Festett csipor

Románia tavaly csatlakozott az UNESCO szellemi örökségi egyezményéhez, és a helyi bizottság javaslatára Élő Emberi Örökség Díjat adhatnak azoknak a népművészeknek, akik sokat tettek a kulturális értékek megőrzéséért. Az idén egy magyar mestert, a hatvanöt esztendős korongi fazekast, Páll Ágostont is kitüntették, aki még hagyományos kerámiát készít. A Páll családnak immár a hatodik generációja korongozik, a gyönyörű edényeket a mester felesége, Veronika virágozza, hét gyermekük közül öt továbbviszi a mesterséget.

Kötelező program. A székelyföldi Sóvidék egykor egyik legszegényebb faluja, Korond a kerámiának köszönhetően ma már a leggazdagabb települések közé tartozik. Az anyaországi látogatók kötelező programja a korondi bevásárlás, akik a félezernél is több üzletben (!) órákon át válogatnak a különféle népművészeti és más termékek között, hogy utazásukról erdélyi emléket vigyenek magukkal. Páll Ágoston fazekasmester munkáját számos kitüntetéssel jutalmazták. Tagja a Román Népművészeti Akadémiának, 1990-ben neki ítélték a Magyar Művészetért díjat, a román köztársasági elnöktől pedig az Egyetemes Kultúráért elismerést kapta meg. A kilencvenes évektől kezdve sokat utazik szakmai kiállításokra és vásárokra, kerámiáit a világ sok országában megcsodálhatták, így Amerikában és Izraelben is. Rendszeres vendége a budapesti mesterségek ünnepének, augusztusban is itt lesz a Várban.

Megszaporodtak az irigyei mostanában?
– Bizony, vannak, csak most kicsit halkabb lett a hangjuk. Úgy látszik, ha nagy emberek, írástudók ismerik el az embert, akkor az ellendrukkerek egy kicsit visszakoznak. Egyelőre nem tudom még felmérni, mit ér ez a díj, mennyi ideig érezhető a hatása. Azt gondolom, az egész korondi fazekasságot is megtisztelték vele.
– Akadnak, akik azt mondják, hogy az út mellett árult korondi kerámia jó része Kínában készül. Volt már a kezében távol-keleti „korondi” cserép?
– Láttam ilyet itt is, de nem tudom, korondiként árulta-e a kereskedő. Globalizálódik a világ, de mi azt tartjuk: ha hatvanöt évig jó volt így, már nem változtatunk.
– Nem volna célszerű márkaként levédetni a korondi kerámiát?
– Nem tudom, van-e ennek értelme, hiszen a népi kerámiának az a fő jellegzetessége, hogy a mesterek egymástól eltanulják a formákat és a díszítőmotívumokat. A korondi fazekasság első említése is egy ilyen plágiumvád miatt történt a XVI. század közepén: elődeink nem váltottak ki céhet, ezért „kontárkodó fazekasságot műveltek”, s mivel ellopták az úgynevezett cserelapimintát az udvarhelyiektől, azok feljelentették őket. Mindenki másolt mindenkitől, ezért aztán nagyon nehéz, talán lehetetlen is megmondani, mit jelent pontosan a korondi kerámia. A színhasználat jellegzetessége a legjobb kapaszkodó: annak idején ezen a vidéken csak három színt használtak, mert ezekhez fértek hozzá. A rezet megégették, és így lett a zöld, a vasrozsdából a sárgát tudták előállítani. A Radnai-havasokból hoztak fekete követ, mangán-oxidot, ezt megtörték, és a Hargitáról hozott kaolinnal keverve készült a barna és a fekete. A régi korondi kerámia tehát zöld-sárga-barna volt, nagyon kevés kékkel, mert a Németalföldről származó kobalt-oxidot a szászoktól drága pénzen tudták beszerezni. Aztán van egy fazékfajta is, amelyet jellegzetesen korondinak mondanak: ez máz nélküli, úgynevezett káposztafőző edény, amely vörösagyagból készült. A motívumaink közül a szarvas kötődik szorosan a Sóvidékhez, de én szívesen használom az edényeimen az Udvarhely vidéki mintákat, valamint a barcasági rózsás, a besztercei madaras, a keresztúri cserelapis vagy a berecki motívumokat is.
– Aki ennyire ragaszkodik a hagyományokhoz, azt nem zavarja, ha rovásírásos baseballütőt és mindenféle bóvlit árulnak a falujában?
– Régen sokan korongozásból akartak és tudtak megélni, ma kereskedésből. Minden eladó, a turizmust ki kell szolgálni, és minél meghökkentőbb vagy harsányabb egy áru, annál többen vásárolják.
– A bazársoron a minőség is a turista elé kerül, választhat a Páll-kerámiák vagy a szalagmunkában készült kerti törpék között?
