Lesznek majd elment kedvesek, / Lesznek majd dühöngő szelek, / Lesznek majd nem várt pillanatok, / Lesznek majd megunt hajnalok – énekelte zenekara harmadik, egyben utolsó nagylemezének utolsó számában Bokor Gyula 1984-ben. A Jön még című szerzemény gyakorlatilag búcsúdal volt: a két évvel korábban disszidált legifjabb Bokor, Attila után két bátyja, Tibor és Gyula is úgy döntött, hogy elhagyja Magyarországot.
Április 14-én, Tibor névnapján szálltak fel a Bécsbe tartó buszra. Tibor reggel, Gyula és neje délután, hogy a határőröknek ne tűnjön fel az azonos családnév. Gyulához délelőtt felugrott Fenyő Miklós, hogy kölcsönkérje a vadonatúj szintetizátorát. Nem értette, miért nem kaphatja meg, hiszen a Color aznap este nem játszott – a hazáját néhány órával később elhagyó zenésztársnak csak nehezen sikerült kimagyaráznia magát. Nem árulhatta el, hogy vele együtt nemsokára a hangszer is átlépi a határt.
A tavaszi emigrálás nagy sikersztori végét is jelentette. A Color 1977-ben alakult a korábban más néven egész Hajdú-Bihar megyét végigturnézó, kisgyerekkoruk óta együtt zenélő Bokor testvérekből és két másik tagból. Mindjárt meg is nyerték a Ki mit tud?-ot, majd csakhamar megjelent első nagylemezük, amellyel a debreceni székhelyű együttes valósággal berobbant a fővároscentrikus könnyűzenei életbe.
– Pedig Erdős Péter nem szeretett bennünket – mesél a hőskorról a ma hatvanéves Bokor Gyula, aki a múlt hét végén az Európai Konzultációs-kapcsolati Pszichiátriai és Pszichoszomatikai Társaság Budapesten rendezett tizennegyedik kongresszusának előadójaként utazott Magyarországra. – Egyszer összefutottunk az ORI-ban (Országos Rendezvényiroda – W. Sz.), és megkérdezte: hát maguk mit akarnak itt? Kérem, én nem vagyok a maguk apukája, de miért nem csinálnak inkább olyan számokat, mint a Csepeg a csendes eső, amelyekkel sikeresek lettek? Mi ez a „Megjött, megjött a császár”? (Ez a Panoptikum című számunk szövege volt.) Menjenek inkább orvosnak, folytatta, mint hogy művészkednek itt!
A magyar könnyűzene mindenható ura nyílt kapukat döngetett: Bokor Gyula a debreceni orvostudományi egyetem elvégzése után először tanársegéd volt, de később, egyre komolyabb zenei sikerei mellett, Budapesten is a szakmájában dolgozott. Mentőzött, üzemorvos volt az Egyesült Gyógyszergyárban, tanított az egészségügyi főiskolán – mindig olyan munkákat választott, amelyekkel párhuzamosan, botcsinálta menedzserként, szervezhette a Color fellépéseit is. (Olyan időszakban, amikor még telefonja is csak kevés embernek volt, emlékszik ma is, Som Lajosnál csodálkozott rá először az üzenetrögzítő létezésére.) Az Emerson, Lake and Palmer, a korai Genesis, a Pink Floyd és egyéb progresszív zenekarok által inspirált számaikból amúgy sem igen tudtak volna megélni: miközben egy-egy koncerttel hatszáz forintot kerestek, Bokor orvosi fizetése már ötezer forint volt.
– Elmehettünk volna slágeresebb irányba, de minket ez a zene jobban érdekelt – meséli az egykori zenekarvezető. – Persze azt nem volt jó látni, hogy az olyan, talán közérthetőbb dolgokat játszó együttesek, mint a Bikini vagy a P. Mobil, tömegeket vonzanak, miközben hozzánk, ahogy a technikusaink mondták, mindig csak a kölniillatú lányok jöttek. Kevesen értették akkoriban ezt a zenét Magyarországon – külföldön talán még népszerűbbek is voltunk, mint idehaza.
