Köznapló

Június 30., csütörtök
Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy jellemünket egyfajta arány határozza meg, s ez annak a következménye, hogy mindenkinek az élete kétféle. Az egyiket valósnak mondanám, bárki által láthatónak, hétköznapinak. E részünk veszi tudomásul a korlátokat, a nyájban maradhatás elveit, és fejleszti ki magában azt a fajta gyávaságot, melyet „alkalmazkodásnak” ír le a társadalomtudományok híg tintája meg persze a középszer.
Másik életünket, az értékesebbet titokban éljük, és ha van eszünk, csak azoknak villantunk fel belőle ezt-azt, akik iránt teljes a bizalmunk. Hiszen ha óvatlanok vagyunk, mert nem szereztünk kellő emberismeretet, vagy beleléptünk a törtetők csapdáiba, kigúnyol és eltipor bennünket a csorda. Ezért aztán az okosak titkolják értékeiket, hallgatnak lényegükről, kivéve a mesemondókat, a szerelmeseket, Shakespeare-t meg azt a néhány különcöt, akik utóbb mindig megfizetik az árát: bolondokházába csukják őket.
Hogy valós és rejtőzködő életünket milyen arányban elegyítjük, s hogyan változik ez az arány az évekkel, nehéz lemérni. Bizonyossággal csak azt lehet megmondani, hogy a kettő aránya dönti el, minőségi ember válik-e valakiből, vagy afféle teddide-teddoda, szürke filiszter. Az arány egyúttal arról is határoz, kire hogyan gondolunk utóbb, ha már nincs közöttünk.
Ez eddig rendben is volna, de megválaszolatlan marad egy kérdés: kinek a kezébe kerül a „határozás”? Merthogy tőle függ, ki látszik aranyozható, szoborba önthető nagyságnak, vagy ellenkezőleg: ki érdemli meg, hogy félrelökjék, megvessék, elfelejtsék.
Hamsunt olvasok, végig rá gondoltam, míg az előző mondatokat írtam. A norvég író a múlt század elején elkápráztatta olvasóit. Az Éhség, a Halk húrokat penget a vándor, a Pán meg persze az Áldott anyaföld, amellyel 1920-ban kiérdemelte a Nobel-díjat, rajongójává tette Babelt, Hessét és a mi Nyírőnket is.
Csakhogy jött a háború, Hamsun üdvözölte a nácikat, mikor megszállták Norvégiát, s egyszeriben megváltozott minden. A rajongást fölváltotta az indulat, annak ellenére, hogy az író elmúlt 93 éves.
Hegedüs Géza valamikor a hatvanas években, szorgalmas világirodalmi sorozatában megbélyegző tanulmányt írt Hamsunról. Szándékosan vagy ismeretek hiányában azt közli olvasóival, hogy az író „hangzatos híve lett Quislingnek”, a norvég Tisónak. Ami nem igaz. A remek svéd író, Enquist alaposabb munkát végzett. Esetében a tények megerősítik, amit elmond filmregénynek mondott könyvében. Eszerint nem Hamsun volt Quisling-rajongó, hanem sokkal fiatalabb felesége. Az ő hatására tette, amit tett.
Ez persze nem menti, hogy egy alkalommal ellátogatott Hitlerhez is, ám elgondolkodtató, hogy Hegedüs e látogatás árnyékába helyezi az egész életművet. (Az Éhség 2005-ös kiadása elé bővebb, szelídebb Hegedüs-tanulmány került, de a korábbit ez már csak elmaszatolni képes.)
Milyen más szemmel ítélt Hamsun felől a nagy zsidó író, Isaac Singer! Ő bezzeg fütyült a 93 éves aggastyán viselt dolgaira. Az életmű érdekelte, s fennen hirdette, hogy Hamsun a modern irodalom atyja.
Nálunk az ilyet meg se hallják.
A Színház című havilap 2009 tavaszán interjút közölt Hajduk Károly színésszel annak apropóján, hogy a Kamra műsorára tűzte az Éhséget. Az interjú szerzője, Kutszegi Csaba az alábbiakat hozza tudomásunkra, Hegedüs Gézát idézve: „Knut Hamsun Nietzsche-rajongása, valamint az Éhségben föllelhető önreflexiója és világképe lényegében egyenesen mutat az író későbbi náciszimpatizáns szerepére.”
Na mármost ezzel van egy kis baj.
Hegedüs mindkét tanulmánya itt fekszik előttem, de egyikben sem említi Hamsun Nietzsche-rajongását. Ergo: Kutszegi szándékosan rémhíreket terjeszt. Egy halott fütyülőjével verdesi a csalánt. Nem szép dolog. Miért teszi? Szondázni akarta a színész tájékozottságát? Eleget akart tenni a liberális kötésű lap ki nem mondott kívánalmainak? És ami megtörténhet: mi lesz, ha pár év múlva diplomamunkájában egy bölcsészlány erre fog hivatkozni? Néhány szemeszter múlva meg egy másik a bölcsészlányra?
De csináljunk hátraarcot! Tekintsünk egy másik irányba!
Kérdezzünk rá, javít-e Matuska Szilveszter megítélésén, aki felrobbantott egy vonatot a biatorbágyi viadukt fölött – huszonkét halott, tizenhét sebesült –, hogy nagyszerű találmányai voltak! Közülük a legjobban hasznosítható – ne horkanjanak fel! – egy vasúti jelzőrendszer, amely már nagy távolságból figyelmeztette a mozdonyvezetőt, akadály van a síneken…
Kérdezhetné valaki: miért erre futtattam ki a kezdő gondolatot?
A válasz egyszerű: látható és rejtőzködő életünk arányának megítélése miatt. Merthogy ezekbe régóta komoly hibák csúsznak. Egyoldalúságok. Életeket, életműveket eldöntő gonosz tévedések. És nem csak nálunk. Szerte Európában. Miért? Mert az ítéletek szinte kizárólag politikaiak.
Én nem kétlem, hogy Hegedüs Géza fantasztikus tanárként működött a színművészetin sok éven át, miként arról egy interjúban Eperjes Károly látványosan beszélt. De azt is tudni kell róla – és kevesen tudják –, hogy Hegedüsnek belépője volt Rákosi Akadémia utcai főhadiszállására. Hogy Révaival puszipajtások voltak, és az ötvenes években a puszis viszony azt jelentette, hogy egy követ fújtak.
De jó, rendben, elismerjük, élni akart, és – bizonyos emlékezők szerint – senkinek nem ártott. Viszont akkor ne tessenek dühödten lesöpörni azok érveit, akik ugyanerre hivatkoztak! Hogy ők is meg akartak maradni, bár kétségtelen, másként.
Vagy tegyünk úgy, ahogy a zsidók Auschwitz után: se megbocsátás, se feledés, csak és kizárólag szemet szemért, fogat fogért?
Nos? Mi erre a válasz, barátaim?
Az enyém az, hogy mi csak ciripelhetünk. Az ítélet dolga, térben és időben, az Úré.