– A mi termékeinkért le kell térni a főútról, és be kell jönni a kapun belül. Egy-két éve megfigyeltem, hogy aki igazi értéket keres, az nem a főutcán fog neki kutatni, hanem a világhálón néz utána, hol talál valódi értéket, és aztán a címmel a zsebében érkezik meg Korondra. Vevőink másik rétege évtizedek óta visszajár hozzánk – ha az idősebbek már nem tudnak jönni, küldik a gyerekeiket vagy unokáikat.
– Változik-e az igényes közönség ízlése?
– Az ízlés irányításában az alkotónak is nagy szerepe van. Mi neveljük meg a vevőt, hogy mit is kell megvásárolnia. A formák a régiek, a motívumok között rengeteg a régi-új: egyre több a kutatás, fantasztikus szakkönyvek jelennek meg, és az ott látott hiteles, régi mintákat beépítjük az edényeinkbe, hiszen ami az őseinknek szép volt, az ma is megállja a helyét. Fontosnak tartanám, hogy minden lakásban legyen valami a régiből, mert ez biztosítja a kultúránk folytonosságát.
– Ugyanazt és ugyanabból készítik, mint ötven évvel ezelőtt?
– A festékekben és mázakban van változás, hiszen most már nem a mérgező, ólomalapú festékeket használjuk, hanem Olaszországból, Magyarországról vagy Franciaországból hozott környezetbarát színezőket. Annak idején sokan megbetegedtek a virágozók közül. Egy időben a fazekasoknak bérelt helyük volt a marosvásárhelyi kórházban Dienes doktor osztályán, aki kéthetes „mázelhajtó” kúrákat tartott azoknak, akiknek a szervezetében ólomszennyeződést mutatott ki a masina. Én is jártam nála egyszer, de szerencsére nem volt szükség kezelésre. Nemcsak a festékekben van változás, új tárgyakat is készítünk: korábban nem csináltunk vaj- és kanáltartókat. Dobozokra is igény van, és most azt is hangsúlyoznunk kell a vevőnek, hogy csiporjainkat, tányérjainkat be lehet tenni a mikrohullámú sütőbe. Azt azért fontos tudni, hogy mi főleg díszkerámiát készítünk, nem napi használatra szánt edényeket. A korondi fazekasok egy része pedig ráállt a mediterrán kerti edények készítésére, mert most ennek van hatalmas piaca.
– Valahol azt olvastam, hogy a korondi díszkerámiának akkor virradt fel a napja, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz.
– A korondi cserepet már korábban is sokan akarták felemelni, de nem jártak sikerrel. A negyvenes években, a kicsi magyar világban fazekasokat hívtak meg Budapestre, hogy egy kiállításon bemutassák a tudományukat. Egy Szepesi nevű kereskedő üzletet látott bennük, és eljött Korondra, hogy megalakítsa a fazekasok szövetkezetét, akik magyaros motívumokkal díszkerámiákat gyártottak az anyaországi piacra. Ekkor kezdődött a felemelkedés, amely tartott egészen a román világig. Azután új piacot kellett találnunk, de hát a korondiak leleményesek, rögtön felfedezték maguknak Ó-Romániát.
– Ha jól tudom, egy román népszokásnak köszönhetően. Ma is gyakorlat a pománázás? Mit jelent ez pontosan?
– A románok úgy emlékeznek halottaikra, hogy meghatározott időközönként meghívják a rokonokat, barátokat egy emlékező dínomdánomra, és ilyenkor a temetőbe is kivisznek ételt, majd a sírnál összetörik az edényeket. Ez biztos piac volt, hiszen a következő évben új edényekre volt szükségük. Korondnak szerencséje volt azzal, hogy az itteni kerámia agyagból, tehát földből készül, mert az ortodox hagyomány szerint csak a „föld porából” készült edény alkalmas erre a szertartásra. Ahogy a pénz megszaporodott, rivalizálás kezdődött az emberek között, hogy ki tud nagyobb lakomát csapni, ennek következtében több edényt összetörni. Egyre több kerámiára volt szükség, előfordult, hogy kamionokkal szállították a tálakat, kancsókat Korondról a román területekre. Most már ennek is vége, az emberek spórolósabbak lettek. Hiába a lakoma, nem törik össze az összes edényt, hanem csak egyet-kettőt, a többit meg hazaviszik és elmossák, megtartva a következő szertartásra.
– Mikor ment legjobban az üzlet? Változott a kereslet az utóbbi években?
– Megéltünk akkor is, most is. Most talán egy kicsit többet kell dolgozni: vagy szaporátlanabb lett a munkánk, vagy jobban fáradunk. Nem érem utol magamat, de ez talán annak is köszönhető, hogy mostanában több mindent kipróbálunk, egyre több formát meg akarok menteni az utókornak.
– Tizennyolc gyermekes családból származik, a legkisebb fiúgyermek volt. Hányan foglalkoztak a családban fazekassággal?
