Bizony az ó- és középkorban megesett, hogy a rossz hír hozóját kivégezték. Átadták a hóhérnak, aki rövid úton a túlvilágra segítette. Hiába futott erdőn-mezőn, vágtatott át akár ellenséges területeken, szeme előtt csak azt a célt látva, hogy az uralkodót figyelmeztetni kell a veszélyre, aztán amikor célba ért az aggasztó hírrel, ez a „hála” várta.
Nagyot változott a világ. Az indulatok ilyen elszabadulását már szinte csak a krimikben látjuk: amikor a bandafőnök – e barbár szokások felidézéseként és miheztartás végett – a másvilágra küldi a kellemetlen tényekre figyelmét felhívó mellékszereplőt. Ilyen végletes megoldások a valós életben nem sűrűn fordulnak elő, de tegyük a kezünket a szívünkre: vajon nem kívánjuk-e olykor mi is a pokolba azt, aki felvázolja előttünk a ránk váró sötét jövőt?
Valahogy így vagyunk a nemzetközi hitelminősítő intézetekkel is. Hallott már valaki olyan történetet, hogy egy kormány, amelynek hitelképességét a legmagasabb szintűnek értékelték, kikelt volna a minősítés ellen? Nyilván nem. Az érintett kabinet vezetője ilyenkor szerény mosollyal az arcán, kissé feljebb emelve a fejét besöpri az elismeréseket, és esze ágában sincs bíráló megjegyzést tenni a kormány politikájáról ilyen kiváló bizonyítványt kiállítókról.
E hónap első hetében nem egy kormány, hanem kis túlzással egy egész földrész, Európa vezető politikusai keltek ki a nemzetközi hitelminősítő ügynökségek ellen. Az Európai Unió szinte minden rendű és rangú elöljárói, a német, a francia politikusok egymás után és egymást túlharsogva kiáltották világgá dörgedelmeiket. De mi váltott ki ekkora indulatokat az európai vezetőkből?
Történt, hogy július elején az amerikai Moody’s hitelminősítő cég négy ponttal rontotta Portugália besorolását, egyenesen a bóvli kategóriába sorolva, egy fokkal csőd előtti helyzetűnek minősítve az ország hitelképességét. A különben megfontolt és higgadt Manuel Barroso, az Európai Bizottság – egyébként portugál nemzetiségű – elnöke nemigen szokott ennyire kikelni magából, mint azon a sajtóértekezleten, amelyen keményen bírálta a hitelminősítő intézeteket. Szerinte tevékenységükkel egyenesen szítják a válságot: miközben Portugália új kormánya eltökélten véghez akarja vinni a megszorításokat, az ügynökségek leminősítik az országot, hogy még drágábban jusson kölcsönökhöz, és szűnjön meg a hitelezők épphogy ébredező bizalma is.
Folytatták a német, a francia politikusok az elítélő véleményözönt, amelyek közt nemcsak az az igény fogalmazódott meg, hogy végre létre kell hozni egy független európai hitelminősítőt, hanem – természetesen burkolt utalásokkal – gazdasági beavatkozást sejtettek, hiszen ezen cégek közül kettő amerikai, a harmadik pedig, bár angol–francia tulajdonú, de inkább a londoni City hangját, mintsem Európáét képviselő vállalkozás. Persze nem kormányzati beavatkozást vizionálnak – hiszen az Washingtonnak sem lenne jó, ha az adósságválság általánosan sújtaná az unió államait –, hanem magánérdekűt: a nemzetközi pénzpiacokon vannak jó páran, akik az euró nehézségeire, gyengülésére játszanak.
*
De kik állnak ezek mögött az intézetek mögött, akiknek a szava már-már olyan hatalmas, hogy gazdaságokat képes megrengetni? Thomas Friedman, a New York Times vezércikkírója írta 1995-ben: „Két nagyhatalom van a világon: az Egyesült Államok és a Moody’s. Amerika bombázókat küldve mindent szétzúzhat, elpusztíthat. A Moody’s is hasonlót művel, csak épp a hitelképességet értékeli le.”
