Ezt az államot jó három-négy hónapja mintha letörölték volna a térképről. Az arab országok eseményeiről, a „tavasz” beköszöntéről, a tunéziai, majd egyiptomi fejleményekről bőven beszámolt a világsajtó, még mostanában is feltűnik a lapokban egy-egy elemzés, hogy miért akadozik ezeken a helyeken a valódi változások keresztülvitele. A nemzetközi figyelem ezt követően érthetően Jemenre, Líbiára, majd a legutóbbi időkben Szíriára irányult, amely országokban háborús állapotokba vagy éppen polgárháborúba torkollott a rezsim elleni lázadás.
Marokkóról alig csordogált hír: voltak persze itt is kisebb jelentőségű, többnyire békés megmozdulások, de ezek nem érték el a nemzetközi média ingerküszöbét, hiszen a környező arab államokban vér folyt az utcán. Február második felében Marokkó több nagyvárosában robbantak ki immár nagyobb méretű tüntetések, amelyeknek voltak halálos áldozataik is, heten vesztették életüket a megmozdulásokban vagy letartóztatásukat követően.
Március elején a király, VI. Mohamed televíziós beszédben fordult népéhez. Ebben a középkorú uralkodó, aki apja, II. Hasszán 1999-es halála óta irányítja az országot, elmondta, hogy megértette a tüntetők szándékát. Három hónapot kért az elégedetlenkedőktől arra, hogy egy jogászokból álló bizottság megszövegezze az új alkotmányt, amely választ ad követeléseikre. Ígérete szerint a kilencvenes években, még apja uralkodása idején elfogadott alaptörvény nem csupán „ráncfelvarráson” fog átesni, hanem tükrözi az országban végbement politikai, társadalmi és szociális változásokat.
Ezzel a bejelentéssel sikerült mérsékelnie a nem túl nagy erejű tiltakozóhullámot, s bár azóta is voltak tüntetések, méretük jelentéktelennek mondható. Bár a harmincmilliós Marokkó eddig hivatalosan alkotmányos monarchia volt, de berendezkedését tekintve inkább iszlám abszolút királyságként működött. Az uralkodó személye a nemzetet jeleníti meg: ő az állam feje, a hadsereg, a nemzetbiztonság első embere és egyben vallási vezető.
Marokkóban többpárti, kétkamarás parlament működik, ám a miniszterelnököt a király jelölte ki, s a tárcavezetők személyét is ő határozta meg. Így fordulhatott elő akár az is, hogy húsz évig ugyanaz volt a miniszterelnök. A király egy személyben dönthetett a parlament feloszlatásáról, új választások kiírásáról. Léteznek – úgymond – hivatalos ellenzéki pártok is, ők a kormányt bírálják, hiszen a király személye sérthetetlen, kikezdhetetlen, tehát őt minden törvényesen működő párt elismeri. A rabati parlamentben jelenleg működő tíz pártból csak öt-hat tekinthető igazi politikai tömörülésnek.
Ígéretét betartva június 17-én állt elő VI. Mohamed az új alkotmány tervével, amelyet a különböző nézeteket valló jogtudósok előzetesen egyhangúlag jóváhagytak. A történelemben nem sok uralkodó volt képes rá, hogy felismerje az idők szavát, és önmaga korlátozza hatalmát. Most VI. Mohamed lemond uralkodói jogköre egy részéről a kormány javára. Marokkó királya valóban alkotmányos királyságra hajazó megoldásokkal akarja megreformálni rendszerét, amely így már egészen hasonlít a Nyugat-Európa számos országában szokásos berendezkedésre.
E hónap első napján a marokkóiak a több mint 73 százalékos részvétellel lezajlott népszavazáson 97 százalékban igennel szavaztak az új alaptörvényre. Ha nem marad írott malaszt, akkor Marokkó jelentős változások előtt áll, valóságos felülről vezérelt forradalmi időszakra kell felkészülnie.
A külföldi jogászok ennek legfőbb erényét abban látják: ilyen válságos időszakban, amikor az egész arab világban zajló véres változásokról még azt sem lehet tudni, hova vezetnek, demokratikus és békés átmenetet fogalmaz meg. Az elemzők egyetértenek abban, hogy ezek mély politikai és alkotmányos reformok. Az alkotmányban szerepelnek az egyetemlegesen elismert emberi jogok, azok minden védelmével és alkalmazásuk biztosításával.
Mi foglaltatik az új alaptörvényben? A hatalommegosztás megújult szabályai: a király köteles kinevezni a szabad törvényhozási választásokon győztes párt vezetőjét a kormánytanács elnökének, azaz miniszterelnöknek. A kormányfő jelöli ki minisztereit, a végrehajtó hatalom egyéb vezetőit. Ő dönt a parlament esetleges feloszlatásáról is. Az alaptörvény radikális újdonságként olyan módszereket biztosít az ellenzéknek, amelyekkel hatékonyan ellenőrizheti a törvényhozás folyamatát. A király „szentségét” az új alkotmányban – marokkói sajátosságként – a modernebb „uralkodói sérthetetlenségre” változtatták.
Az önálló hatalmi ág, az igazságszolgáltatás terén is számtalan jogbővülés tapasztalható. Nemcsak névváltozás, hanem tartalmi üzenete is van: a szintén az uralkodó által kijelölt alkotmánytanács helyét átveszi a parlament által megválasztott alkotmánybíróság. Az új alkotmány szellemében valósul meg az évek óta előkészített közigazgatási reform, amelynek egyik vezérelve a decentralizáció.
