Kódmámor

Hamisítványként könyvelték el a XIX. században, így még ma is ferde szemmel néznek arra a tudósra, aki előveszi. Pedig a Batthyány család gyűjteményéből származó, különleges kódrendszerben íródott rohonci kódex valószínűleg nem utánzat és nem átverés: három fiatal magyar kutató nemsokára rájöhet a több évszázados könyv titkára. S hogy felfedezésük mekkorát „szól” majd, az pusztán marketing kérdése.

Néma jelek
Aki kódfejtésre adná a fejét, körülnézhet az omniglot.com címen elérhető weboldalon, amelynek megfejtetlen írások (undeciphered scripts) menüpontja alatt felsorolják a titkukat mindeddig sikeresen őrző leleteket.
Az egyik legismertebb a phaisztoszi korong, a bronzkori minószi kultúra legfontosabb emléke, amelyre 1908-ban bukkant Luigi Pernier olasz archeológus. A Kréta szigetén lévő iraklioni régészeti múzeumban látható 15 centiméter átmérőjű agyagkorong feliratába eddig minden kutatónak beletört a bicskája. Gyaníthatóan azért, mert túl kevés jelből áll, márpedig egy kódfejtő általában a hosszabb szövegekben megfigyelhető törvényszerűségek mentén indul el. Bizonyos szempontból még nagyobb jelentőséggel bírna a lineáris A írás dekódolása, a Krétán Krisztus előtt a XVII–XV. század között használt jelrendszer ugyanis az egész minószi kultúra megismeréséhez jelenthetne kulcsot. A Voynich-kézirattól ilyen hatás nem várható: meztelen fürdőző nőket és biológiai, csillagászati témákat feldolgozó rajzai, valamint tökéletesen érthetetlen szerkezetű írásrendszere miatt mégis rengetegen – köztük a második világháború legjobb kódtörői – próbálták-próbálják szóra bírni már azóta, hogy egy W. M. Voynich nevű könyvkereskedő szert tett rá 1912-ben. És ez csak néhány európai példa; a Húsvét-szigeteken egészen az 1860-as évekig használt rongo-rongóról, az ókori iráni államalakulat, Elám több ezer éves írásáról és a többiekről még szót sem ejtettünk.

Néhány száz évvel ezelőtt valahol Közép-Európában leült egy – esetleg több – ember, és következetes, ám semmilyen ismert írásrendszerre nem hasonlító, grafikus jelekből álló kódrendszerben teleírt négyszáznegyvennyolc oldalt, kiegészítve a szöveget nyolcvannégy naiv, bibliai jeleneteket ábrázoló rajzzal.
Hogy pontosan ki mikor és mi célból vetette papírra a ma rohonci kódex néven ismert, a phaisztoszi koronghoz, a lineáris A íráshoz vagy a Voynich-kézirathoz hasonlóan a máig megfejtetlen írások sorát gyarapító művet, nem tudjuk. De hála három fiatal magyar kutató munkájának, könnyen lehet, hogy hamarosan fény derül a titokra – vagy legalábbis egy részére.
A vaskos kötet 173 évvel ezelőtt került elő a Batthyány család könyvtárából. „Szives ohajtásomat, a’ hazai közértelmességet ’s ennek minélelőbbi kifejléséből a’ közjóra ’s egy nemesebb nemzeti életre szükségképen áradandó jótékony következéseket tehetségem szerint előmozdítani, az által fejezem ki, hogy […] jelenleg Vas vármegyében keblezett rohonczi kastélyomban álló ’s egyre-másra 30 000 kötetre számítható könyvtáramat ezennel a Magyar Academiának ajándékozom” – írta az akkor harmincöt éves Batthyány Gusztáv gróf 1838. szeptember 25-én keltezett levelében a tudóstársaság nagyméltóságú elnökének, Teleki Józsefnek. Az ideje java részét Angliában versenylótenyésztéssel töltő arisztokrata alighanem maga sem tudta, hogy a család által évszázadok alatt összeszedett bibliotéka darabjai között egy olyan tétel is szerepel, amely páratlan filológiai ritkaságnak számít a hasonló leletekben nem bővelkedő régióban. A papír és a vízjelek vizsgálata alapján mindenképpen 1530 utánra keltezett titokzatos munkát felbukkanásának helye után az akkor Rohoncnak, ma – mivel a trianoni döntés óta már „Ausztriában keblezett” – Rechnitznek titulált településről nevezték el. Néhány értelmezési kísérlet után az Akadémia nyelvtudományi bizottsága 1898-ban kimondta a verdiktet: a kódex hamisítvány. Ettől fogva, bár többen is – igaz, igencsak ingadozó színvonalon – megpróbálkoztak értelmezésével és „rehabilitálásával”, nem tudott kikerülni ebből a skatulyából.