Mindhárom „nagy” magáncég. A Standard and Poor’s, valamint a Moody’s amerikai intézet, a Fitch Ratings angol és francia tőketöbbséggel működik, az viszont közös bennük, hogy mindháromnak a székhelye természetesen Amerikában van. (Az európai uniós vezetők, ha egyben kezelik a három „nagyot”, általában az „angolszász” jelzőt biggyesztik eléjük, jótékonyan megfeledkezve a francia befolyásról, ugyanis a Fitchben körülbelül 20 százalék részvényt birtokol a francia Fimalac holding.)
A hitelminősítők története a XIX. századba, a nagy amerikai vasútépítések korszakába nyúlik vissza. Az Amerikát átszelő vasutak fejlesztése során, az 1860-as években a társaságoknak hatalmas kölcsönökre volt szükségük, hogy finanszírozni tudják a gigászi vállalkozást. Henry Poornak támadt az a zseniális ötlete, miszerint minősíteni kell a befektetők számára a különböző cégeket, hogy azok szerinte milyen hitelképességekkel bírnak. A cég 1941-ben vette fel jelenlegi nevét, az intézet a McGraw-Hill Companies kiadóvállalat kezében van.
Ezerkilencszázkilencben alapította meg hitelminősítő cégét John Moody pénzügyi elemző, akinek köszönhető a vállalatokat és országokat minősítő három betű plusz szám megjelölés, a legjobb AAA-tól a legrosszabb CCC-ig, amelyet szép lassan átvett az egész szakma. A Moody’s tulajdonosai közt van 13 százalékkal a világ második leggazdagabb embere, Warren Buffett amerikai vállalkozó is, nem véletlenül védte meg a hitelminősítők tevékenységét a közelmúltban. A Fitch Ratings elődje a XX. század elején alakult, részvényeiből jelentős csomagot birtokol a Hearts család.
A hetvenes évek közepétől az Egyesült Államokban bevezetett szigorúbb szabályozás járult hozzá ahhoz, hogy ma már ez a három cég osztozik a hitelminősítői „iparág” megrendeléseinek 90 százalékán. Van még egy közös pontjuk: egyik sem látta – vagy nem akarta látni, de mindenesetre nem figyelmeztetett rá – a gazdasági világválságokat 1929-ben, 1970-ben vagy épp a legutóbbi esetében, 2008-ban. Sőt a kritikák szerint e legutóbbi válsághoz aktívan hozzájárultak, hiszen olyan papírokat minősítettek megbízható befektetéseknek, amelyek nem voltak azok, az amerikai bankok pedig így rásózták Európára ügyesen csomagolt, de igencsak gyenge lábakon álló ingatlanhiteleiket.
Hogyan is működnek a hitelminősítők? Elvben függetlenül értékelik az adott egység hitelképességét, minden gazdasági és pénzügyi tényezőt összegeznek, így próbálják kideríteni, hogy a hitelfelvevő milyen körülmények között, mikorra tudja törleszteni kötelezettségeit. Elsősorban a vállalatok tartják el az elemzőket, minimum hetvenezer dollárba kerül az első vizsgálat, ha rendszeres ellenőrzést kér a cég, akkor felére is csökkenhet az ár. Egy gazdasági szereplő a hitelminősítő cégen keresztül akár magáról, akár vetélytársáról, esetleg üzletfeléről, felvásárolandó partneréről kérhet ilyen vizsgálati jelentést.
Az egyik ismétlődő bírálat szerint a hitelminősítők túlzottan összefonódtak a megrendelő cégekkel. Így fordulhatott elő, hogy 2008 őszén a Moody’s hetekkel a Lehman Brothers bank összeomlása előtt kiválóra értékelte a pénzintézet hitelképességét, pedig legalább egy éve mindenki arról beszélt pénzügyi körökben, hogy mikor pukkan ki a jelzáloglufi.
