Köznapló

Július 8., péntek
Évek óta figyelem a liberális demokrácia bajnokainak szócséplését, és eluntam őket. Fölényeskedő, pimasz kioktatásaik puskapora nyirkos lett: célozgatnak, de nem találnak. Ráadásul egyetlen közülük való „híresség” írásaiban sem látni a móriczi építkezést. Ehelyett tagadnak, rugdosnak, gúnyolódnak, elbizonytalanítanak – a génszennyezett szójaveteményekre emlékeztetnek. Ahol megjelennek, kipusztul minden, ami addig élt, vagy az életet jelentette. Se fű, se madárfütty, se tücsökciripelés.
Rozsdás imamalomként nyekergik, hogy tanulnom kell a demokráciát – valószínűleg tőlük, köztük sok exkommunistától (Lendvai Ildikó, Kovács László és társaik). Mert ők tudják. Én viszont, aki nem tartozom közéjük, csak messziről ugathatom e csodálatos fogalmat – amely, semmi kétség, a földi mennyország netovábbja. Tiszta sor, hogy e mennyországnak ők az alkalmas kapuőrei, azt engednek be, akit akarnak. Gondolják. De nem oda Buda!
Alkalmasságuk rögtön gellert kap, ha sorra veszszük, kik ezek a portások. Egyikük a mindent előre látó s állandó tévedésben lévő Lengyel László. A másik pompás kapus a megállás nélkül gyűlölködő Bolgár György. Ha egybevetem megállapításait évtizedes riporteri munkám eredményeivel – elég az álszent szerénységből! –, szinte harsog, hogy nevezetteknek s érdektársaiknak fogalmuk sincs a magyar valóságról.
Nem volt tegnap sem, ma sincs, és holnap sem remélhető, hogy lesz. Miért? Mert lusták mozdulni. Államilag agyontámogatott kényelmük elpuhította, elnehezítette az ülepüket, és ez szellemüket is lehúzza. Másokat küldtek terepre, azok fölméréseit értékelték, szerkesztőségi szobákban hoztak ki belőlük valamit, ami csupán saját és nyugati elvtársaik közt keltett némi figyelmet (s táplálta Cohn-Bendit hisztérikus felszólalásait Brüsszelben).
Szobapublicisták, szobaszociológusok, szobademokraták egytől egyig.
Kodály Zoltán, Bartók Béla, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Erdélyi Zsuzsanna vagy Kallós Zoltán nem voltak restek. Mentek, nyakukba vették az országot, s arról írtak, amit a saját szemükkel láttak.
Kérdem én: a magas (hinta)lovon ülő liberálisok – „baloldaliakként” elmúltak: megszüntették magukat – fel tudnak-e mutatni a mögöttünk maradt száz évből bármit, ami hasonló erejű pillére a magyar szellemi és kulturális életnek, mint volt Kodályék népdalgyűjtése, Féjáék szociológiai munkái, Móricz riportjai, a sok ezer népi imádság, amelyeket Erdélyi Zsuzsanna jegyzett föl és adott közre?
Nos? Lehet előállni és lobogtatni a cáfolatot…
De ne olyannal jöjjenek, mint a Kalligram kiadásában nemrég megjelent, Mi a magyar most? című kötet. Kilenc liberális szellemakrobata próbálja a hármas szaltót – igen halvány sikerrel. Egyikük szerint a magyar társadalom roncstársadalom, a másik úgy véli, elmúltak már azok az idők, amikor a magyar lét mítosza erkölcsi parancsokhoz volt kötve.
A kötet egyik előzménye az 1939-es Mi a magyar? című kiadvány (bár abba fajsúlyos szerzők írtak, míg e mostaniba, mint fentebb jeleztem, farsúlyosak).
Tizenhárman működtek közre, köztük Babits Mihály, Keresztury Dezső, Kodály Zoltán, Gerevich Tibor, Ravasz László és a szerkesztő, Szekfű Gyula.
