Azon gondolkodik Irénke néni, milyen virágokat ültessen szép új házuk elé, meg talán egy fa is kellene, hogy árnyékot vessen. Beköltözésük után néhány nappal kis furgon hajtott utcájukba, a benne érkezők nem szóltak semmit, csak mind a huszonegy épület ablakába muskátlit tettek. Aztán továbbmentek. Az élet apró csodái.
Irénke néni és férje, Léhmann Sándor a vörösiszap-katasztrófa túlélői. Régi kolontáriak, az ötvenes évek végén Sanyi bácsi járta ki, hogy a patak túlpartján is osszanak telkeket, elsőként ők költöztek oda. Akkor persze még nyomuk sem volt a hatalmas vörösiszap-tározóknak.
A nyolcvankét éves öregúr kedélyes, bölcs ember, szeret jókat beszélgetni, politizálni. A gátszakadás óta Ajkán laktak a fiuknál, panelban, Sanyi bácsi sérült lábával nehezen ment fel a harmadikra. A katasztrófa otthon érte őket, a fürdőszobába menekültek, majd amikor a vörös ár utolérte őket, a fürdőkád peremére álltak, aztán az ablakba próbáltak felkapaszkodni. Sanyi bácsi lábát elérte a lúgos massza, égetni kezdte, ami nagyon fájt. Annál is jobban, amikor a tűzoltók mosni kezdték, de muszáj volt bírni, az iszapot le kellett áztatni, különben még súlyosabbak lettek volna a sérülések. Quadokkal mentették ki őket, Irénke néni megúszta sérülések nélkül, férje napokra az ajkai kórházba került.
Kolontáron és Devecseren a legtöbben azt mondják: bár tudtak a tározókról, arról nem volt fogalmuk, mi is az a vörösiszap, mit okoz, s mit kell tenni, ha megindul. Léhmann Sándor negyvenkét évet dolgozott a timföldgyárban, pontosan tisztában volt a gyártási folyamattal, azt is tudta, mi fortyog a roskatag gátak mögött. Többször is érdeklődött, minden rendben megy-e, mivel gyanúsnak találta, hogy a falon hatalmas gépek kezdtek dolgozni, közben buzgárok jelentek meg, mintha vulkán készült volna kitörésre. Arra nem gondolt, hogy ekkora lesz a baj. „Ez volt a hűségjutalmam” – mondja. Csak a falon magasan lévő képeik maradtak meg, minden más: a ruhák, bútorok, gépek megsemmisültek.
Hálásak az égieknek, hogy túlélték, ők is, családjuk is. Örömmel fogadták, amikor építészük, Turi Attila azt javasolta: írják fel az I. H. S. feliratot házuk homlokzatára. (Az I. H. S. eredetileg Jézus, az emberek megváltója latin rövidítéséből származik.) Az épület kilencvenhárom négyzetméteres, szép nagy terasz tartozik hozzá. A ház gyönyörű, mindennel elégedettek, végre megnyugodhattak, ráadásul egyik gyermeküknek és családjának a szomszédban épült újjá az otthona. Irénke néni néha lesétál a patakhoz, megnézi a helyet, ahol tavaly október 4-ig éltek. Házuknak már az alapjai sincsenek meg. Férje a történtek óta a közelébe sem ment a területnek.
Nagybevásárlásból ér éppen haza Takács László, aki az új Bezerédi utca közepén lakik múlt hétfő óta. Feleségével, Zsanettel és kisfiukkal hárman élnek a szép új, nyolcvanöt négyzetméteres házban. Mindeddig a Kossuth utcában volt az otthonuk. Ez az az utca, amely merőleges a patakra, s ahol az önkormányzatig minden épületet elvitt a vörösiszap. Házuk mögött nádas húzódott, László ott vette észre, hogy bugyog fel valami furcsa massza. Másodpercek múltán a lába alatt is az folyt, mire futott be a házba, telefonon hívta Devecseren tartózkodó feleségét, hogy szóljon neki: baj van. Zsanett épp kocsijukat tankolta a város szélén lévő kútnál, fizetett, s amikor elindult, már azt látta, hogy a fatelep felől hömpölyög feléjük az ár. A kocsit még fel tudta vinni a 8-as útra, a benzinkutas rosszabbul járt, az ő járművét több száz méterre találták meg pár nap múlva.