Egy kiszállt elemző, Mark Froeba így számolt be erről az időszakról: „Amikor a Moody’snál dolgoztam, a legnagyobb félelmem az volt, hogy nehogy olyan adatot közöljek, amely valamiféleképpen árthat a cégem piaci részesedésének. Nehogy olyan számok jelenjenek meg, amelyek miatt elveszíthetem az állásomat. Így magam is felfelé javítottam a megítélésen, előfordult az is, hogy hamis adatokat rögzítettem.”
Végül is nem egy elemző dönt egy-egy cég vagy ország sorsáról, hanem egy „nagy nevekből álló” bizottság bólint rá a mérlegre. De mi van, ha minden tagjának ilyenfajta félelmei – vagy inkább józan belátásai – vannak, hogy netalán ő is elvesztheti zsíros állását?
Az előrejelzések szerint a három nagy továbbra is hasít a piacon: a Moody’s 2011-ben az előző évihez képest 40, a Standard & Poor’s 43, a Fitch 58 százalékkal növeli forgalmát. A globalizációból is kivették a részüket: a hetvenes években kezdtek amolyan szorgalmi feladatként jelentéseket közzétenni az államok hitelképességéről. A Moody’s 1975-ben még csak három országot értékelt. 1990-ben már harminchármat, majd 2000-ben mintegy száz országot kísért figyelemmel. Emiatt kapta a „nagyhatalom” jelzőt.
Vajon mi mentette meg az összeomlástól ezeket a vállalatokat, amikor három éve, a másodlagos jelzálogpiaci válság kirobbanásakor annyira leszerepeltek, és mindenki fogadkozott, hogy hallani sem akar róluk többé, nemhogy figyelembe venné az elemzésüket? A hitelminősítőknek van egy jó védekezési módszerük: az ő véleményük is csupán egy a sok közül, senki sem állította, hogy ez a százszázalékos igazság – mondják. A gondos elemzés, a gazdasági mutatók összevetése, a piac ítélete szerint ők így látják az adott ország helyzetét, a vállalat jövőjét, ezért felhívják a figyelmet a kockázatokra. De ezt nem lehet ajánlásnak venni sem, nemhogy azonnal szabadulni kellene ettől vagy attól a részvénytől, hitelezői csomagtól.
A valóságban mégis ez a helyzet. A piac idegesen reagál, ha kedvezőtlen véleményről kap hírt a hitelminősítők jelentéseiben: mindenki eladni akar. Egy ország hitelképességének visszaminősítése azonnal maga után vonja az új kölcsönök kamatemelését, amelybe már „beárazták” a megnövelt kockázatot. Így a leminősítések akarva-akaratlanul tovább mélyítik a válságot. És ez bizony kicsit több, mint aktuális pénzügyi vélemény. A fent említett amerikai újságíró szavait továbbfűzve, a bombázók már meg is kezdték az adott gazdasági célpontok elleni támadást.
Nem lehet olyan könnyedén állást foglalni egy állam adósságairól, ahogy azt jelenleg teszik a hitelminősítők – vélik ezért megfigyelők. A Le Monde francia napilapban írt cikkében egy pénzügyi szakértő arra hívta fel a figyelmet: nem találta nyomát annak, hogy milyen analitikus módszerek használatával születik meg a vélemény egy ország adóssághelyzetéről. A francia szakember nem vonja kétségbe a hitelminősítők felkészültségét, csupán hiányolja az adott megállapításhoz vezető út bemutatását.
Több helyen is úgy tartják, hogy a hitelminősítők állásfoglalása egyfajta pletykagyűjtemény, amely az adott országról kering. Ebbe érthetően erősen belejátszik az adott állam általános politikai megítélése is. A hitelminősítők európai államokról készített felméréseit a földrészen telepített leányvállalataik végzik, nyilván helyi pénzügyi szakértők munkáját, véleményét is kikérik. Így igencsak szubjektív benyomások érhetik az elemzőt, ha egyik vagy másik táborból kap információkat.
