A készülő új családvédelmi törvényről kevés információ szivárgott ki. De az, ami a Magyar Nemzet június 3-i számában eljutott a nyilvánossághoz, tűnődésre késztet. Ha igaz, az új törvénnyel „a nagykorú gyermekeket arra kötelezheti az állam, hogy tartsák el a szüleiket”. Május végén a figyelemre méltó s nyilvánvalóan kényszer szülte elképzelés részleteiről valamivel bővebben is beszélt két közgazdász, Heim Péter, a Századvég Gazdaságkutató alapítója és Békesi László, Németh Miklós és Horn Gyula egykori pénzügyminisztere.
A két szakember a Generali-nyugdíj-konferencia 2011 rendezvényen kifejtette, hogy a magyar nyugdíjrendszer nem működőképes, fenntartása a jelenlegi formájában gazdasági csődhöz vezet. Bár a diagnózisban egyetértettek, a szükséges terápiáról eltért a véleményük. Heim Péter szerint sürgősen csökkenteni kell a nyugdíjasok számát, hiszen Magyarországon a rokkantsági ellátásban részesülő népesség aránya a 20–64 éves korcsoportban az OECD átlagának duplája. Ezért legalább 150-200 ezer főtől meg kell vonni a rokkantellátást. Békesi viszont úgy vélte, hogy mindenekelőtt a gazdaságot kell rendbe tenni. Szerinte a nyugdíjrendszer problémáinak megoldását csak egy jól működő, hosszú távon fejlődőképes, fenntartható növekedést produkáló gazdaság adhatja meg. Ha ez megvan, akkor lehet értékelni az egyes nyugdíjmodelleket. Csak egy versenyképes gazdaság megteremtése után lehet hozzányúlni a hatalmas pénzeket felemésztő állami szociális ellátórendszerekhez.
A prioritásokon lehet vitatkozni, csak azon nem, hogy ha ég a ház, minden rendelkezésre álló eszközzel oltani kell. Tekintettel a hazai nyugdíjrendszer akut válságára, egyszerre kell törekedni mindkét cél megvalósítására. Azaz növelni kell a gazdaság teljesítőképességét, és csökkenteni kell az állami költségvetés eltartottjainak a számát, különös tekintettel a munkaképes, 57 év alatti dolgozókra. Ők eddig éltek az érdekképviseleteik által számukra kiharcolt kiváltsággal, s miközben nyugdíjat élveztek, vállalkozóként tovább dolgoztak a magánszférában. Orbán Viktor kormánya ezen a területen tiszta helyzetet akar teremteni, amit hazai és külföldi közgazdászok már jó ideje sürgetnek. Fel akarja számolni, illetve drasztikusan korlátozni akarja a korkedvezményes nyugdíjazás intézményét, vállalva a konfliktusokat a tüntető rendvédelmi dolgozókkal, illetve más területek demonstrációra készülő munkavállalóival.
De nemcsak a korkedvezményes nyugdíjasok jelentenek súlyos terhet a nyugdíjrendszernek, mégpedig nemcsak nálunk, hanem Európa-szerte. Azokkal is gond van, csak épp más jellegű, akik a jelenleg 62 éves, de 2021. december 31-e után már 65 évesre emelkedő korhatárt betöltik, és annak rendje és módja szerint nyugállományba vonulnak. A hatvan éven felüli korosztályok körében ugyanis egyre kevesebben szereznek teljes jogosultságot, azaz csökken azoknak a száma, akiknek elegendő, legalább húsz aktív, járulékfizető munkaévük van, és elég idősek ahhoz, hogy az ezek alapján járó teljes összegű öregségi nyugdíjat igénybe vegyék. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a nyugdíj összege az utolsó húsz évben legálisan folyósított munkabértől függ, márpedig a munkavállalók jelentős része az utóbbi két évtizedben gazdasági társaságokon keresztül, kényszervállalkozóként, illetve feketén jutott jövedelemhez, világos, hogy azoknak is szükségük lenne a megtakarításon alapuló öngondoskodásra, akik az egyre szűkülő „nyugdíjasklub” tagjai maradnak. Számuk máris csökkenést mutat, annak ellenére, hogy a legnagyobb létszámú korosztályok, 1950 és 1956 között születettek, az úgynevezett Ratkó-gyerekek éppen most vonulnak nyugállományba.