Takácsék házát elöntötte az iszap, a bútoraik mind odalettek. A család a település magasabban fekvő részén lévő szülői házba költözött, bár a költözés szó esetükben sem a legjobb kifejezés, lévén tárgyaik többsége tönkrement.
László október 9-én, szombaton is munkába indult, hajnali hat előtt néhány perccel baktatott az ajkai busz megállójába. Nagy rendőri készültségre lett figyelmes, meg is kérdezte az egyenruhásokat, mi történik. Azt felelték, hatig még lehet közlekedni gépjárművekkel a településen, utána megkezdődik Kolontár kitelepítése. Az evakuálás híre váratlanul érte őket, hiszen abban bíztak, már nincs veszély. Ám a tározó fala tovább repedt, így legfelsőbb szinten az a döntés született, hogy senki sem maradhat a faluban. A miniszterelnök, az illetékes miniszterek és államtitkárok is a helyszínre értek, velük a katasztrófavédelem és a többi hatóság vezérkara. Ilyenre nemhogy a nyolcszáz lelkes Kolontáron, az egész országban nem volt békeidőben példa. László visszaszaladt családjához, gyorsan pakoltak, amit lehetett, néhány perc előnyben voltak azokkal szemben, akiknél hajnali hatkor dörömböltek a rendőrök. Az államra is dühösek voltak, úgy érezték, a felelősségükről próbálják elterelni a figyelmet a nagy felhajtással, elvégre a hatóságoknak kellett volna megakadályozniuk, hogy egy ennyire veszélyes üzem a fejük felett működhessen.
A kárelhárítás, az építkezés viszont már jól kiszámítottan, precízen zajlott, Takácsék is boldogok, hogy újra saját otthonuk lehet. A konyhabútor a házzal járt, a többi berendezési tárgyat jórészt a támogatásokból vették meg. Még nem tudtak mindent beszerezni, de az ebédlőasztal például már a helyére került. Múlt év vége felé jelölték ki számukra a telket, a tervekből kiválasztották a házat, hozzá a belső színeket, burkolatokat, januárban elkezdődött az építkezés.
A ház hibátlan lett. Az új konyhát persze még szokni kell.
– Mindent sikerült behozni a kocsiból? – kérdi férjét Zsanett, miután kapujukon kilépek a Bezerédi utcába.
Az utcában szinte ugyanazok a szomszédok, mint akik október 4-e előtt a falu túlsó felén is voltak. Az iszap nem válogatott.
Túlvégről az új falurész első háza a Fuchs családé. Nagy épület, 127 négyzetméteres, majdnem, mint korábbi otthonuk. Jánossal és Magdolnával korábbról ismerjük egymást, többször találkoztunk a katasztrófa óta, de véletlenszerűen kéredzkedek be éppen hozzájuk, nem tudván, hogy ők kerültek a házba. A kapuban traktor áll, rákötve platós szállítókocsi. A család magával hozta néhány kimenekített bútorát, de kár volt, épp azokat szállíttatják el. Az ingóságokra kapott pénzből többek között ülőgarnitúrát, a nappaliba szekrényt vettek, lassan belakják a házat. A család továbbra is perben áll a tározót üzemeltető Mal Zrt.-vel, mivel a vörösiszap földjeiket is elöntötte, idén sem tudtak vetni. 11,5 hektáros, 23,5 aranykorona értékű területen kukoricát, búzát termeltek, a kiesést egyelőre senki sem pótolta nekik. János a katasztrófa idején is a földön dolgozott, mire visszaért a házhoz, annak ajtaját már befeszítette az ár. Csak azok a tárgyaik maradtak meg, amelyeket az emeleten tartottak. Eladásra szánt fenyőfákat neveltek, derékmagasságig érhettek, az iszap magasabbra, így azok is mind odalettek. A telekre most szeretnének még melléképületet, hiszen a mezőgazdasági munkához ez nélkülözhetetlen. Ezért is várják a további elégtételt a bíróságtól.
