Fővédvonal

Gátőrnek lenni életforma, megélni csak jószágtartás mellett lehet belőle. S persze távol mindentől szükség van egy jó feleségre – már csak a magány ellen is. Vadi Gábor három és fél évtized alatt rengeteget gyalogolt a Fehér-Körös mentén lévő töltéseken, mígnem tavasszal nyugdíjba vonult. Azt mondja, jó leülni. Aztán, majd ha megint jön a nagy víz, úgyis hívni fogják.

– […] sokat járok, kérem. Tudniillik gátőr vagyok.
– Az engem nem érdekel. Majd felírunk két lúdtalpbetétet. És tessék, kérem, viselni, különben nem vállalom a felelősséget.
Részlet Bacsó Péter A tanú című filmjéből

Vadi Gábor gátőr minden reggel hatkor jelentést adott. Első állomáshelyén egyik irányban 4700, a másikban 5040 méteres gátszakasz tartozott hozzá, tudnia kellett minden vízszintváltozásról, repedésről, buzgárról. Fél ötkor legkésőbb kelni kellett a hét hét napján. Feljegyezte a széljárást, a hőmérsékletet, a vízpárolgás mértékét. Aztán hívták a tekerős telefonon délben és délután, ha épp nem volt az őrházban, felesége diktálta az adatokat a gyulai központnak.
Vadi Gábor az utolsó gátőr volt Magyarországon. Mivel az ő területén túl már Románia következett. Vigyázni kellett: odaát egykor jutalom vagy szabadság járt egy-egy határsértő kézre kerítéséért, így ha valaki áttévedt a zöldhatáron, könnyen pórul járhatott. Egy helyi öregre, Csonka Józsi bácsira állítólag fegyvert is fogtak odaátról, s felszólították, lépjen előre még pár métert, mert az már román terület. Szegényt meg is fogták rögvest. De ez már régen történt.
Vadi Gábor 1977-ben lett gátőr, kevesebb mint fele pénzért, mint amennyit előtte keresett. Négyezer-hatszáz forint volt addigi fizetése, a vízügytől meg csak kétezer-egyszázat kapott. De tarthatott jószágot, kint lehetett a víznél, s különben is: apja gátőr volt, ő sem lehetett más. Fontos tanulság: asszony és jószágtartás nélkül nem lehetett meg akkoriban a gátőr. Amióta létezik mobiltelefon, könnyebb a helyzet, de a jószág most sem árt a megélhetéshez, az aszszony meg magány ellen is jó. A legtöbb gátőr örökli a posztot, a vízügyi igazgatóság is előnyben részesíti a felvételnél azokat, akik apjuk mellett a gáton lettek legények. Csak hát egyre kevesebben vannak. Nem a jelentkezőből van hiány, a pénzből. A Körös-vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóságnál (Körkövízig) már csak ötvenöten szolgálnak gát- és csatornaőrként, kevesebben nem lehetnek, mert akkor fizikailag képtelenség lenne ellátni a feladatot. Régebben majd kétszer ennyien voltak. Az igazgatósághoz 340 kilométer fővédvonal, 281 kilométer folyószakasz tartozik, továbbá három tározó meg a trianoni töltésnek nevezett gát, amelyik a román területeken bekövetkező ártól véd. Eddig az árvízvédelmi fővonalak 53 százalékát látták el az előírtnak megfelelő méretű gáttal.
A Körkövízig műszaki igazgatóhelyettesétől, Galbáts Zoltán főmérnöktől tudom meg gyulai irodájában: ahhoz, hogy valaki gátőr legyen, legalább érettségivel kell rendelkeznie, majd a tanfolyamot elvégezve vehetik alkalmazásba. De vannak közöttük többen, akik főiskolai diplomát szereztek, csak aztán nem vágytak a városba. A gátőrök szolgálati könyvet vezetnek, amelybe minden megfigyelésüket feljegyzik, jelentéseiket a központban összesítik. Kezelik a rájuk bízott vagyont, vigyáznak a szolgálati házra. Környezetvédelmi, vízminőségi vizsgálatokat végeznek, gondoskodnak arról, hogy a gaz le legyen vágva. Ismerniük kell a gáton növő növényeket is, amit lehet, az igazgatóság takarmánynak vagy egyéb célra értékesít. Hivatalos, de nem hatósági személynek minősülnek, vagyis fegyvert nem viselhetnek, igazoltatni, őrizetbe venni senkit nincs joguk. Ha helyzet van: ár- vagy belvíz, a gátőr kezeli a zsilipeket, figyeli a töltések állapotát, irányítja segédeit és a védekezésben részt vevő munkásokat, kiosztja a rábízott homokzsákokat. A gátőrök havi átlagfizetése bruttó százezer forint, korkedvezményes nyugdíjazás sosem járt nekik. Ez életforma, hivatás, mondja a főmérnök.
