnagyobb döbbenetükre 2-0-ra elveszítettek –, amikor Kaszás Pál, a Ferencváros már sokat látott utánpótlásmestere, Lisztes Krisztián nevelőedzője határozottan, de csendben kijelenti, mintha máris attól tartana, hogy az Újpest és az MTK megfigyelői is a közelben ólálkodnak: „a kékektől a hetest és a tízest azonnal el kellene hozni”. El ám, mert a kékek, azaz a Maros megyeiek, akik abból a városból érkeztek, ahol több mint négy évszázada Bocskai Istvánt fejedelemmé választották, korukhoz képest bámulatos szervezettséggel és – a sportszerűség határain belül maradó – kérlelhetetlenséggel bénítják meg az előcsatározások során parádézó adaiakat. Ha pontosan akarjuk jellemezni a meccs hangulatát, talán a nálunk már alig-alig tapasztalható „magyar virtus” a legmegfelelőbb formula. Megesik, hogy az erdélyi középpályás remek, húszméteres szabadrúgása épp becsapódna a rövid alsóba, indulna is ünnepelni, ám látja, hogy nem kis bravúrral szögletre mentettek, hitetlenkedve kinéz a kispadra, ahonnan már jön is a szöveg: „Itt kapus van, öcsém”.
Nemcsak itt, hanem az általános iskolásoknál is, ahol Nádszeg 3-3-as döntetlen után büntetőpárbajban veri Magyarkanizsát. A Galántai járásból érkezettek már
3-1-re vezetnek, de tényleg magyaros könnyelműséggel szórakozzák el az előnyt, hogy aztán a tizenegyeseknél Bartakovics Lajos a bal sarokból remek vetődéssel kitoljon egy lasztit, rögtön ezt követően ő értékesítse a maga kísérletét, az ötödik sorozatban pedig földig hajolva, arcát a kezébe temetve szurkolja ki, hogy a társa ne hibázzon. Sikeres védés, lövés, fohászkodás, földöntúli boldogság, csupán én közelítek picit kétkedve a meccs hőse felé, mert a mezén a Trstice felirat virít, ami Nádszeg szlovák neve, és furcsa lenne, ha a Kárpát-medencei nemzeti diákbajnokságon, a 95 százalékos magyar többségű település csapatából pont a „légióst” fognám ki. De nem így történik, a fiú zavarában is lelkendezve mondja: „Bartakovics Lajos a nevem, így, cs-vel, magyar vagyok, és most nagyon boldog is, mert ez életem legnagyobb eredménye. Azért jöttünk, hogy megnyerjük a kupát, az első félidő végén már úgy éreztük, meg is nyertük, ezért majdnem mindent elrontottunk. De végül szerencsére nem, ennyi szurkoló előtt ezt sohase bocsátottuk volna meg magunknak.”
Bizony, a felvidékieket annyi drukker kísérte el, amennyi a diákbajnokság majd évtizedes története során még egyetlen csapatot sem. A nádszegiek körében fergeteges – az egyik úr esetében a féktelen a megfelelő jelző, Vad István játékvezetőnek nem kis önuralmába telt, hogy az oldalvonal mellől ne halljon, ne lásson semmit – jókedv uralkodott, a második félidőt is alig lehetett elkezdeni, mert újabb és újabb ráadást követeltek a Kárpátia együttestől. Szó se róla, egyedi élmény lehetett számukra, hogy egyméternyi távolságból énekelhetik együtt kedvenceikkel mondjuk az „Elment tatár, török, Trianon sem lesz örök” refrént, ezt követte a bevezetőben idézett „itthon vagyunk”, „itthon vagytok” feleselés.
Schmitt Pál személyes jelenléte és rövid beszéde tökéletesen belesimult a miliőbe. A köztársasági elnököt érezhetően megkapta a pillanat varázsa, és amikor megkérdeztem tőle, lát-e rá reményt, hogy a korábban éveken át ellenszélben működtetett Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokság hátszele a jövőben tovább erősödjön, kijelentette:
– Nemhogy esélyt látok rá, mostantól zászlóvivője leszek Kű Lajos kezdeményezésének. Ha csak azzal számolunk, hogy a selejtezőkben kétszáz iskola csapatai indultak, az a gyerekekkel, tanárokkal, szülőkkel, barátokkal együtt több százezer határon túli magyar embert jelent, az együvé tartozás egészen különleges példája, szimbóluma lehet ez a bajnokság. Úgy látszik, sportolóink még mindig képesek benépesíteni a Kárpát-medencét.
Önálló fejezetet érdemel, hogy ezek a fiatal tehetségek a kettős állampolgárság intézményének bevezetése óta akár „perceken belül” magyar válogatottak is lehetnek, így a mindenkori szövetségi kapitányok merítési lehetősége majdnem másfélszeresére is nőhetne. A diákbajnokság eszmei hozadéka azonban ennél is sokkal nagyobb; évről évre végigkísérve a selejtezők kárpátaljai, felvidéki, erdélyi helyszíneit, majd a magyarországi döntőket, a javíthatatlan idealista egyre több forrásból és jelből meríthet bizakodást.
Reményeit közel sem csak arra építve, hogy elment tatár, török.