Az előző parancsnok, Holló József altábornagy közös megegyezéssel távozott nemrégiben a Hadtörténeti Intézet és Múzeum éléről. Ezredes úr áprilisban vette át az irányítást, igaz, az intézményhez régebbi kapcsolat fűzi.
– 1993 óta vagyok az intézet munkatársa, az összes lépcsőfokot végigjártam a helyi ranglétrán: gyűjteményvezetőként kezdtem, innen jutottam el a múzeumigazgató-helyettességig, tavaly novemberben neveztek ki a főigazgató helyettesévé. Most áprilisban a honvédelmi miniszter útravalót adva arra kért: legyen az intézet a honvédség identitásának, hagyományőrzésének szellemi háttérintézménye. Ezt akartam magam is korábbi személyes tapasztalataim nyomán. Amikor a nyolcvanas években tüzér hadnagyként, majd főhadnagyként Várpalotán szolgáltam, azt láttam, milyen hatalmas űr van a katonaság múltszemléletében, s ez sajnos azóta kevéssé változott. A honvédségnek pedig morális okokból is szüksége van a hagyományok ápolására, a korábbi hőstettek emlékének méltó megőrzésére. Ez az, ami vezetői programom gerincét jelenti. Átláthatóbb, gazdaságosabb, hatékonyabb intézmény építésébe kezdtünk éppen ezért.
– Karrierje a hetvenes években indult. Miért választotta a katonai pályát?
– Gyerekkorom óta érdekelt a hadtörténelem, a katonaság. 1983-ban avattak tüzér hadnaggyá, akkor helyeztek a várpalotai tüzérkiképző központba. Hivatalos beosztásom mellett a helyi tüzérmúzeum baráti körét is vezettem, ekkor kerültem először kapcsolatba későbbi munkámmal. 1989-ben egyetemi tanulmányokat folytattam a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen, majd doktori ösztöndíjjal a fegyverrendszereket, a Magyar Királyi Honvédség tüzérségének, a tüzérségi lőszereknek a történetét tanulmányoztam, az ELTE-n történeti muzeológusi diplomát is szereztem. Pályámat fordítva kezdtem, mint a hadtörténészek jó része. Én előbb lettem katona. Ennek megvan az előnye: hamarabb tanultam meg a rendszerszemléletet, s aztán kezdhettem bele a már jól ismert fegyvernem kutatásába.
– A régi néphadsereg látványosan nem vállalta a közösséget az első és második világháborús honvédséggel. Pedig felépítésében a régiek is fontos szerepet vállaltak.
– A néphadsereg a ma is vállalható örökségből alapvetően 1848–49-et emelte ki. Az Osztrák–Magyar Monarchia idején működő honvédségről és az úgynevezett Horthy-hadseregről periferikusan, jóformán csak negatív példaként eshetett szó. A korábbi hadsereggel való sorsközösség elutasításához az is hozzájárult, hogy a régi állomány túlnyomó részét elbocsátották 1948 után. Hiba volt a szakembereket elűzni, sokszor bebörtönözni. Jó példa Misnay József őrnagy esete. Robbantástechnikával, tüzérségi lőszerekkel foglalkozott, ő találta föl az 1944-ben már alkalmazott lövő- és tányéraknát és az úgynevezett távrobbantású kumulatív aknát. Utóbbi lényege, hogy a fára vagy falra függesztett fegyvert távirányítással tudta kilőni kezelője. Felfedezése világhírű lett az ötvenes évek elején, a fegyver által kifejtett hatást Misnay–Schardin-effektusként emlegetik a szakirodalomban. Misnay a háború után itthon maradt, egy ideig kutathatott, majd az ÁVH zaklatásával az őrületbe kergette. Élete végén Tisza menti faluban elemistákat korrepetálhatott számtanból. Sok katonai tehetség külföldre ment. Dominika hadiiparát magyar mérnökök, többek között a diósgyőri löveggyár szakemberei teremtették meg. Csak a rendszerváltozás után ismerhettem meg magam is sok olyan katonát, aki hősként harcolt a második világháborúban.
– Hogyan segíthetnek önök a honvédségnek a hagyományok feltámasztásában?
– Minden katona legalább egyszer megfordul nálunk, a tisztek általában többször. Mi is elmegyünk a helyőrségekbe előadásokkal, vándorkiállításokkal. Minden alakulat kialakíthatja a segítségünkkel saját helyőrség-történeti emlékhelyét. Ezek közül talán a legjelentősebb a debreceni, a székesfehérvári és a szentesi. Szeretnénk bemutatni, hogy az adott város hogyan fejlődött, sokszor közösen a helyi haderővel. A múlt erkölcsi tartást ad a most szolgálóknak. Tapasztalni ezt az afganisztáni misszió résztvevőinél is, akik büszkén vállalják – például a debreceniek – több száz éves alakulatukat, ugyanúgy, mint angol, német, olasz bajtársaik.