A minősítések megjelentetésének időpontjával is baj van – állapítják meg a bírálók. A vállalatok esetében minden negyedévben közlik a jelentést. Ezzel szemben az országokról szóló elemzések eléggé improvizatívak, nincsenek előre rögzített időpontok. Vagy nem is anynyira rögtönzöttek? Például Magyarországot a már előre bejelentett Széll Kálmán gazdasági terv ismertetése előtt, decemberben minősítette le a Moody’s. Hasonlóképpen járt Portugália is, amelynél a levegővételhez jutást sem engedélyezték ahhoz, hogy belekezdjen a megszorítócsomag megvalósításába. Írországról eddig kedvező véleményt alakítottak ki, aztán jött a keddi leminősítés.
Tekintve az óriási államadósságot és a tényt, hogy Amerika túllépte a saját törvényei által megszabott határt, sokak szerint az Egyesült Államok is rég megérett már a leminősítésre, ám a „nagyok” még haboznak döntésük meghozatalánál. A nemzetközi intézetek az amerikai gazdaságot továbbra is AAA-ra, a legjobb hitelképességűre minősítik, miközben az Obama-vezetés épp most próbál megállapodni a republikánusokkal az adósságlimit növeléséről. Ha augusztus 2-ig nem lesz megegyezés a kongresszusban, akkor Washington nem lesz képes elégséges új hitellel finanszírozni meglévő adósságát, azaz adósságának egy részét nem tudja törleszteni. Bármennyire furán hangzik az Egyesült Államok esetében, ezt fizetésképtelenségnek hívják. Ami persze még mindig elképzelhetetlennek tűnik, de tekintve a republikánusok és demokraták közötti politikai szakadékot, lehetséges, hogy a pártpolitika ezúttal túlfeszíti a húrt.
Emiatt olyan hírek szivárogtak ki a különböző hitelminősítők boszorkánykonyháiról, hogy küszöbön áll Amerika leminősítése is. Ám vajon megmerik-e tenni ezt a lépést a hitelminősítők? Most már az egész világgazdaságra kiható jelentést is hajlandók megjelentetni, vagy bátorságuk csak arra elég, hogy a görögök megítélésében vitézkedjenek?
Igaz, a hitelminősítők nem felhívják a figyelmet az elképzelhető veszélyekre, hanem inkább követik, rögzítik a már mások által is látott, értékelt vagy érzett fejleményeket. Egyebek mellett ez is az egyik hibája a három nagynak – vélik elemzők. Egyes megfigyelők szerint a 2008-as válságot követően most már ott is kockázatra utaló jeleket vélnek felfedezni, ahol nyomuk sincs.
De vajon falhoz vágjuk-e a lázmérőt, amely 42 fokhoz közelítő testhőmérsékletet mutat? Vagy lenyakazzuk-e a rossz hír hozóját? Azért mégiscsak el kellene gondolkodni azon, hogy ki a felelős a jelenlegi helyzetért. Aligha csupán a hitelminősítők. Az ebben játszott szerepük persze nem elhanyagolható, de korántsem meghatározó. Az elemzők higgadtabb része épp ezért abszurdnak tartja az európai vezetők „lázadását” a hitelminősítők ellen, mondván, előbb a saját portájukon kellene söpörniük: az euró válsága egyben politikai válság is. Bizalmi válság.
Nem a tengerentúli hitelminősítőké, hanem sokkal inkább azoké a kormányoké a hiba, amelyek a múltban felhalmozták az irdatlan adósságot. Az adósságválságnak, amely az eurót érintve az egész uniót veszélyezteti, már 2009-ben voltak jelei. Azóta tenni kellett volna valamit. A Merkel–Sarkozy páros, mint az euró legfőbb védelmezője, kudarcot kudarcra halmoz: tehetetlenül áll a görög válság előtt, naponta ötletel, hogy miként lehetne elodázni a bajt a „csőd” szó kimondása nélkül, és az is nyilvánvaló, hogy Görögország szempontjai elé sorolja a hitelező német és francia bankok érdekeit. Eközben szemük előtt nő kezelhetetlenné az olasz tartozás, amely az athéninál sokszorosan nagyobb gondot jelenthet az eurózónának. Hát itt állunk most, hitelminősítőkkel és nélkülük.
origo.hu
Kiadták a riasztást, jégeső és szélvihar jön