A vájtabb fülűek persze korán felismerték a Colorban rejlő tehetséget – és konkurenciát. Leginkább a „space rock” stílust akkoriban kialakító Omega aggódott a hasonlót képviselő vetélytárs felbukkanása miatt.
– Amikor találkoztunk, Kóbor János mindig mondta: Gyula, hidd el, nehéz a zenészszakma, jobban jártok, ha visszamentek orvosnak, az biztosabb munka… Én meg visszakérdeztem: János, akkor te miért nem mész vissza mérnöknek? Erre csak mosolygott. Jóban voltunk, de valószínűleg tényleg tartottak tőlünk egy kicsit. Benkő Laci a Ki mit tud? összes kamerapróbáján ott volt, miután pedig megnyertük a vetélkedőt, elhívott a lakására, és megkérdezte, milyen zenét akarunk játszani. Később egy romániai turnénkra az ő technikusuk jött velünk, és elmesélte, hogy amikor megjelent az első lemezünk, Kóborék rögtön leültek, és ötször egymás után meghallgatták. Hogy így volt-e, nem tudom, de jólesett tudni, hogy ilyen sikeres zenekar figyeli, mit csinálunk.
A debreceni zenei középiskolában a Kodály-módszeren edződött Bokor – ez volt az első oktatási intézmény az országban, amelyet még életében a mesterről neveztek el – és zenekara körül azonban egyre fogyott a levegő. Gitárosuk, miután a második lemez felvételei előtt megváltak tőle, feljelentette őket a vámügynél. A hatóságok elvették az útlevelüket, lezárták a hangszereiket, és komoly ügyet kreáltak a dologból – a helyzeten nyilván nem segített az sem, hogy a legfiatalabb testvér, Attila 1982-ben Párizsba emigrált.
– Ott álltam harminchárom évesen, orvosi szakvizsgával, három nagylemezzel, tele ambícióval, de láttam, hogy itt már esélyünk sincs kibontakozni. Nagyító alatt éltünk, a telefonunkat lehallgatták, nem hagytak fellépni, a rádiók nem játszották a számainkat. Végül úgy döntöttünk, hogy megyünk. Amikor ellenőrizték az útlevelünket, a határőrök mondták, hogy szevasztok, jó utat, majd találkozunk! Hát mi már nemigen, gondoltam magamban.
Ausztria, majd Németország után Kaliforniában kötöttek ki, hiszen – az azóta hazaköltözött és 56 csepp vér című musicalfilmjével néhány éve Amerikában is komoly sikert arató – Attila akkor már a Los Angeles-i UCLA egyetem film szakán tanult. Gyula és felesége pedig elkezdte felépíteni új életét. A nulláról.
– Én egy szót sem beszéltem angolul – mesél az Európa után nagyon idegennek ható újvilágbeli kezdetekről. – A feleségem eleinte pizzafutárként dolgozott, én többek között házmesterként kerestem a kenyeremet, miközben vadul tanultam angolul, majd az orvosi nyelv elsajátításába vetettem bele magam. Újra letettem szinte az összes vizsgát, amelyet annak idején itthon is, és egy idő után sikerült elhelyezkednem EKG-asszisztensként. Később jelentkeztem a University of Southern California négyéves pszichiáterképzésére.