– A közvélemény számára az egyik legismertebb hagyományokból is táplálkozó katonai szervezet a kecskeméti Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis.
– Vitéz Szentgyörgyi Dezső zászlós a második világháború legeredményesebb magyar vadászpilótája volt. Huszonkilenc igazolt légi győzelme van, nem hivatalosan pedig közel harmincöt ellenséges gépet lőtt ki. A háború után a polgári légi forgalomban dolgozott, 1971-ben Koppenhágában repülőszerencsétlenség áldozatává vált. A róla elnevezett bázis az egyetlen megmaradt hazai harcászati repülőbázis. A kiállítás, amelyet 1993-ban még munkatársaimmal én állítottam össze, mára felújításra szorul.
– A Hadtörténeti Múzeum látogatóinak többsége, feltételezem, nem katona.
– Évente 80-90 ezer látogatónk van. Az egyéb országos rendezvényeinkkel együtt körülbelül 250 ezer emberrel sikerül kapcsolatba kerülnünk. Az állandó kiállításokon mutatjuk be a magyar haderő történetének évszázadait. Kiemelten foglalkozunk az első és a második világháborús katonai részvétellel, a két háború közötti honvédséggel. A legnagyobb érdeklődés is ez iránt van egyébként. Közel hatszáz iskolával állunk kapcsolatban, havonta-kéthavonta családi napot tartunk: amíg a szülők tárlatvezetésen vannak, gyermekeik interaktív hadtörténeti foglalkozáson vesznek részt, a kisebbek például fakardokat, csákókat készítenek.
– Milyen az együttműködés a külföldi testvérintézményekkel?
– Sajnos az utóbbi időben sokszor nem volt elég hatékony. Első utam ezért is vezetett Bécsbe, az ottani kollégákhoz, akikkel évek óta csupán informális viszonyban voltunk. Ősszel remélhetőleg hosszú távú együttműködési szerződést kötünk. Ez a több évszázados közös katonai múlt miatt is indokolt. Nemrég közös konferenciát tartottunk a Hadtörténeti Intézetben az olaszokkal, akik egyébként a szicíliai Vittoriában – ahol az első világháború idején sok magyar raboskodott – működtetnek is közösen létrehozott olasz–magyar hadtörténeti múzeumot a tábor egyetlen megmaradt barakkjában. Drezdában rövidesen megnyílik a központi hadtörténeti tárlat, jövőre közös kutatással és kiállítással készülünk a második világháború alatti német–magyar repülőgép-gyártási programra emlékezve, amelyet előbb Drezdában és Berlinben, majd Budapesten mutatunk be. Fejlesztenénk az orosz kapcsolatokat is. Oroszországban jelentős magyar és német második világháborús anyag van, amelynek hazai bemutatása látogatók tízezreit vonzaná.
– Milyen akadályokba ütköznek hadirégészeti kutatásaik során?
– Leginkább az egykori hadszíntereken folytatott illegális kutakodás okoz gondot. Ha a területet megbolygatják, az összefüggő leletanyag úgy megsérülhet, hogy lehetetlen lesz egy-egy csata pontos rekonstrukciója. Az amatőr fegyvergyűjtés és kutatás ön- és közveszélyes: számtalan éleslőszer található még a föld alatt. Ezek bolygatása egyébként is törvénybe ütköző, fegyverrel, illetve lőszerrel való visszaélésnek számít, amiért börtönbüntetés jár.
– Milyen kiállításokat terveznek?
– Jövőre a már említett német kiállítás mellett szeretnénk egy idegenlégióról szóló tárlatot létrehozni a francia katonai attasé és a Honvédelmi Minisztérium segítségével. A francia idegenlégióban mintegy hatezer magyar szolgált, a hazai résztvevők egy része él még, az ő tapasztalataikat is felhasználnánk. Jó lenne felállítani interaktív haditechnikai parkot is. Nyilván nem jövőre, hanem hosszabb távon. Vannak ma is működő régi harci járműveink, mint a Nimród, illetve páncélozott járműveink: T–34-es, T–55-ös, T–72-es közepes harckocsik. A ledózerolt Üllői úti Bolyai Haditechnikai Park anyagát is be tudnánk ott mutatni.
origo.hu
Kiadták a riasztást, jégeső és szélvihar jön
