Küzdőtér

Ezen a nyáron emlékezünk a Jugoszlávia széthullásával járó véres háborúk kezdetének huszadik évfordulójára. Ennek kapcsán térképeken is áttekintjük a közös délszláv állam előzményeit, létrejöttét, illetve szétesését.

Számunkra nem közömbös vidék a volt Jugoszlávia területe. Nemcsak a (magyar szempontból hibásan, hiszen mintegy ellenünkre kialakított fogalomról van szó) „Vajdaság” néven emlegetett alföldi táj nagy része és a Nyugat-Dunántúl egy darabja tartozott 1918-ig Magyarországhoz, hanem – bár autonómiával rendelkezően – akkori nevén Horvát-Szlavónország is, benne a mai „Vajdaság” szerémségi maradékával.
Magyarország a XII. század óta a jellemzően déli határának tekinthető Duna–Száva-vonalon is túlterjedt. Az egykori avar uralkodó, Baján nevéből eredő, hozzánk délszláv közvetítéssel került bán méltóságnévből bánságoknak nevezett magyar birtokok sora húzódott a XIII–XV. században a Duna és a Száva mögött. Még lejjebb különféle délszláv államok voltak e korban időnként a magyar király hűbéresei. Az 1991-ig fönnállt Jugoszláviának nem volt tagköztársasága, amelynek legalább egy része ne lett volna valamikor magyar birtok vagy függőség.
Jó okuk volt a délszlávoknak emlékezni Bajánra. Birodalmának Bizáncra mért csapása nyitotta meg őseik előtt a Balkán-félszigetre telepedés útját. Törzseiknek mind az Al-Dunán át, mind észak felől, a mai Dél-Lengyelország irányából való odavándorlása a VI. század második fele óta tartó hosszabb folyamat volt. Legrégibb államuk Bulgária lenne, ha alapítói nem török nyelvűek lettek volna, akik csak később olvadtak be az alávetett szlávok tömegébe. Az első délszláv államok bizánci, illetve frank uralom alatt kialakult függőségek voltak. A legkorábbi közülük Horvátország, amely mintegy két és negyed évszázad után magyar kézre került. Szerbia más és más központú születéskísérletei (igazi erőre ez az ország csak 1183-tól kapott) a horvát államénál valamivel későbbiek voltak. Utánuk jött létre a ritkán önálló, hol szerb, hol horvát ellenőrzés alatti és hamarosan magyar uralom alá került Bosznia. Más korai alakulatok (Pagania, Hlum, Trebunia, Zéta) nem élték túl a kezdeteket, de a későbbi keletű, eredetileg dalmát nyelvű, majd elhorvátosodott Raguzai Köztársaság – függésben vagy önállóan – a XIX. század elejéig létezett. A nevében Boszniáéval összeforrva fönnmaradt Hercegovina csak a XV. század egy szakaszában volt önálló. Montenegró a XV. századig vezetheti vissza külön, bár függőségi létét. Macedónia csak nevében ókori, egyébként a bolgártól a XX. század közepén mesterségesen elkülönített nyelv és ország, bár van olyan kísérlet, hogy a XI. század elején átmenetileg itteni központú területre szűkült Bulgáriára vetítsék a mai állam előképét. Szlovéniának sincsenek a XX. századinál korábbi előzményei, még ha a XI. század elejéig létezett Nagy-Karantániát összefüggésbe lehet is hozni a szlovénok őseivel. Nagyobb politikai jelentőségre a középkorban a nemegyszer nagyhatalmi állású Bulgária mellett csak Szerbia tett olykor szert. A törökök európai megjelenésének előestéjén, Bizánc gyöngülésének kihasználásával, jelentős területeket szerzett meg e hanyatló birodalomtól – megkönnyítve ezzel a törökök dolgát.
A még egy évszázadig ugyan elvergődő Bizánc helyébe az erőteljes törökök léptek. A hamarosan széthulló szerb cárság utódállamai magyar, illetve török függőségbe süllyedtek, a délszláv világ magyar–török küzdőtér lett, majd az évszázados vetélkedés eldőltével országai – a leszűkült Horvátországtól eltekintve – a Török Birodalom részeivé váltak. A horvátok ugyanakkor kiterjeszthették uralmukat az eredetileg magyar igazgatás alatt álló Szlavóniára, a nagyobb kérdések által lekötött magyar államon belül. Később, a törökök Magyarországról való kiűzése után azt a Dráva és Száva közötti területet is fokozatosan kisajátíthatták, amelyre idővel átkerült – tévesen – a Szlavónia szó használata. Amikor a magyar–osztrák kiegyezést követően, 1868-ban hasonló egyezmény jött létre a horvátokkal – a Magyar Királyságon belül –, föl sem merült már, hogy mind a régi, mind az új Szlavónia ne Horvátországhoz tartozzon. Ezt mindenesetre a Dráva–Száva közének megváltozott etnikai képe is indokolta.
