Viharosan távozott a Mesés férfiak szárnyakkal című előadásról szóló szakmai beszélgetésről a nemrég lezajlott pécsi országos színházi találkozó, a POSZT egyik epizódjaként. Mi bosszantotta fel?
– Nagyon sajnálom az esetet. Indulatos ember vagyok, nem örülök neki, hogy így történt. Nemcsak az a néhány mondat váltotta ki belőlem ezt a reakciót, ami ott elhangzott, tizenöt–tizennyolc év tapasztalata van mögötte. Már Kisvárda óta tucatszor esett meg velem hasonló szakmai beszélgetéseken, hogy relativizálták a közönség elismerését kiváltó, társulatom és általam is sikeresnek tartott, örömmel játszott és örömet okozó előadás értékét. Nem először érzem, hogy furcsa beszélgetésen kérdőjelezik meg azt a rendezői és társulati munkát, amelyet elvégeztem. Már az idei POSZT kezdetekor mindenkinek világos lehetett, hogy a Mecsek lábánál a budapesti Nemzeti Színház megerősítése, kanonizálása fog megtörténni, amihez az egész színházi szakma csak asszisztálhat. Még ezt is el tudtam volna fogadni abban az esetben, ha mindez nem mások rovására történik. Debrecenben több alkalommal pótelőadásokat kellett betennünk a Mesés férfiak szárnyakkal című előadásunkból az óriási érdeklődésre való tekintettel, számos néző többször is visszajön, hogy újra megnézhesse. Pécsett is igazi nagy sikere volt a két előadásunknak, főleg a másodiknak.
– Hozzászokhatott volna, hogy kóstolgatják. Amikor a kilencvenes évek közepén az ön által alapított és vezetett Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházzal vendégeskedett az országban, felemelték, de amint kiderült, hogy nem háromnapos csoda, időnként porba rántották. Mert konkurencia lett?
– Meglehet. Amíg Beregszászon voltam, addig nem volt velem nagy baj. Abban a pillanatban, ahogy átléptem a határt, rögtön rosszabb rendező lettem, a színészeim kevésbé jó színészek. Éveken keresztül ettől az ellentmondástól szenvedett Trill Zsolt is. Több rendező, például annak idején Harag György sem volt, a mostaniak közül Tompa Gábor sincs kibékülve ezzel a szűk látókörű gondolkodással.
– Az az oka, hogy klikken kívüli?
– Nem csupán az én tapasztalatom: ha az ember elfogadja azt a helyet, amelyet kijelölnek neki, akkor csurranhat-cseppenhet, ám ha nem fogadja el, ha nem áll be a sorba, akkor hadjárat indul ellene. Ha nem fogadja el azt a világlátást, amelyet például a magyar kritika a magáénak vall, akkor kirekesztődik. Pajzán mellékzönge: mindez a liberalizmus nevében történik. A magyar színházi életben egy szűk érdekkör dönti el a sorrendeket, határozza meg, ki tehetséges, ki nem, kinek jár ez, kinek jár az, ki taníthat egyetemen, ki nem. Ha az ember nem fogadja el ezt a helyzetet, két lehetősége marad: kivonul, és a periférián éli meg a lehetőségeit, vagy hangot ad nemtetszésének, és ezzel össztüzet zúdít magára. Velem az utóbbi történik.
– Milyen értékrendet akarnának magára erőltetni?
– A Magyarországon domináns értelmiségi körökben meghatározó, úgynevezett liberális gondolkodásmódot. Ezt a fajta szemléletet nem egyszerű definiálni, magamat például valóban liberálisnak tartom: el tudom fogadni a másságot, a másfajta gondolkodásmódot. Ugyanakkor van egy határozott elképzelésem a hazáról, a nemzetről, arról, hogy az embernek feladata van az életben. Szolgálnia kell, a jövőt építeni, kötelességei vannak a felnövekvő nemzedékkel szemben: hűnek kell maradnia a magyar szellemi örökséghez, amit feladata ápolni, átadni. Attól a körtől, amely nem tudja elfogadni a hozzám hasonlóan gondolkodókat, mindezek az értékek idegenek, miközben nekem egyre fontosabbak. Tudom, sokakat irritál a nemzeti gondolat, sok nyegle és cinikus eszmefuttatást lehet olvasni erről, amelyek nem befolyásolnak: ragaszkodom a meggyőződésemhez.
– Arról is sokat lehetett olvasni az utóbbi időkben, hogy a polgári kormány hatalomra kerülésével kultúrharc tört ki az országban, különösen a színházi életben. Ön mit gondol erről?