Július 2., szombat
A szombati piac Maroson először a főút mellett vert tanyát. Jó hely volt: közel a Dunához. Aki vett vagy eladott, látta a hajókat, a visegrádi várat. De jött a nyár, s a nap nyakon öntötte forrósággal a piacolókat. Fa sehol, így aztán a piac átköltözött a templomtól nem messze, Isten közelébe. A gesztenyék alá.
A hely pompás, mert árnyas, s a gesztenyék egyelőre szelídek. Várnak a sorukra. Az ő idejük szeptemberben jön el. Akkor fognak rákoppanni az autókra. A mézesüvegekre. A sapkás vagy kopasz fejekre. S nem nézik, hogy sajtárusra esnek vagy arra, aki hecsedlilekvárt kínál. Így akkor is ki kell majd találni valamit.
Az utóbbi hetekben kicsit változott a kínálat.
Az alkotó népművészet helyét lassanként elfoglalja az ízes konyhaművészet. Pompás sajtok, izgalmas fűszerek, medvehagymás kenyér, reneszánsz ruhában egy lányka kosarából pogácsát kínál. A meggyárus vásárlóival a reggel sütött pitét ízlelteti, itt kosdi paradicsom, ott damásdi ribizli, legjobb volna mindet hazavinni, és akkor még nem szóltam a kutyákról. A kicsi lánynak ők jelentik a legnagyobb élményt – tűrik a simogatást.
Tapasztalataim szerint a piacon az emberek is jobban tűrik.

Július 3., vasárnap
Olvasom, hogy Paderewskinek, a lengyelek híres zongoristájának volt egy idomított papagája. Amikor a művész gyakorolt, ott ült a zongorán, s ezt ismételgette: „Mester, ó de gyönyörű!”
Az alkotó emberek sok kíntól megmenekülnének, ha kishitűségüket ilyen beszélő papagájjal űznék el. A madár ott ülne a festőállványon, az íróasztalon, a kottatartón – igaz, hogy dicséretét csak akkor ismételgetné, ha a mester dolgozik.
Vagyis nem mindenkin tudna segíteni.

Július 4., hétfő
Habsburg Ottó kilencvennyolc évesen elment. Nem akarom ismételgetni, amit róla tudni lehet és érdemes. Elmondták sokan, okosan és értőn. Én mást tudok elmondani.
Találkoztam vele egy interjú erejéig. György fia szervezte, elegáns helye volt: egy Duna-parti szálloda elnöki lakosztályában beszélgettünk.
Rossz gazdája vagyok írásaimnak, fogalmam sincs, hová keveredett el a megjelent interjú. Arra viszont emlékszem, mily hevesen tagadta, amikor állítottam, hogy a Burg előtti téren egymillió bécsi fogadta ujjongva Hitlert az anschluss napján 1938 márciusában. „Ó nem, kérem szépen, az alig volt ötvenezer…” A hazáját védte.
Jó érzések jártak át a beszélgetés alatt. Nem esetem az interjú, de akkor nagyon örültem a lehetőségnek. Egy trónjáról lemondott király ült velem szemben, derűs volt, hallatlanul kedves és udvarias. Mintha számára lett volna megtiszteltetés, hogy válaszolhat a kérdéseimre.
Az interjú eltűnt, maradt viszont egy emlékkép hármunkról. Mert végig velünk volt a fia is, megható figyelemmel kísérve apja minden rezdülését. A kép dedikált. Berlinben élő húgom a másolatát bekereteztette, ott lóg a falon a nappalijukban.
A hivalkodás e módját érthetőnek tartom – másoknál. Belőlem viszont – szinte természetellenesen – hiányzik. A kép eredetije, sok hasonlóval együtt, a kamrában tartózkodott. Ma lepucoltam az üvegét, behoztam a szobába, s fölakasztottam a falra. Elnéztem, hogy arca mennyire nem Habsburg. De miért is lett volna az? Stramm férfi volt az apja, gyönyörű asszony az anyja. Nem lófejű őseire ütött, akiket mi, magyarok olyannyira nem szerettünk.
Boldog ember volt, és ez óriási dolog, ha számításba vesszük, micsoda korban élt. Megfosztották szinte mindenétől, mert őt illette volna a trón. A lábát se tehette be hazájába évekig. Száműzöttként kellett méltó feladatot keresnie magának. Talált.
Alighanem nagy uralkodó lett volna.