Tegyük az övék mellé mondjuk Halmai Gábor, Bauer Tamás, Vásárhelyi Mária és Poszler György nevét. Ők is próbálták megfogalmazni, mi a magyar, de hangjuk zengő érc, pengő cimbalom. Szolzsenyicin tétele jut eszembe róluk: szerinte az igazi választóvonal nem a pártok között, hanem az emberek szívén keresztül húzódik. Ha van nekik – teszem hozzá.
Olvasom Bauert, írásának címe: Magyarok romokon. Vásárhelyi azt írja, Európa országai közül az antiszemitizmus nálunk emelkedett leginkább. (Ó… Csak tudnám, miért gondolja, hogy az embereket annyira érdeklik a zsidók?) Mindkét dolgozat hangja ellenséges. Kérdem én: hol bennük az együttérzés? A szívbéli aggodalom? Hiszen íróik innen valók, és magyar nyelven szólnak, amikor szólnak.
Alighanem itt keresendő az ok, miért áll vesztésre a bukdácsoló, jövőkép nélküli nyugati világ. Nem hallják a szív szavát, és értetlenül állnak bármi előtt, ami hitre épül. Legyen az az iszlám világ, az ortodoxok, vagy amiről a liberálisok valamiért hallgatni szoktak: a zsidóság erős hite.
Mindezek híján a Mi a magyar most? kétségbeesett igyekezet. A Szekfű szerkesztette könyv minőségét, bár próbálták, megközelíteni sem tudták. Sándor Iván az előszóban egy Poszler-idézettel elmaszatolja ezt a tényt, ezért ránk vár, hogy kimondjuk: egy ilyen szándékú gárdának soha: se tegnap, se ma, se holnap nincs esélye hasonlóra. Tudják vajon? Tudják.
Ez az oka, hogy Mi a magyar most? olvasását tizennyolc éven aluliaknak nem ajánlom. A tizennyolc éven felüliek közül is csak a lábtörötteknek. Ők, ha feltámad bennük a könyv okán egyfajta indulat, nem tudnak talpra ugrani, kiabálni, hadonászni. Egyetlen lehetőségük, ha ágy alá ejtik az opust. Onnan a nővérke úgyis kiviszi – az ágytállal együtt.

Július 9., szombat
Biztos voltam benne, hogy a szabad verseny bajnokai beleköpnek a levesembe. Nem jelképes mondat ez, tényleg ennivalóról lesz szó. És bizonnyal nem utoljára.
Génszennyezett kukorica- és szójamagokat szórtak szét az országban – eddigi adatok szerint – majd ezer hektáron. A turpisság kiderült. Négy megyében kellett kitárcsázni a vetést. A vétkes a Monsanto, de nem kéne mentegetni a magyar vetőmagpiacot legázoló Pioneert sem. Ez utóbbit szójaügyben csípték meg nemrég. Bólyban tőle származó 20 ezer kilogramm génkezelt magot vetettek el, és arra a 240 hektárra is a kitárcsázás lehangoló sorsa várt.
A két esetet pár hét különbséggel leplezték le.
A nemzetközi cégek emberei persze mossák kezeiket. Ők semmiről nem tudtak. Véletlenül keveredett szennyezett vetőmag a többi közé. Hinne is nekik az ember, ha nem hallott volna harangozni a Monsanto dolgairól. Egy francia újságírónő munkája, magyar fordítása ma már elérhetetlen.
Nem véletlenül.
Iszonyú olvasmány. Alcíme ez: A multik csak a javadat akarják.
Na, igen… Aki tudja, és ők tudják, ez azt jelenti, hogy meg is dögölhetsz, legfontosabb az ő hatalmuk.
A Monsanto a világ legnagyobb vetőmagcége. Nyugodtan kimondható, hogy gazdasági szuperhatalom. Leányvállalataival együtt 46 országban van jelen. Marie-Monique Robin beutazta a fél világot, hogy kiderítse, mit takar a cég égig reklámozott híre és neve.