– Amikor néhány éve először kikértem a könyvtár állományából, nem egy gyanakvó pillantás ért – meséli Láng Benedek tudománytörténész, akinek az idei könyvhétre jelent meg A rohonci kód című könyve, amelyben összefoglalja, amit erről a rejtélyes műről tudni lehet és érdemes. Ne tévesszen meg senkit a Dan Brown-féle Da Vinci-kódra hajazó cím: Láng írása, bár hasonlóan lebilincselő, nagyon alapos és szakszerű, ízig-vérig tudományos munka, amely mindjárt az elején nagy teret szentel annak bizonyítására, hogy ez a könyv a XIX. században valószínűleg tévesen került egy polcra a híres és ellentmondásos antikvárius, Literáti Nemes Sámuel nevéhez köthető koholmányokkal, a nyírfakéregre rótt turóci fakönyvvel vagy az állítólagos I. András korabeli imádságokkal. Utóbbi jól érzékelteti a korban számolatlanul terjedő „ősmagyar” álleletek súlyát: ha valódi lenne, legelső nyelvemlékünknek számítana.
– Épp ez a hamisítványok lényege – magyarázza Láng. – Hogy általában üzleti megfontolásból, ritkábban a puszta vicc kedvéért valami másnak akarnak látszani, mint amik. A rohonci kódex viszont nem akar hasonlítani semmire, és nem is túl látványos, ezért a gyűjtők kevésbé vágyhattak rá, mint mondjuk a gyönyörű kiállítású Voynich-kéziratra, jelsorozatai pedig túlságosan következetes rendszert mutatnak. Nehéz elképzelni, hogy egy megszállott szerző – vagy szerzők, hiszen az íráskép alapján úgy tűnik, a kódex nem egy ember keze munkája – meglehetősen bonyolult jelrendszert alkot, hozzá saját nyelvtant, és teleír mintegy 450 oldalt, így akarva megtéveszteni az utókort. Már a szöveget a XIX. században először tanulmányozó Jerney János sem hitte, hogy a kódex hamisítvány, létrejöttének célja, fogalmazott, „nem a késő világ ámítása, vagy játékból való koholtatás” lehetett. Mindazonáltal nem zárható ki, hogy átverés, de az biztos, hogy nem illik a Literáti-féle történelmi hamisítványok sorába, amelyek mind rövidebb, egyszerűbb, könnyebben előállítható munkák voltak – vélekedik a kutató.
A kódmámor, amelynek jellemzője, hogy az ember olykor hetekig bogarássza éjt nappallá téve a különös jeleket, majd egy időre kimerülten félreteszi a kötetet, nem csak a tudománytörténészt kerítette hatalmába. Évek óta a rohonci leletet bújja Tokai Gábor és Király Levente Zoltán is, akik mára lényegében biztosak benne, hogy a kódex nem blöff. A művészettörténész-régész végzettségű műkedvelő kódfejtő és a programozómatematikusi végzettséggel is rendelkező református teológus jó pár éve egymástól függetlenül kezdett el foglalkozni a titokzatos írással, mígnem útjaik keresztezték egymást egy tavaly decemberi konferencián. Azóta közösen keresik a megfejtést.