– Az én gyerekeim már hatodik generációs fazekasok, a hétből öt foglalkozik valamilyen módon a kerámiával. Mindenki beleszületik ebbe a mesterségbe, igazából nincs választási lehetősége. A testvéreim közül kilencen maradtunk életben, és úgy nőttünk fel, hogy ahogy járni tudtunk, már kaptunk valamilyen feladatot. Rengeteg munka van, amíg kész lesz a cserép: a kemence működtetéséhez fát kell hasogatni és gúlába rakni, hogy kiszáradjon. Ha megszáradt, elrakni az eső elől, majd bepakolni a kemencébe. Ez a feladat két-három fiút lefoglalt. Aztán sok baj van az agyaggal is: valahonnan be kell szerezni, megtisztítani, kiszedni belőle a kavicsokat, majd kéziőrlővel megőrölni, megszelni, képlékennyé tenni, hogy apám keze alá már a formálható massza kerüljön. A megformált fazekakkal is volt munka, ráadásul nagyon óvatosan kellett bánni velük a fehér földdel való kezelés és a különféle öntések során. Csíkozás, szárítás, forgatás, rengeteg volt a tennivaló, és minden gyermeknek minden lépést alaposan meg kellett tanulnia, mert a család megélhetése múlt azon, ha valaki hibázott. A vándorszekeres annyi búzáért adott el egy edényt, amennyivel kétszer megtelt. Az egyik maradt neki, a másikat elhozta nekünk fizetségképpen.
– Mikor ült először a korong elé?
– Hétéves lehettem. Akkoriban nem motor hajtotta a korongot, hanem lábbal rúgták, és néha meg kellett pihenni. Egy ilyen szünetet használtam ki. Először tíz kicsi „macskatányért” készítettem, és hamar megvolt a sikerélményem is, mert kereskedő szomszédunk az atyhai vásárban eladta, és kaptam érte egy lejt.
– Édesapján kívül kitől tanult még?
– Sokat köszönhetek Bandi Dezső vásárhelyi néprajzkutatónak. Ő annak idején feltérképezte a Székelyföld teljes kerámiamúltját, és eljött Korondra, hogy újra megtanítsa a régi motívumokat. Sokan nem hallgattak rá, mert a hatvanas-hetvenes években – és nem csak akkor – azt gondolták, a művészetből nem lehet megélni, inkább a piac után kell menni. Akkoriban nagyon sok fazekas volt (most talán csak harminc család tagja a 2006-ban alakult Életfa – Korondi Fazekasok Szövetségének), ezért mindenki más irányba tapogatózott.
– Melyek a legszebb pillanatok egy fazekas életében? Amikor díjat kap, netán amikor megveszik egy edényét, vagy amikor évek múltán viszontlátja őket kiakasztva egy távoli otthon falán?
– A kemencebontás pillanata gyerekkorom óta mágikus élmény. Ilyenkor mindenki vagy sír, vagy elájul a gyönyörűségtől. Ma már szerencsére ritka az, hogy egy teljes kemencényi edény kárba vesszen, de régen előfordult, és az nagy tragédia volt az egész családnak. Amikor jól sikerül az égetés, és egyenként szedjük ki a fényes edényeket, mindenki mosolyog, örvendezik és megfogadja, hogy ezt aztán nem adja olcsón, mert ez megéri az árát.
– Nem sajnálja, amikor el kell adni egy különösen jól sikerült darabot?
– Az szokott zavarni, amikor más lakásában látom a cserepeimet a szépen feldíszített falon, és tudom, hogy nekem már nincs abból a szériából. Ugyanakkor mindent nem tarthatok meg, mert akkor nem férünk el a lakásban.
– Van egyáltalán kerámia a falain? Hiszen a suszternak is lyukas szokott lenni a cipője…
– Többnyire azok kerülnek nálunk a falra, amelyeket nem adunk el, mert van egy kis hibájuk. Egyszer egy budapesti lakásban láttam vagy ötven-hatvan darabot az általam készített edényekből, és arra gondoltam: milyen jó dolog, hogy amikor hazajön a családfő a munkából megpihenni, akkor az én munkámat látja, és azok között érzi jól magát. A kerámia a kultúránk immár kitörölhetetlen darabja, évtizedek múltán is hirdeti, hogy itt voltunk és ilyenek vagyunk. Ezért örültem ennek a díjnak is, hiszen bokrétát tett a korondi kerámia kalapjára.
– A gyerekein kívül másnak is átadja a mestersége fortélyait?
– Gyakran jönnek hozzám csoportok, főleg környékbeli gyerekek, hogy megnézzenek belülről is egy fazekasműhelyt. Amikor körülállnak, és tátott szájjal nézik, hogy lesz egy darab földből kancsó, arra gondolok, nemcsak az agyagot formálom, hanem őket is.