Időközben a Török Birodalom délszlávjai is az önállósulás irányába mozdultak. Raguza függésének korai – 1718-as – megszűntét máshol a XIX. században követte mélyrehatóbb változás. A szerbek 1804-ben kezdődő fölkelése 1817-re autonóm Szerbiához vezetett. A három és fél évszázad után újjászületett ország – vele párhuzamosan Montenegró – fokozatosan terjeszkedett. 1878-ban, egy szélesebb, Oroszország és Románia részvételével folyó törökellenes háború után függetlenné is váltak, majd a XX. század elején a Balkán-háborúkban közösen tették rá kezüket a mai Koszovó és – csak Szerbia részéről – Macedónia szinte egész területére. Mindkét állam, de különösen Szerbia – amely keleten már 1833-as kiterjedésében tartalmazott kisebbségi területeket, későbbi szerzeményei pedig alig voltak mások – nemzetiségekkel súlyosan terhelt volt. Szerb részről tömeges kiűzéssel, erőszakolt asszimilálással, illetve a korábban bolgárnak tekintett macedóniaiak szerbnek nyilvánításával igyekeztek segíteni ezen. Ugyanakkor sok szerb élt Szerbián kívül, Dél-Magyarországon és azon a legkésőbb 1882-re Horvát-Szlavónországhoz csatolt területen, mely addig az úgynevezett katonai határőrvidék része volt, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia által 1878 óta megszállt, 1908-ban magyar–osztrák közös birtokként bekebelezett Bosznia-Hercegovinában. Ennek nem kis része volt az első világháború kitörésében s a Monarchia vereségével abban, hogy a délszláv népek nemzeti érzésének ébredése kapcsán, a XIX. század első felében megjelent, eredetileg illirizmusként ismert elképzelés – a délszlávok egy államban egyesítése – megvalósulásaként, hatalmas területek kerülhettek az ekkor Montenegrót is magába olvasztó Szerbiával egy országba.
Elméletileg a már akkor Jugoszlávia (délszlávia) néven is emlegetett alakulat több nép közös állama volt: Szerb–Horvát–Szlovén Királyság. A Jugoszlávia nevet csak 1929-ben vette föl. A legnagyobb délszláv állam, Bulgária kívül maradt, miközben a tarka egyvelegbe az elvben államalkotókon kívül bosnyákok és nem délszláv népek (albánok, magyarok, németek, románok, törökök és mások) tömegei is kerültek. A mesterséges alakulatot, amelynek határait végleg csak 1924-re rögzítették, kezdettől belső ellentétek feszítették. Ennek forrása volt, hogy azoknak területeknek a fejlettségi szintje, ahol a török uralom megszűnt már a XVII–XVIII. század fordulója táján, nagyon eltért a többiekétől, de az is, hogy a katolikus horvátok és szlovénok civilizációja – és ezzel szemlélete – sokban különbözött a görögkeleti szerbekétől, miközben egy harmadik civilizáció körébe, azaz a mohamedán világhoz tartoztak a bosnyákok (és a nem szlávok közül a legtöbb albán, valamint a törökök). Mindehhez járultak – különösen a szerb fölényt kifogásoló horvátok részéről – a bomlasztóan ható nemzeti törekvések. 1939-re a horvátok elérték az addigi nem etnikai alapú közigazgatás átalakítását úgy, hogy ennek egyik alkotóeleme a „Horvát bánság” lett. Jugoszlávia kezdődő föderalizálásának kibontakozására nem maradt idő. Amikor a második világháború alatt egy fölkelés megdöntötte a németbarát kormányt, a Német Birodalom Olasz- és Magyarországgal együtt lerohanta az országot. Területéből a győztesek mellett Bulgária részesedett, a maradék mintegy felén létrejött a névleg független Horvátország a szélsőséges usztasákkal az élén.
(Jugoszlávia második világháború alatti és azt követő történetét jövő heti térképeinken tekintjük át.)

A szerző Londonban élő történész, kartográfus, neves kiadók számára készít történelmi térképeket. A mellékelt térkép is saját munkája, az adatok gyűjtésének eredményei.