– Amit most tudunk, már jóval több, mint sejtés – mondja Király, aki 2005-ben az interneten találkozott először a rejtéllyel. – A kódex jól azonosítható evangéliumi részletekből és hozzájuk kapcsolódó katolikus legendákból áll. Mivel a szentírási hivatkozások kódjeleit nagyrészt már meg tudjuk fejteni, lényegében a szöveg kilencven százalékáról tudjuk, melyik bibliai részhez köthető, illetve miről szól, maguknak a kódjeleknek pedig ötven százalékát értjük. Van egy olyan alapszókincsünk, amelynek segítségével akkor is fel tudjuk venni a fonalat, ha nem egészen világos, hogy mi áll valahol.
Tokaiék megállapították, hogy a szentírási történetek általában másként szerepelnek itt, mint a Bibliában, van, hogy egész részeket egy sorban foglalt össze a szerző, máshol pedig beszélgetések formájában tolmácsolja őket, olyan szereplők között, akik egyébként nem szólalnak meg az evangéliumokban. Néha egészen érdekes kombinációk is előfordulnak, például ahol Zákeus a mózesi törvényekről beszélget Jézussal. Az majd újabb filológiai kérdés lesz, honnan vette ezeket a kódex készítője: maga alkotta őket, vagy valamilyen forrásra támaszkodott.
– Egy ilyen kódrendszer esetén – teszi hozzá Láng Benedek – a kilencvenszázalékos megfejtés már kifejezetten jónak számít. Fontos különbséget tenni a kód és a titkosírás között. Utóbbinál minden betűnek megvan a valamelyik nyelv ábécéjében azonosítható megfelelője. Egy titkosírás általában nem áll ellen ilyen sokáig a feltörési kísérleteknek – a kód sokkal keményebb dió. Abban ugyanis a karakterek vagy karakterkombinációk nem egyes betűket vagy szótagokat, hanem teljes szavakat, fogalmakat jelölnek. Egy ilyen rendszerben könnyen előfordulhat, hogy nagyjából értjük, miről van szó, de egy-egy részlet megfejtetlen marad. Van például olyan történeti kód, amelyről tudjuk, hogy egy árulóról szól, ám mivel az árulót számkombináció jelöli, valószínűleg sohasem derül fény rá, ki volt az illető. Egy kód mondanivalóját a benne előforduló ismétlődések, összefüggések révén meg lehet fejteni, de egyéb fogódzó híján honnan tudjam, kire utal az, hogy 64?
A rohonci lelet, mint a jó kódok általában, csupa rejtély. Nem csoda, ha korábban is sokakat csábított arra, hogy magyarázatot találjanak a vele kapcsolatban felmerülő kérdésekre. Olykor egészen hajmeresztőeket. Akadt, aki a négy és fél százból két oldalt tanulmányozva ősmagyar imát olvasott ki a jelekből, s még azután sem kételkedett megfejtése helyességében, amikor rájött, hogy véletlenül mindvégig fejjel lefelé tartotta a szöveget. Íme egy részlet a sajátos kódfejtés eredményéből: „Eljött az istened. Száll az Úr, Ó. Vannak a szent angyalok. Azok Ó. Ékes szókkal zengett, küldd a dalt, zúdítsd. Az Úr jövel, eláradok mindenütt. Ó. Ékes az Úr. Száll messze az Úr nyugodalma. Azok a szent igék.” Egy másik, a Turán című folyóiratban megjelent anyag bizonyos dr. Mahesh Kumar Singh szanszkrit elméletét közölte. Az indiai, egyben – állítása szerint – hun királyi családból származó kutató úgy vélte, a kódex óind írással szanszkrit nyelven készült keresztény szöveg. „Óh, Uram, itt a nép nagyon szegény, beteg, éhes, adj ezért nekik sok képességet és erőt, hogy szükségeiket kielégíthessék” – áll többek között a „fordításban”, amelyről a Turán következő számában állapította meg egy olvasó, hogy nem sok köze van a valósághoz. Főként azért, mert Singh igen nagyvonalúan bánt a jelekkel – az egyik kettős jelet például tizenegy különböző módon, egy hosszú jelcsoportot pedig négy helyen négyféleképpen dekódolt.