A KSH adatai szerint Magyarországon 1999-ben 3 145 058 fő, 2009-ben pedig 2 980 277 fő részesült nyugdíjban és nyugdíjszerű ellátásban. Vagyis a nyugdíjasok táborába egyre kevesebben lépnek be, viszont egyre többen távoznak, azaz halnak meg. Az átlagos nyugdíj pedig egyre kevésbé alkalmas arra, hogy abból valaki – más forrás nélkül – egyedül fenntartsa magát, hiszen ez az összeg 1999-ben 31 157 forint, 2009-ben pedig 83 689 forint volt. (Az öregségi nyugdíj minimális összege 28 500 forint.) Egy idős házaspár, ha mindkét tagja kap nyugdíjat, és nem kell jelentősebb összeggel támogatnia a gyermekeit, kigazdálkodhatja egy kisebb lakás költségeit, és még jut ennivalóra is. De ha valamelyikük egyedül marad, és nincs más jövedelme, bizony, siralmas jövő elé néz. Nincs ez egyébként másként Nyugat-Európa legtöbb országában vagy Izraelben sem (az Egyesült Államokról már nem is beszélve). Az „állami nyugdíjra” sehol nem lehet építeni, hiszen inkább csak kiegészíti, de nem helyettesíti az idősebb korosztályok számára az öngondoskodást.
Sajnos a tartalékképzés, az idősebb napokra szóló megtakarítás soha nem volt jellemző a magyar emberre. Jelenleg a lakosság megtakarítási rátája 4,0 (azaz négy) százalékos, vagyis az emberek jövedelmüknek ezt az elenyésző hányadát képesek csak félretenni. Bár a XX. század elején a társadalom bizonyos csoportjaiban még volt hajlandóság az öngondoskodásra, a világháborúk, rendszerváltozások és az inflációk, továbbá a tartalékok fölélését és a források elpazarlását programmá emelő kommunista diktatúra elvette a társadalom kedvét a takarékoskodástól.
Tényleg komolyan számba kell vennünk a lehetőséget, hogy a felnőtt gyermekeket szüleik eltartására kötelezik majd? Megvan hozzá a hivatkozási alap is: a Kínai Népköztársaság. A Generali nyugdíj-konferenciáján Heim Péter hivatkozott a hajdani „mennyei birodalomra”, ahol most államkapitalizmus, szocialista kapitalizmus működik. Ehhez képest az országban nincs nyugdíjellátás, a családok gondoskodnak az idősekről. Efelé kell közelítenünk, úgy, hogy közben visszakényszerítjük az embereket a munkaerőpiacra – mondta a Századvég Gazdaságkutató alapítója.
De hogyan lehet „visszakényszeríteni a munkapiacra” olyan embereket, akik hosszabb ideje munkanélküliek, nincs meg a szükséges képzettségük, és az egészségi állapotuk sem alkalmas a fizikai munkára? Nem könnyebb válaszolni arra a kérdésre sem, hogy miképp lehet rábírni felnőtt gyermekeket arra, hogy tartsák el a szüleiket, „ha azok önhibájukon kívül nem képesek erre”? Ismeretes, hogy a mai Magyarországon a kiskorú gyermekek után járó tartásdíj behajtása is rendkívül körülményes, gyakran lehetetlen, annak ellenére, hogy a szülők – rendszerint az apák – jogosnak ismerik el ezt az igényt. Mégsem fizetnek, arra hivatkozva, hogy maguk sem képesek megélni, és nincs állandó munkájuk, amiből le lehetne vonni a tartásdíjat. Pedig a tartásdíjfizetést megtagadó férfiak is élnek valamiből, olykor nem is rosszul. Csak éppen az anyák nehézkesen tudják érvényesíteni követelésüket a bíróság előtt, amely gyakran nem képes arra, hogy reálisan felmérje az apák tényleges jövedelmét. Hogyan boldogulnának ugyanezek a túlterhelt bíróságok, ha három-négy anyagi gondokkal küzdő gyermektől kellene behajtani egy megélhetés nélkül maradt öregember tartásának költségeit?
