Kémek Rómában

Arra a kérdésre, hogy mi értelme van a történelemnek, vagyis a múltra vonatkozó tudásnak, a filozófusok sokféle választ adtak. Ezek között valószínűleg sohasem teremthető meg a teljes összhang, hiszen a probléma végigkíséri az önmagára reflektálni képes emberiségnek talán az egész történetét. A latinórákon felírt jelmondat – Historia est magistra vitae: A történetelem az élet tanítómestere – kézenfekvő válasznak tűnik. Pedig nem az, hiszen múltunk és jelenünk döntéshozóira sokszor inkább a történelmi ismeretek hiánya vagy a tapasztalatok negligálása a jellemző. Így legföljebb óhajként fogalmazható meg a több száz éves bölcsesség, valahogy így: bárcsak az élet tanítómesterévé tudna válni a történelem, és számtalan tévedés, hiba és bűn nem ismétlődne meg újra meg újra.
Ráadásul sok esetben még az is kérdéses, vajon csakugyan van-e értékelhető, közvetlen haszna a múlt titkainak. Jobb lesz az életünk, ha ismerjük az egyiptomi temetkezés fortélyait vagy a honfoglalás előtti Kárpát-medencei népek feltételezett hiedelemvilágát? Persze vannak közvetlenül hasznosuló történelmi ismeretek is, esetleg olyanok, amelyek a napi politika és a történelem határmezsgyéjét jelentik. Ilyen területre tévedt Szabó Gyula plébános, aki a római Pápai Magyar Intézet titkosszolgálati szerepét igyekezett feltérképezni, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy leleplezze a magyar katolikus püspöki kar – és általában az egyházi elit – kollaboránsnak tartott, a rendszerváltás előtt Rómában tanult részét. „Fontos tehát, kik ők, miért és hogyan jutottak Rómába, milyen megbízatással, feladattal látták el őket, majd onnan hazakerülve tulajdonképpen melyik urat is szolgálták” – fogalmazott a szerző. A könyv rögtön ezzel a fejezettel kezdődik: Bevezetés. Miért írok a Pápai Magyar Intézetről?
Akinek az első fejezet címéből nem lett volna világos, a kiadvány írója – akinek munkájához Adriányi Gábor egyháztörténész írt ajánlást – nem történész, és valószínűleg segítői sem szakmabeliek. Bizonyára a kötet lektora sem történész volt – ha egyáltalán a rengeteg elütés, ismétlés és egyéb pontatlanság alapján feltételezhető, hogy megjelenés előtt akár egyetlen ember is lelkiismeretesen elolvasta a kéziratot. A nyomdailag szép kivitelű Püski-kiadvány hasonlít ugyan könyvhöz, sőt, szakkönyvhöz, ám mégsem az. Inkább meglehetősen vitatható színvonalú, helyenként redundáns, másutt csapongó, elkalandozó tanulmány, amelyhez összelapátoltak százhuszonhat, a Magyar Országos Levéltárból és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából származó forrást, különféle beszervezési papírokat és ügynöki jelentéseket.
És akárhogy nézzük is, ez kifejezetten tragikus. A téma ugyanis, amelyet Szabó Gyula fel akart dolgozni, nagyon érdekes és fontos. De nem csupán és nem is elsősorban lehetséges napi hatásai, az „aktualitások” miatt. E könyv megjelenése után azonban aligha fog a közeljövőben bárki is a Pápai Magyar Intézet történetével foglalkozni. Minek is kutatna olyasmit, amelyről már született egy 385 oldalas monográfia? Ez azonban nem történészi feldolgozás, hanem egy láthatóan sértett ember revánskísérlete.
A történelem kutatásának fontos szabályai vannak, amelyek mellőzésével hatalmasat lehet tévedni. Jelen esetben legfontosabb a pártatlanság, a forráskritika, a jegyzetelés általánosan bevett szokásainak alkalmazása, a szakirodalom ismerete lett volna. Egyáltalán nem elég a felhasznált irodalomban felsorolni a szakirodalmat.
A közelmúltban számtalan esetben bizonyosodott be, hogy a titkosszolgálati dokumentumok önmagukban nem elégségesek a múlt feltárásához, esetenként téves következtetéseket lehet levonni egy-egy jelentésből. Nagy körültekintéssel kell a lehető legszélesebb körből merített adatokat összehasonlítani, és nem megkerülhető a még élő érintettek meghallgatása sem. Máskülönben a történelem nem az élet tanítómestere, hanem a politika játékszere lesz.
(Szabó Gyula: A Pápai Magyar Intézet mint a magyar hírszerzés előretolt bástyája (1963–1989). Püski Kiadó, Budapest, 2011. Ármegjelölés nélkül)