Talán még ezeken is túltesz a Láng Benedek könyvében ízekre szedett ősromán elmélet, amely Viorica Enăchiuc nevéhez fűződik. Az korántsem kizárt, hogy a kódex román eredetű – magyar ritkaságnak egyelőre csak olyan jogon nevezhetjük, hogy magyar könyvtár őrzi –, ám a régésznő húsz éven át írt nyolcszáz oldalas tanulmánykötete nem is ezzel döbbenti meg az olvasót. Enăchiuc XI. századi protoromán szövegként értelmezi a jeleket, és teljes fordítást közöl, de az úgynevezett korreszpondenciatáblázatot, vagyis az egyes jeleknek megfelelő betűk egyébként egy-két oldalon elférő listáját a valamikor megjelenő „második kötetre” ígéri. Konklúziója szerint a szöveg a XI–XII. századi, központosított, a Tiszától a Dnyeszterig húzódó blak államról szól, s ettől a meggyőződésétől még a laikus szemmel is bibliai jeleneteket ábrázoló képek sem tudják eltántorítani.
– A keleti királyok hódolata a megszületett Jézus előtt, amely kép a félreértések elkerülése végett a betlehemi csillagot is ábrázolja – kajánkodik Láng Benedek –, így néz ki a régésznőnél: Vlad, a blakok vezére Sova Trasiu metropolitával és egy hadvezérével együtt fogadja Konstantin bizánci császár küldöttét a kárpátaljai térség katonai bázisán. A keresztre feszítés viszonylag félreérthetetlen jeleneténél Enăchiuc már nem távolodik el annyira a hagyományos értelmezéstől: Vlad, a blakok kormányzója sisakban és fegyverzetben a győzelemért imádkozik a megfeszített Megváltó keresztje előtt, mielőtt útra kel az úzok elleni háborúba.
Bár Láng néhány évnyi próbálkozás után letett arról, hogy megfejtse a kódot – ezt a vágyát, mondja, sikeresen szublimálta összefoglaló kötete megírásába –, Tokai és Király rendületlenül halad a megoldás felé. Amely, ha megszületik, még nem biztos, hogy azonnal elveszi a kedvüket a fentiekhez hasonló próbálkozóknak, ám a megfejtés utáni lépés meggyőzni a közvéleményt, hogy valóban a helyes megoldásra leltek. Láng szerint Magyarországon van fogadókészség a tudományos eredményekre, ezért csak marketing kérdése, hány emberhez jut el egy ilyen izgalmas kódfejtés híre.
– A rohonci kódex van olyan érdekes, mint a Voynich-kézirat, amelynek a megfejtése csak azért szólna jóval nagyobbat, mert jó ideje sokkal nagyobb nemzetközi izgalom övezi – véli a történész. – Ha Tokai Gáborék „pusztán” megfejtik a szöveget, aztán hátradőlnek, könnyen úgy járhatnak, mint Thomas Ernst német kutató, aki Trithemius apát ötszáz éve megfejtetlen titkosírását törte fel, de egy tudományos folyóiratban közölte eredményeit, amelyet néhány évig a kutya sem vett észre. Tíz évvel később egy amerikai tudós is nekilátott ugyanannak a szövegnek, majd teljesen véletlenül felfedezte, hogy már rég dekódolták.
Egy kérdés azonban várhatóan a sikeres kódfejtés után is marad: vajon ki és miért készítette a kódexet? Lángnak több elképzelése is van – lehet egy titkos vallási társaság saját használatra szánt szent könyve, a XVII. században népszerű mesterséges nyelvtervezetek egyikével írt vallásos próbaszöveg, de akár a kettő furcsa keveréke is –, ám Király Levente Zoltán bizakodóbb. A kódex végén, mondja, néhány oldal csúnyán megrongálódott. Ezek egyikén más a szöveg vizuális szerkesztése, és számos ismeretlen, addig nem használt karakter látható rajta. És, így sejtik, egy évszám: 1560 évvel Krisztus mennybemenetele után. Reményeik szerint ez egyfajta kolofon, amelyben a jelek papírra vetője saját magáról és nem mindennapi műve keletkezéstörténetéről ír. Ha ezt is sikerül értelmezni, kiderülhet, ki okozott oly sok fejtörést a „késő világ” szülötteinek.