Új nemzeti nyelvi paktum is része az alaptörvénynek: az arab mellett az ország másik hivatalos nyelve a tamazig, amelyet a lakosság 40 százalékát kitevő berber közösség, „a szabad és nemes népek” beszélnek. Ez nemcsak gesztus az alkotmányban, hanem kulturális és oktatási jogokkal is jár. Egyes megfigyelők szerint a marokkói alkotmány ezen része több európai alaptörvénynél is erősebb jogokat biztosít a kisebbségnek. (Ma már a berbereknek csupán kisebb csoportja folytat félnomád életet, főleg a Nyugat-Szahara vidékén.)
A marokkói alkotmány rögzíti alaptörvényben a férfiak és nők egyenjogúságát. Az államvallás ugyan az iszlám, amely „előnyt élvez” a többivel szemben, de más vallás is szabadon gyakorolható. A király a stabilitás, így a demokratizálás alapja.
Sajátos paradoxonnal állunk tehát szemben Marokkóban, ahol „forradalom” nélkül akarják keresztülvinni a változást: az uralkodót megőrizve kell felforgatni a rendszert. A széles körben elfogadott helyi sajátosságok tiszteletben tartásával a királynak erős és jelentős alkotmányos szerepet biztosítanak. Ő az állam első embere, ő marad a hadsereg, a belbiztonság vezetője, és megőrzi irányító szerepét az ország vallásában is. Június közepi beszédében a király is érzékeltette, hogy az új alkotmánynyal nem a tökéletes államberendezkedést alkották meg, de új szakaszba léptek: „Minden alkotmány, legyen bármilyen tökéletes, nyilván nem tekinthető véglegesnek, idővel módosításra szorul.” Az azonban vitathatatlan, hogy az uralkodó Marokkót demokratikusabbá, modernebbé, virágzóbbá és stabilabbá akarja tenni a most jóváhagyott alaptörvénnyel.
Ilyen elismerő nyugati visszhangot aligha kapott arab ország alkotmánya, mint most a marokkói. Amerikától Nyugat-Európáig nem volt olyan vezető politikus, aki ne dicsérte volna a bátor politikai reformokat, amelyekkel reményeik szerint Marokkóban kontroll alatt tartják az arab tavaszt. Így az Európai Unió is üdvözölte a marokkói demokratizálást. Az ország, amely Afrikában egyedüliként nem tagja az Afrikai Uniónak, mindig vágyakozva tekintett Brüsszelre, ha nem is felvett tagországként, de a legelmélyültebb kapcsolatokat szeretné kiépíteni Európával. A legnyugatibb Maghreb-ország gazdasági vágya, hogy az Egyesült Államok és Nyugat-Európa számára Afrika kapujaként szolgáljon.
Mindez magyarázat lehet arra, hogy széles néptömegek nem vettek részt a királyellenes lázongásban. Csupán a nagyvárosok jobb módú, inkább a középosztályhoz tartozó része ment ki az utcára tüntetni. A Marokkóban általánosan osztott vélemény többnyire csak a „király környezetét” ostorozza, azokat, akik azzal takaróznak, hogy ők az uralkodó barátai, közben milliókat zsebelnek be mindenféle korrupciós ügyekből.
Az új alkotmány elfogadása is jól időzített volt, épp mielőtt kiterjedtté váltak volna az utcai zavargások, sikerült kifogni a szelet az elégedetlenkedők vitorlájából. Ráadásul nem a távoli jövőben, hanem négy hónap múlva, októberben rendeznek parlamenti választásokat. Ezen mindenki megméretheti magát.
A múlt hét végén is voltak tüntetések, amelyeken még jelentősebb változásokat követeltek, három nagyvárosban az ezret, néhol a tízezret is meghaladta a résztvevők száma. A marokkói helyzet sem feszültségmentes tehát: ott van Rasid Nininek, az ország egyik legismertebb újságírójának ügye, aki valóban kormánytól független lapot ad ki, és aki börtönben ül, mert nyíltan merte bírálni a letartóztatottak kínzását. A februári tüntetéseket követően hárman a rendőrségi cellákban vesztették életüket.
Csakúgy, mint a többi észak-afrikai országban, itt is a fiatalok tömegei jelentik a legnagyobb problémát: a lakosság harmada 15 éven aluli. Ki tud majd munkát adni nekik, mikor jelenleg a munkanélküliség leküzdhetetlen problémának tűnik a náluk idősebb nemzedékek soraiban is?
Aztán itt van a radikális iszlám csoportok kérdése, amelyek a hatalom propagandája szerint nem léteznek. A márciusi marrákesi merénylet mindenesetre mást tükröz: tizenhatan haltak meg egy ottani kávéházban elkövetett robbantásban. A hatóságok nagyon gyorsan elfogták az elkövetőket, egyesek szerint már ez is gyanús. Az azonban tény, hogy a biztonsági szervek árgus szemekkel figyelik még az engedélyezett iszlám mozgalmak tevékenységét is. (A muzulmánok errefelé nem harciasak, többségük valóban felvilágosult, szolidáris, a megszerzett jogokat többre értékelik, mint a forradalomra szólító jelszavakat.)
A puding próbája az evés – ezt a véleményt hangoztatják a marokkói értelmiségiek az új alaptörvényt illetően. A kérdés az, hogy mi valósul meg az új alkotmányból.
origo.hu
Újabb hazugsággal bukott le Magyar Péter - videó
