Még javában zajlik a Nyárádszereda–Ada meccs – a délvidékiek elképesztő, 29-1-es gólkülönbséggel hatoltak a döntőig, amelyet aztán legnagyobb döbbenetükre 2-0-ra elveszítettek –, amikor Kaszás Pál, a Ferencváros már sokat látott utánpótlásmestere, Lisztes Krisztián nevelőedzője határozottan, de csendben kijelenti, mintha máris attól tartana, hogy az Újpest és az MTK megfigyelői is a közelben ólálkodnak: „a kékektől a hetest és a tízest azonnal el kellene hozni”. El ám, mert a kékek, azaz a Maros megyeiek, akik abból a városból érkeztek, ahol több mint négy évszázada Bocskai Istvánt fejedelemmé választották, korukhoz képest bámulatos szervezettséggel és – a sportszerűség határain belül maradó – kérlelhetetlenséggel bénítják meg az előcsatározások során parádézó adaiakat. Ha pontosan akarjuk jellemezni a meccs hangulatát, talán a nálunk már alig-alig tapasztalható „magyar virtus” a legmegfelelőbb formula. Megesik, hogy az erdélyi középpályás remek, húszméteres szabadrúgása épp becsapódna a rövid alsóba, indulna is ünnepelni, ám látja, hogy nem kis bravúrral szögletre mentettek, hitetlenkedve kinéz a kispadra, ahonnan már jön is a szöveg: „Itt kapus van, öcsém”.
Nemcsak itt, hanem az általános iskolásoknál is, ahol Nádszeg 3-3-as döntetlen után büntetőpárbajban veri Magyarkanizsát. A Galántai járásból érkezettek már
3-1-re vezetnek, de tényleg magyaros könnyelműséggel szórakozzák el az előnyt, hogy aztán a tizenegyeseknél Bartakovics Lajos a bal sarokból remek vetődéssel kitoljon egy lasztit, rögtön ezt követően ő értékesítse a maga kísérletét, az ötödik sorozatban pedig földig hajolva, arcát a kezébe temetve szurkolja ki, hogy a társa ne hibázzon. Sikeres védés, lövés, fohászkodás, földöntúli boldogság, csupán én közelítek picit kétkedve a meccs hőse felé, mert a mezén a Trstice felirat virít, ami Nádszeg szlovák neve, és furcsa lenne, ha a Kárpát-medencei nemzeti diákbajnokságon, a 95 százalékos magyar többségű település csapatából pont a „légióst” fognám ki. De nem így történik, a fiú zavarában is lelkendezve mondja: „Bartakovics Lajos a nevem, így, cs-vel, magyar vagyok, és most nagyon boldog is, mert ez életem legnagyobb eredménye. Azért jöttünk, hogy megnyerjük a kupát, az első félidő végén már úgy éreztük, meg is nyertük, ezért majdnem mindent elrontottunk. De végül szerencsére nem, ennyi szurkoló előtt ezt sohase bocsátottuk volna meg magunknak.”
Bizony, a felvidékieket annyi drukker kísérte el, amennyi a diákbajnokság majd évtizedes története során még egyetlen csapatot sem. A nádszegiek körében fergeteges – az egyik úr esetében a féktelen a megfelelő jelző, Vad István játékvezetőnek nem kis önuralmába telt, hogy az oldalvonal mellől ne halljon, ne lásson semmit – jókedv uralkodott, a második félidőt is alig lehetett elkezdeni, mert újabb és újabb ráadást követeltek a Kárpátia együttestől. Szó se róla, egyedi élmény lehetett számukra, hogy egyméternyi távolságból énekelhetik együtt kedvenceikkel mondjuk az „Elment tatár, török, Trianon sem lesz örök” refrént, ezt követte a bevezetőben idézett „itthon vagyunk”, „itthon vagytok” feleselés.
Schmitt Pál személyes jelenléte és rövid beszéde tökéletesen belesimult a miliőbe. A köztársasági elnököt érezhetően megkapta a pillanat varázsa, és amikor megkérdeztem tőle, lát-e rá reményt, hogy a korábban éveken át ellenszélben működtetett Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokság hátszele a jövőben tovább erősödjön, kijelentette:
– Nemhogy esélyt látok rá, mostantól zászlóvivője leszek Kű Lajos kezdeményezésének. Ha csak azzal számolunk, hogy a selejtezőkben kétszáz iskola csapatai indultak, az a gyerekekkel, tanárokkal, szülőkkel, barátokkal együtt több százezer határon túli magyar embert jelent, az együvé tartozás egészen különleges példája, szimbóluma lehet ez a bajnokság. Úgy látszik, sportolóink még mindig képesek benépesíteni a Kárpát-medencét.
Önálló fejezetet érdemel, hogy ezek a fiatal tehetségek a kettős állampolgárság intézményének bevezetése óta akár „perceken belül” magyar válogatottak is lehetnek, így a mindenkori szövetségi kapitányok merítési lehetősége majdnem másfélszeresére is nőhetne. A diákbajnokság eszmei hozadéka azonban ennél is sokkal nagyobb; évről évre végigkísérve a selejtezők kárpátaljai, felvidéki, erdélyi helyszíneit, majd a magyarországi döntőket, a javíthatatlan idealista egyre több forrásból és jelből meríthet bizakodást.
Reményeit közel sem csak arra építve, hogy elment tatár, török.
origo.hu
Magyar Péter volt barátnője szerint kisfia jövőjével is fenyegette őt Magyar Péter