A középkorú házaspár az elmúlt fél évet albérletben töltötte, ennek költségét a Magyar Máltai Szeretetszolgálat állta.
János testvére a falu horgásztavát üzemeltette, amely a katasztrófa után inkább élettelen vulkáni kráterre hasonlított, benne odasodródott autóroncsokkal, mintsem kellemes üdülőhelyre. A Fuchs család nagyon sokat veszített. Édesanyjuk holttestét két nappal a tragédia után találták meg, hatszáz méterre házától.
A Bezerédi utca új része valóban szépre sikerült. A házak népies stílusúak, egyszerű vonalvezetésűek, ízlésesek. Messziről úgy tűnik, mintha egyformák lennének, de nem azok, még a kerítések, kapuk faragása is más – mégis jól passzolnak egymáshoz. A postaláda nyílása fölé egységesen címeres téglát illesztettek. Az épületek egyike sem kirívó, hiába nagy köztük a méretbeli különbség, hiszen a legkisebb ötven, a legnagyobb százötven négyzetméteres. Attól függően, mekkora a család, s mekkora volt a veszteség. A házak egyformán szürkésfehér színűek, valamikor így festhetett egy dolgos, jómódúbb, tiszta falu főutcája. (Azoknak, akik nem akartak vagy nem tudtak az építkezésre várni, az állam lakást vásárolt. Devecseren teljes városrész épül újjá, december óta közel kilencven épületet húztak fel.) A házakon három évig nem szabad semmit sem megváltoztatni, külön engedély nélkül tíz évig nem értékesíthetők.
A patak környéke sokkoló képet fest. Immár nem a romos házak, a mindent elborító vörösiszap, hanem az üresség miatt. A templom és az önkormányzat eddig a falu közepe volt. Most a legszéle, azon túl csak az új védőgát, a patak meg a vasút látszik. Meg egyetlen, mementóul meghagyott épület, amely a tervezett tanösvény része lesz. Tili Károly polgármester azt mondja, diákcsoportokat és turistákat, érdeklődőket is várnak majd ide, hogy soha ne merüljön feledésbe az, amit átéltek. A falu vezetője szerint az élet kezd visszatérni a rendes kerékvágásba, az emberek végre másról is beszélnek, mint a katasztrófáról.
A Kossuth utca sarkán lévő gólyafészekből már kilátszik a fiókák feje.
A Mal új, száraz technológiával dolgozik, megépültek a védművek – ha ez korábban történik, nem teszik tönkre három település lakóinak életét, s nincs a tíz áldozat, a rengeteg sérült sem. Kolontárt harmincöten hagyták el, a többiek itt folytatják életüket.
A katasztrófát követő mentés és helyreállítás júniusig 32 milliárd forintjába került az államnak, a károsultak lakhatására 7,7 milliárdot költöttek. Az újjáépítés fővállalkozóját, a VeszprémBer Zrt.-t közbeszerzési eljáráson választották ki, a terveket a Makovecz Imrét is soraiban tudó Kós Károly Egyesülés mérnökei készítették. Bakondi György kormánybiztos szerint ökológiai kockázattal már nem kell számolni, megtörtént a technológiaváltás, a termelés folyamatos, álláshelyek nem vesztek el. A Mal Zrt. állami felügyelete pénteken megszűnt.
Múlt októberben, a mentés közepette, koszos tábla hirdette több teherautón, hogy „végsőkig kitartunk Devecserért, Kolontárért”. A hivatal előtt mostani ottjártamkor kis furgon parkol. Rajta a felirat: „Kolontár köszöni szépen!”
origo.hu
Vitézy Dávid lehet Karácsony helyettese
