István, a sirály

Vigyázz, seggedné’ a gödör, mingyá’ bele is esöl.
Hogy ezernyi holt és élő hozzátartozója közül melyiknek és mi okból köpte oda hajdanán a halál váratlanságára figyelmeztető mondatot, azt már nem is tudta, de nem is érdekelte, csak hallgatta az idős asszony áradó meséjét, és arra gondolt, jó lenne jegyzetelni, de lusta is volt, meg az is megfordult a fejében, hogy nem is szabad jegyzetelni, mert az élet nem az írás, hanem az élet ez az izgága öregasszony maga, meg a vérfagyasztó történetei, meg ahogy az alkonyi nap vöröslik a kertben a szilvafa roskadozó ágai, a paradicsom és paprika bokrai között.
Meglehet, a mai lesz az utolsó vacsoránk, mon’tam, és a könnyem kipottyant. Akkó’ legalább csiná’juk lassan, de komótosan.
Hogy miért éppen aznap jutott eszébe, hogy regényt kéne írnia a Miska bölényről? Talán mert egész nap állatok közt mozgott. Kezdődött mindjárt a sirállyal. Fióka volt, akkora, mint egy felnőtt kacsa, de a tolla még barna. A parti fűben gubbasztott, fél méterre a stég felé nyújtózó pallótól. A nap alig egy órája kelt, üres volt a part. Óvatosan lépdelt a nedves fűben, lassan közelített a madárhoz, készen arra, ha moccan, megtorpanjon. De a sirály nem mozdult. A fejét fenn tartotta, figyelt, de nem állt fel. Beteg lehet, gondolta. Két méterre tőle megállt, a palló vaskorlátjának támaszkodott. A víz selymes volt, a túlparton vulkáni kúpok derengtek a hajnali párában, az ég mélyén vadászgép húzott csíkot némán. Ahogy óvatosan felé hajolt, a madár felkelt, imbolyogva lépett néhányat, aztán leült. Amikor lehajolt hozzá, már fel sem állt. Úgy fogta meg, mint egy háziállatot. Jó nagy csőre volt, felkészült a fájdalomra, de ahogy a madár az ujjaihoz kapott, az nem csípés volt, inkább gyönge kotorászás. Összefogta a két szárnyát, felemelte. Te, szegény, suttogta, te szinte már nem is vagy. A madár olyan könnyű volt, mint a papír.
Engem nem lehet becsapni, én má’ száz olyan helyrő’ megjöttem, ahová te csak készű’sz.
Jegyzetelni kéne, gondolta, soha a büdös életben nem jut eszébe ilyen jó mondat. Lusta volt, a tekergés, a nap, a víz és a levegő kiszívta az erejét, inkább a hideg bodzaszörpért nyúlt. Mi mindent is akart megjegyezni csak az utolsó néhány órában? A gyönyörű, pusztuló istállókat, Nádi Jancsit, a betyárt, a zalai morcos levest, a Berki Betérőt a négyszáz éves Vámház kocsma helyén, az Aranyhorog Horgászegyesület sátoros halászlémajálisát… A madármenhely kutyájának a nevét… Jó név. Találó. Hiába, nem tudta felidézni. Borjú nagyságú, sárga labrador. Lehet hatvan kiló. Izgatottan toporgott, csóválta a farkát, le sem vette a szemét a hatalmas tévésdobozról. A menhely közel volt, húsz kilométerre, eldugott helyen, füzesek, nádasok, csalitosok közt. A mocsaras legelőn juhok és szürke marhák, néhány tohonya bivaly… Zsemlemorzsa! Így hívták a kutyát. Tegye a dobozt a földre, mondta a doki. A madarat vegye ki, tegye le azt is! Nem fogja bántani. Tudja ő, hogy mi van a dobozban, de a szertartás fontos. Neki kell befogadnia először.
Megmon’tam a fiamnak is a kórházba’. Gyereköm, én visszajövök a túlvilágró’ is, engem nem lehet csak úgy ukmukfukk elkaparni.
