Kijózanító siker

Te azt mondod: Anzsi Mahacskala, én azt mondom: Stadler FC. Félszavakból is értjük egymást. Szilágyi György nem halt meg. A történet, amelyben most Dzsudzsák Balázs részt vesz, ismerős bizony. Kacsalábon forgó stadion az isten háta mögött! Hiper-szuper csapat, kilóra vett nagy nevekkel. Stadler József megpróbálta, de az akasztói stadion rég látott labdát. Komor mementóként magasodik a település fölé. Ide jut, aki mer nagyot álmodni? A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Stadler József, az egyszerű juhászgyerek mélyről jött, magasra tört, és a mélybe zuhant. Úgy gondolta, elég némi pénz – és a viszonyok már változnak is. A dagesztáni sztárfoci megálmodója hasonlóképpen gondolkodik. Vajon néhány év múlva Hodorkovszkij cellatársaként fog-e hűsölni egy moszkvai fegyintézetben, vagy mint a dagesztáni nemzet atyjára emlékszik-e rá a hálás utókor? Nem tudom, legföljebb sejtem – az Oscar című filmben Stallone mint maffiafőnök: tudtam, de nem sejtettem –, miképp tett szert az irdatlan vagyonra, de különösképp nem is érdekel. Az oknyomozó újságírás által felvethető eredetvizsgálati kérdés jelentősége szerintem eltörpül egy másik, általánosabb érvényű kérdés jelentősége mellett. A kérdés a következő: lehet-e fejlődést vásárolni pénzért?
Azok, akik a Los Angeles Galaxynál évi 45 millió dollárt fizettek David Beckhamért, úgy gondolták, az angol sztárfutballista által mintegy múltat vásárolhatnak, megvehetik pénzért azt a folyamatot – és mintegy telepíthetik az Egyesült Államokba –, amelynek eredményeképp ma oly népszerű a labdarúgás Európában. Volt persze Beckham-show Amerikában, de a tengerentúl átlagszurkolójának ma is érdekesebb a rögbi, a kosárlabda, a baseball és a jéghoki a bőrlasztinál. A probléma, amely Dzsudzsák Balázst a távoli Dagesztánba szólította, európai probléma, sőt továbbmegyek: világprobléma. Nem múlik el nap, hogy egy olajsejk ne próbálna meg angol bajnokot faragni valamelyik középvonalbeli csapatból, csakhogy Brazília fővárosa hiába Brazíliaváros évtizedek óta, nyári célpontunk változatlanul Rio.
Világszerte fejlesztés folyik, mondják. Feltörekvő piacok, feljövő üzletágak mindenütt, ugyanakkor a leszakadás makacs betegség. Bizonyos régiókban makacsul tartja magát a hátul kullogás az oda pumpált irtóztató pénzek ellenére is. Igaz, tegyük hozzá, korántsem mindenütt. Szabályok nincsenek. A fejlődés vagy beindul, vagy sem, egy viszont kétségtelen: önmagában véve a fejlődés beindulásához a pénz édeskevés. Nem elégséges, bár szükséges feltétel. Vajon mit kell tenni ahhoz, hogy beinduljon? Európai probléma, világprobléma ez. A felzárkóztatás. Igen ám, csakhogy a frissen felzárkózott még messze nem klubtag. A feltörekvő francia polgárságon sem segített a pénz a tizenkilencedik században. A pénztől az újgazdagok még nem lettek arisztokraták. Gyorstüzelésű patina nincs. Ez így igaz, de vajon a huszonegyedik században szükség van-e arisztokratákra és patinára? Valódi és hamis kutyabőrökre? Hátha ma már másról szól a világ? Ki mondja meg, hogy a Juventus és az Anzsi mekkora klub? A nagy legitimátoroknak befellegzett. A politika világában is kezdenek ellehetetlenülni, anakronisztikussá válni. Biztonsági Tanács? G8-ak? Másodosztályba sorolt államok sorolnak be az első osztályba. India, Indonézia, Brazília, Kína. Ez olyannyira instabil világ, hogy még az elmaradottság sem borítékolható bizonyosan. Akik ma mögötted kullognak, holnap lekörözhetnek váratlanul. És akkor a magyarok mennek dolgozni Romániába olcsó munkaerő gyanánt. Példának okáért.
Tény: annyit magyar emberért még nem fizettek, mint amennyibe Dzsudzsák Balázs került. A futballvilág rabszolgapiac a „legfölsőbb szinteken” – copyright by VV Alekosz –, és e legfelső szintű rabszolgapiacon Dzsudzsák 12 millió eurót is megért valakinek. Ez kijózanító siker sokak számára, édes kudarc. Édes kudarc, hogy nem a Real Madridnak, nem a Juventusnak vagy épp a Bayern Münchennek ért meg ennyit a mi fiunk, hanem egy olyan ország egyik futballklubjának, amelyre – mármint az országra – úgymond lenézünk uniós magaslatunkról. Csakhogy a Trianon-kastélyból szemlélve, meglehet, Magyarország van lejjebb. Fenn az ernyő, nincsen kas? Nézhetünk-e le kimondva, kimondatlanul bármely népet is ilyen történelmi múlttal, mint a miénk?
A Shoteby’s árverésein egy kép annyit ér, amennyit megadnak érte. Nem szokás kutatni a vevő büntetlen előélete vagy az általa fizetett pénz eredete után. A vevő titkos, az ár viszont örök. Ha egyszer egy Picassóért hajlandó volt valaki tizenkétmillió eurót leperkálni, annak feledhetetlen árfolyam-meghatározó hatása van. Az emlék bevésődik az agyakba. Hopp, tehát egy Picasso érhet ennyit! Ezek után eszerint kell tájékozódni. A vevő előéletétől és helyi értékétől függetlenül ugyancsak be fog vésődni az agyakba, hogy magyar futballistáért már adtak ennyit. Ért ennyit valakinek. Magyar futballista érhet ennyit. Eszerint kell tájékozódni ezek után.
Nyugat és kelet? Az iránytű nem érti. Erdei Zsolt a Kaukázus helyett egy jó nevű német klubhoz, az Universum Box Promotionhoz szerződött. Egy ideig szaladt is vele a szekér, de végül csak felmosták vele a padlót. Megalázták, semmibe vették. De amikor jól ment neki, veretlen világbajnokként akkor is a töredékét kereste annak a pénznek, amelyért Dzsudzsák Balázs fog focizni Dagesztánban. Az európai biocsírák olykor fertőzőbbek, mint az afrikai tevefekália. Európa szívében zárójelbe tehettek egy magyar sportembert, Európa peremén akár ki is emelhetnek egy másikat. Paulinyi Tamás, a Szintézis Szabadegyetem alapítója elágazó jövőkről szokott beszélni. A jövő épp attól jövő, mert elágazhat. Sokfelé ágazhat, és sokféle lehet. Az üresen kongó akasztói stadion és a Bajnokok Ligája közt lebeg a mi magyar legénykénk sorsa. Talán a mi sorsunk is. Magyar út? Magyar sors? Etelközben már jártunk egyszer. Ugyan ki gondolta volna, hogy épp Dagesztán lesz a második hazánk? Hogy valamikor egy dagesztáni klub világsikeréért kell majd szorítanunk?