Bokor Gyula nemsokára másodszor is bebizonyíthatta, hogy rendkívüli tehetség. Amerikában látszólag nagyjából hasonló esélyei voltak a pszichiátria legmagasabb csúcsainak megostromlására, mint annak idején Sárándról, a néhány ezer lakosú hajdú-bihari faluból származó gyerekként a magyarországi zenei élet meghódítására – ám a mutatvány ezúttal is sikerült. Igaz, eleinte maga is alig hitt abban, hogy két év Kaliforniában töltött pszichiáterképzés után esélye van átkerülni a Harvard hasonló programjába, ám egy bostoni barátja unszolására beadta a jelentkezést. Behívták interjúra, majd szerződést ajánlottak neki. Két hónap múlva vezető rezidens lett, pszichodinamikus pszichoterápia és pszichoszomatikus betegségek terápiája ösztöndíjat kapott, a negyedik év végén pedig már a Harvard egyik oktató kórházában tanított és dolgozott.
– Nem nagyon értettem az egészet – mondja Bokor, aki ma osztályvezető főorvos és a 2011-ben is a világ legjobb egyetemének választott Harvard oktatója. – Kérdeztem a professzornőt, aki annak idején felvett, hogy lehet ez. Hiszen öreg vagyok – ekkor már elmúltam negyven –, akcentusom van, és az egyetem tele van angolul perfektül beszélő, a világ minden tájáról érkezett fiatalokkal. Erre azt felelte, hogy ahány magyar pszichiáterrel találkozott életében, az mind kiváló volt a szakmájában: van bennetek valami különleges antenna, magyarázta, amelylyel átérzitek és megértitek mások problémáit. Nem véletlen, ezt én teszem hozzá, hogy világszinten is mindig az első ötben vagyunk az öngyilkosságok számát tekintve. A magyar ember érzékeny, büszke, és majdnem olyan végletes érzelmek tombolnak benne, mint az olaszokban. Általában ezért vagyunk jók a művészetekben is.
Időközben felesége is révbe ért – a Debrecenben hajdan matematika–fizika szakot végzett Éva a NASA munkatársa, az űrszondák földi irányításával foglalkozik –, és ma már az Egyesült Államokban érzik otthon magukat. Megszokták. Tudják, mik a szabályok. De azért Gyula továbbra is magyarul álmodik.
– Egy barátom egyszer azt mondta: akkor leszel amerikai, ha angolul játszódnak az álmaid. Ezek szerint még nem vagyok az. Az első nyelvnek amúgy is érzelmi kapcsolata van az aggyal. Ha azt hallom, „ablak”, ahhoz kötődik anyám hangja, aki megtanította ezt a szót. Kötődik hozzá egy kép, hogy kint esik a hó. Egy érzés, hogy hideg van. Ha azt hallom, „window”, az nem indít el bennem semmit. Az ember érzelmi lény. Amikor apám meghalt 1997-ben, nagyon magam alatt voltam. Elmentem egy amerikai professzoromhoz, hogy beszéljünk a bánatomról. Ő erre azt kérdezte: vannak itt magyar barátaid? Persze hogy vannak, feleltem. Akkor menj inkább hozzájuk, és velük beszélgess édesapád haláláról, javasolta. Mert gyógyulni csak az első nyelven lehet.
A Féltelek című, nemrég Auth Csilla tolmácsolásában újra diadalt arató sláger szerzője egyébként sem szakadt el szülőhazájától. Mivel Massachusetts államot Magyarországhoz hasonlóan tízmillió ember lakja, mostanában azon töri a fejét, hogyan lehetne idehaza adaptálni az ott kiválóan működő egészségügyi rendszert. Ha pedig olykor elfelejtené, honnan jött, emlékeztetik rá az osztályán dolgozó nővérek és az ott lábadozó betegek. Az internetnek hála ismerik Mr. Bokor zenei munkásságát. Aki Amerikában nemigen foglalkozik zenéléssel, csak a harvardos bulikon ad elő olykor saját költésű csasztuskákat a kollégákról. Testvéreivel dédelgetik egy újra összeállás gondolatát is, de ez még annyira titkos, hogy szinte maguk közt sem mernek róla beszélni.
origo.hu
Nézőpont Intézet: Áradt a Duna, apadt a Tisza