Erdélyben, a Kelemen-havasokban ejtették foglyul. Még a nevére is emlékezett. Amit tudni szeretne, az persze nem ragad rá, de az ilyesmit remekül őrzi a memóriája. Miska. Miért épp Miska? A székelyeknek miért Miklós úr minden medve? Az oroszok? A cár miatt? Háromszéki barátja jutott eszébe. „Miklós úgy vette hóna alá a kétszáz kilós malacot, mint egy aktatáskát.” „Miklós felmászott a fenyőfára, s úgy félt, hogy végigfosta a törzsét, s legott le is csúszott rajta.” „Ollyandeollyan hideg tél volt, hogy a tyúkok korcsolyáztak az udvaron.” 1788-ban fogták be Miskát, és Bécs véres arénájába, a heccszínházba hajtották. Farkasokkal, medvékkel, vaddisznókkal és leopárdokkal kellett küzdenie a véres porondon. Nem vérzett el, túlélte, nyolc éven át állta a sarat, és amikor 1796-ban a Hetztheater leégett, a tűzből egyedül menekült meg. Végül a schönbrunni állatkertben kapott helyet, ahol talán még Napóleon is megcsodálta 1809-ben. Amikor kimúlt, csontjait valamelyik párizsi múzeumba vitték.
Há’ nem kész regény? Mer’ a nagyapa imádta a galambokat, de azér’ főment a pallásra, és négy kis galambocskának mindig kitekerte a nyakát, mer’ a galamblevest is imádta.
A kutya megszaglászta a madarat, meglengette a farkát, aztán leheveredett a porba. Ennyi, mondta a doki. Számba van véve. Talán már azt is tudja, hogy megmarad-e. Ha kiesik egy fióka a fészekből, ez bejön értem, és odahív. A sirály elesetten gubbasztott, körben, a tágas, összevissza tákolt ketrecekben sérült gólyák, beteg ölyvek, fürjek, egy kuvik és egy gyanakvó fülesbagoly. Odább kölökgólya kelepelt. Mamának tekinti az embert, mondta a doki, és kicsavarta egy naposcsibe nyakát, ugyanazzal a mozdulattal kifordította pelyhes bőréből, és a vörös, csöpögő cafatot felkínálta a sirálynak. Mindjárt mi is megtudjuk, megmarad-e, mondta. Ha elfogadja, jó esélye van. Ha nem… Akkor ki tudja?
Mit kő szaporittani a szót? A házas ember házas, aki meg nem házas, az meztelen csiga.
Az öregasszony úgy pattant fel a székről, akár egy menyecske. Sürgött-forgott, vastag kolbászt, kenyeret, zöldpaprikát, paradicsomot, hagymát tett az asztalra. Aztán valami csiricsáré zacskóba csomagolt ropogtatnivalót is.
A lányom hozta. Pfuj, köpedelem, én ugyan ki sem bontom az ilyet. Fogyassza jó étvággyal!
Augusztus második fele volt, Szent István ünnepe. Kibontotta a csillogó, zörgős zacskót, elgondolkodva ropogtatta a sós, fűszeres krumpliszirmokat. „Több mint ezer éve felszentelt hely.” Ez állt a táblán a templom romjainál. Regényt kéne írni a kolorádóbogárról. Akkor jutott eszébe, amikor a kaporszerű gyomon megpillantotta a gyönyörű, csíkos bogarat. Amerikából jött ez is, mondta apai nagyapja. Gyerekkorában a kertben egyesével szedegették a markukba, onnan befőttesüvegbe a levelekről. Krumplibogár. Imádták a tyúkok. Bölények, régi keresztények, vakondtúrások. Récéskúti bazilika, honfoglaló magyarok, káprázatos gyomok, kolorádóbogár. Az idő rétegei. A krumplibogár vándorútja. Miért ne? Ha az elefántról lehet. Megint eszébe jutott a papírkönnyű, beteg madár. Vajon megússza? Salamon, az elefánt. Miska, a bölény. István, a sirály.