Harmincnégy év szolgálat után, 62 évesen Vadi Gábor nemrégiben nyugdíjba vonult.
– Nem furcsa ennyi idő után otthagyni a gátat? – kérdezem.
– Jó leülni – feleli, de hamar elárulja, hogy most is majdnem mindennap kimegy a Fehér-Köröshöz. Igaz, immár nem hajnalban, s nem is gyalogol kilométereket.
A gátőrházra úgy tekintettek, mint az otthonukra, s végül is az volt: ők tartották karban, gondozták a kertet, fizették a rezsiköltségeket. A falakat nem bonthatták meg, de az igazgatóság kisebb változtatásokat engedélyezett, például ha baba született, s helyet kellett teremteni számára. Vadi Gábor és felesége, Katalin a gátőrház vendégfogadóját alakíthatta át gyerekszobává.
Körös-parti emberekként az elmúlt bő fél évszázad minden áradásának tanúi lehettek. A férfi hétévesen, 1956-ban került ki apjával egy gátőrházba, amelyet tíz évvel később elmosott a víz. Ma is pontosan emlékszik arra, ahogy egyre közelebb zubogott a folyó, hogy hajnalban elérte a szivattyútelepet, s hogy menekülniük kellett. Ők hagyták el utoljára a területet, akár a kapitány a süllyedő hajót. Valamiért folyton hajnalban történnek a nagy események, magyarázza Vadi Gábor, készültség idején sosem lehetett nyugodt az álmuk. Megfigyelték azt is: nagy árvíz majdnem mindig négyévente, a foci-világbajnokság évében jött, mint 1966-ban, majd ’70-ben, ’74-ben, s így tovább, legutóbb 2006-ban és 2010-ben. 1995–96 tele kivétel volt, akkor Romániában hirtelen olvadás kezdődött, itt, Gyula környékén meg rendkívül lehűlt az idő, mínusz tizenhat fokot mértek. Úgy gőzölgött a jeges folyó, meséli a gátőr, hogy alig láttak, a homokot meg csákányozni kellett, hogy zsákokba pakolhassák. Ötezer-hatszáz zsákot tömtek meg, persze azt is hajnalban, majd a megfelelő helyen berobbantották a gátat, hogy a víz a mályvádi vésztározóba folyhasson.
– Mi vagyunk az első frontvonalon – mondja –, az ár minket ér el először, hiszen mi vagyunk a legközelebb hozzá.
Vadi Gáborék Dénesmajorban kezdték a szolgálatot, távol mindentől. Jórészt önellátásra rendezkedtek be, akár kenyeret is sütöttek, hiszen kilométereket kellett gyalogolni vagy kerékpározni, ha bármire szükségük lett volna, az iskola is nagyon messze volt. Megtanulták: a mezőgazdaság kiemelhet a sárból, de bele is döngölhet, mint őket, amikor mindent vitt a víz, s még a tehenük is megdöglött. 1989-ben bekerültek a település szélén álló gyulavári gátőrházba, ahol nemcsak a természet erejével kellett megküzdeni, hanem belterület lévén az ott élőket is győzködni kellett néha. Ám Vadi Gábor szót értett mindenkivel, a magányos munka nem tette magának valóvá. A stafétát huszonkét év után, nemrégiben átadta utódjának: helyére harmincnégy éves fiatalember került családjával. A nyugdíjas gátőr megígérte, ha szükség lesz rá, besegít, a véleményét meg úgyis rendszeresen kikérik vízügyi kérdésekről. De a terület immár másé, s ezt tiszteletben tartja, nem szól bele utódja munkájába. A Fehér-Körös most csendes, a vízállás alacsony.
Vadi Gábor életerős, kiegyensúlyozott ember, sima arcvonásait csak a szeme körüli barázdák törik meg, szája szélén mindig kis mosoly ül. A természet ilyenre edzette. Jó emberekkel dolgozhatott, vezetői sem állították soha a szőnyeg szélére, nem panaszkodik sorsára. Katalin asszonnyal Gyulaváriban maradtak, időközben házat vásároltak itt, most azt csinosítgatják, a kertben zöldséget termelnek meg rózsákat nevelnek. Mert hosszú ideig ülni azért mégsem olyan jó.
Vadi Gábor, a Körös-vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság gát- és csatornaőre június 5-én, a környezetvédelmi világnap alkalmából a környezetvédelmi kármentesítés területén hosszú időn át végzett munkája elismeréseként, nyugállományba vonulása alkalmából miniszteri elismerő oklevelet vehetett át Budapesten.