Nem volt könnyű dolga.
A Monsanto érdekeit kőkemény ügyvédek védik. Rafinált módszerekkel, kímélet nélkül. Főleg olyan esetben, ha valaki rá akar bökni a cég cinkelt lapjaira. Voltak pereik korábban, de olyan munka még nem jelent meg, amely bizonyította volna, hogyan tette tönkre „jótevő” cégük a világ mezőgazdaságát.
Lássuk hát sorban, mit sikerült megtudnia a francia újságírónőnek.
Az amerikai Saint Louis-ban alapított Monsanto kezdetben szacharingyár volt. Az első világháború alatt harci gázokkal is foglalkozott, s nyereségét 1918-ra megszázszorozta. A vegyipari cég később is szoros kapcsolatot ápolt a Pentagonnal. A vietnami háború éveiben hadügyi megrendelésre gyártotta a hírhedett dioxint. Ez volt a hatóanyaga az Agent Orange-nak. Nyolcvanmillió tonnát permeteztek ki az erdőkre, a földekre. Fenn a szer lombtalanított, lenn egészséget pusztított. Hatása máig tart.
2006-ban alapították Saigonban a dioxinborzalmak múzeumát. Oda kerültek a formalinban őrzött torzszülöttek. Madame Robin beszámolt róla, mit látott az üvegekben. Homlok közepére nőtt férfi nemi szervet, agyvelőhiányos fejet; megannyi bizonyítékát annak, milyen hatásfokkal „dolgozott” az amerikai hadsereg.
Harmincegy évvel a vietnami kivonulás után, 2004-ben pert indítottak az amerikai veteránok. Mert az Agent Orange a megszállók egészségét sem kímélte. A bíróság nem adott helyt keresetüknek. A Monsanto egyik szóvivője szerint a szernek „hosszú távon nincs semmiféle egészségügyi kockázata”. Szevasztok, veteránok…
Visszatérve a mába: a cég 17 ezer alkalmazottal működik. Az árbevétel Madame Robin szerint 2007-ben 7,5 milliárd dollár volt. Vagyis megy a bolt. Igen-igen, de milyen áron?
Minket izgalomba hoz a pár száz hektáron elkövetett gazemberség, de mit szóljanak, akiket sok millió hektárról betakarított szójával és kukoricával etetnek? A Monsanto génmódosított portékájának vetésterülete az Egyesült Államokban 54,6 millió, Argentínában 18 millió, Brazíliában 11,5 millió, Kanadában 6,1 millió hektár, a beetetés tehát remekül működött. Mi kellett ehhez? Ez a szlogen: „Tisztesség, nyíltság, párbeszéd és tisztelet.” Andalító szavak.
Ám volt, aki kezdettől átlátott a szitán.
Pusztai Árpád a neve, Skóciában működött, és a Monsantóval vívott harcának hullámai elértek a Fehér Házig, bár a vége az lett, hogy ebbe a harcba belerokkant. Miután egy tévéműsorban kijelentette, a Monsanto kísérleti nyulaknak tekinti a brit polgárokat, azonnal megszüntették kutatócsoportját a Rowett Institute-nál. Miért volt ilyen sürgős? A kutatóintézet professzora elárulta a Daily Mailnek 2003-ban: „A Monsanto felhívta Bill Clintont, Clinton telefonált Blairnek, az pedig Philip Jamesnek, a Rowett igazgatójának…”
Ezután tette fel a kérdést a Business Ethics című lap: „Megbízhatunk-e az Agent Orange gyártójában, hogy genetikailag manipulált élelmiszert állítson elő?”
A válasz akkor is egyértelmű volt, ma is az. Nem.
A károsult magyar gazdák aligha remélhetnek kártérítést olyan cégtől, amely saját érdekeiért az amerikai elnököt is képes volt „mozgásba hozni”.
Így fest a szabad verseny. Ezt jelenti a „demokrácia”. Az illúziókat tessék leadni a ruhatárban…