Különösen tragikus a kistelepüléseken élő nyugdíjasok helyzete. Nekik tényleg nincs más pénzforrásuk, mint többnyire szánalmasan alacsony nyugdíjuk. Megélhetésük ugyan valamivel olcsóbb, mint a nagyvárosokban, de a közbiztonság romlása miatt már a zöldség- és gyümölcstermés, valamint a baromfi sincs biztonságban. Vagyis a közbiztonság javítása, a ház körüli lopások visszaszorítása alapvetően fontos a kisnyugdíjasok, a falusi öregek létfenntartása szempontjából.
A nyugdíjrendszer „kínai modellje” Magyarországon csak rossz vicc, semmi több. Azon lehet vitatkozni, hogy a mindenkori megélhetés költségeinek mekkora hányadát folyósítsa idős polgárainak az állam, és milyen jogcímen, de a társadalmi szolidaritás elvét fenn kell tartani. Egyszerre kell felszámolni a nyugdíjrendszer indokolatlan kiváltságait, figyelembe venni, hogy az aktívan dolgozó korosztályok teherbíró képessége véges, mert a jövőt nem lehet feláldozni a politikai demagógia oltárán.
A nyugdíjrendszer racionális átalakítása, amelyre az Orbán-kormány a Széll Kálmán-tervben afféle „muszáj-Herkulesként” vállalkozott, jelentős politikai kockázattal jár. A rendszerváltozás óta egyetlen kormány sem mert ujjat húzni a nyugdíjasokkal, sőt kedvezményeket igyekeztek nyújtani nekik szavazataik elnyerése reményében. (Azért a tizenharmadik havi nyugdíjat a Bajnai-kormány idején még elvették tőlük.) E manipulációk nagymesterei a szocialisták voltak, miközben koalíciós partnereik, a szabad demokraták fennen hangoztatták a liberális közgazdászok érveit, sürgették a nyugdíjrendszer, az államigazgatás racionalizálását, a szociális juttatások leépítésének elkerülhetetlenségét. Az államszocializmustól örökölt, majd politikai okokból eltorzított szociális rendszer átalakítását most a Fidesz–KDNP-kormány hajtja végre, s ez meglehetősen kínos helyzetbe hozza az ellenzéket. Úgy tűnik, sem az MSZP, sem az LMP nem állhat teljes mellszélességgel a nyugdíjrendszer racionalizálásának kárvallottjai mellé, de nem is támogathatják a kormányt például a nyugdíjkedvezmények szűkítésében és a korhatár emelésében. Marad az ellenzék részéről a mismásolás, leszámítva a Jobbik kategorikus, elítélő állásfoglalásait, de ezeknek a hitele a közvélemény szemében erősen kétes.
Egy biztos: vagy egy alaposan átszabott és racionalizált, de az európai társadalmak alapértékét, a szolidaritást tiszteletben tartó nyugdíjrendszerünk lesz, mégpedig még ebben a kormányzati ciklusban, vagy pedig tényleg nincs más lehetőség, mint egy idegen modell alapján a fiatalok gondoskodására bízni az idősebbeket, azaz a hazai viszonyokat ismerve lényegében magukra hagyni őket.
A szerző újságíró
origo.hu
Elkészült Magyar Péter pszichiátriai szakvéleménye