– Valóban folyik kultúrharc, csak másképp, mint ahogy interpretálják. Még mindig abszolút mértékben uralja a szakmát az úgynevezett liberális érdekkör, amelynek képviselői többségben vannak a támogatásokról döntő kuratóriumokban. Az alig olvasott, liberálisnak címkézett kritikai lapok például továbbra is élvezik az állami pénzből finanszírozott mecenatúrát, és háborognak, ha valamivel kevesebbet kapnak az általuk megszokottnál. Ám új folyamatok kezdődtek a színházi életben, amelyek nyilván zavarják ezt az értelmiségi szövetséget: a vidéki színházak legalább nyolcvan százaléka már nem a klikk tagjainak értékrendje szerint épül fel. Szokatlan lehet nekik az a helyzet is, hogy már más is dönthet szakmai kérdésekben, kaphat pályázati juttatásokat. Teret vesztenek, pozíciót, ezért rendkívül agresszívak, támadóak. A színházi életben most kezd kialakulni egy igazságosabb elosztás, amely azért még messze van az igazságosságtól: meg kell nézni, micsoda különbségek vannak a fővárosi és a vidéki színházak támogatottsága között.
– Ami a lapokat illeti: többször előfordult, hogy olyan aktív művész ült a támogatásról döntő kuratóriumban, akiről rendszeresen születtek kritikák az adott orgánumban. Talán mondani sem kell, hogy pozitívak.
– Mindig lesznek átfedések, ezt nehéz elkerülni, de mindenütt ki lehet alakítani egészségesebb helyzetet is. Például a POSZT kapcsán. A POSZT tulajdonosa részben a pécsi önkormányzat, részben a Magyar Színházi Társaság, ez utóbbinak a kulturális kormányzat biztosítja a POSZT financiális hátterét. Ha ezt a pénzt nemcsak a színházi társaság kapná a tárcától, hanem négyfelé osztaná, részesülhetne belőle a Vidéki Színházigazgatók Egyesülete, a Budapesti Színigazgatók Egyesülete és a Magyar Teátrumi Társaság is, akkor a négy szakmai szervezet együttműködése révén a POSZT valóban a színházi párbeszéd és sokszínűség fesztiválja lehetne.
– Hétfőn fogadta el az előadó-művészeti törvény módosítását a parlament, ezentúl nemzeti, kiemelt, valamint pályázati csoportban regisztrálják a művészeti együtteseket. Valóban kézből fogja etetni a kormány a neki kedves színházakat, mint ahogy azt egyes ellenzékiek vizionálják?
– Nincs erről szó, a kulturális kormányzatnak nemcsak a szerepét, hanem a korlátait is meghatározza a jogszabály. Művészi szabadság nélkül nem is tudnék létezni. A módosítással most kerettörvény jött létre, amelyet tartalommal kell megtölteni. Tény, hogy a nemzetierőforrás-miniszternek ezentúl joga lesz megfogalmazni bizonyos elveket: például elvárhatja egy kiemelt vidéki színháztól, hogy legyen ifjúsági programja, tartson évente legalább egy ősbemutatót, játsszon legalább egy klasszikus magyar darabot. Előírhatja azt is, hogy a vidéki nemzeti színházakban legyen tánctagozat, évente két operabemutató. Mindezek nem eldöntött kérdések, csak példák, amelyekkel érzékeltetni szeretném, hogy valójában mit kell érteni az aktív kultúrpolitika fogalmán. A törvény módosításával megszűnik a támogatási automatizmus, s míg a színházak finanszírozásának szempontjából a törvényben korábban kivételes helyet foglalt el a nézőszám és a bevétel – amelyek valóban fontos mutatók –, mostantól több aspektus is meghatározó lesz. A törvény ráadásul mostantól védi a társulati létet is, amely a magyar színházi tradíció legnagyobb értéke. Hasonló szellemben kellene megváltoztatni az önkormányzati törvényt, hogy a színházak fenntartása ne csak vállalható, hanem kötelező feladat legyen. Az elmúlt időben – saját hibájából is – pozíciót vesztett a színház. Kicsit szórakoztatóipari ággá vált, holott a jövő, a gyerekek nevelése, a világ folyamatainak befolyásolása szempontjából ennél sokkal fontosabb: ebben a leépülő, lezüllött kultúrájú világban a színház még mindig bástya tud lenni.
– Ám van olyan bástya, amelynek pincéjében kínzókamrát működtetnek.
– Sokféle színház van. Akad olyan mentalitás, amely a legalantasabb kereskedelmi televíziós csatorna szintjére zülleszti a színházat, és van olyan is, amely közvetít egyfajta gondolatot, amellyel megváltoztatná a világot, harcos módon állást foglal. Ami engem eltávolít az uralkodó színházi trendtől, ami miatt nem azonosulok a fősodorral: nem hiszem, hogy ennyire rossz minden, ennyire lesújtó véleményt kellene megfogalmazni erről az országról, az emberekről, a múltunkról, a történelmünkről, mint ahogy az ezekben a színházakban zajlik. Ma, ha feltűnik egy magyar zászló a színpadon, azt megtapossák. Nem hiszem, hogy ennyire tagadó, destruktív, romboló kell hogy legyen minden. Abban hiszek, hogy ez gyönyörű ország, büszke lehet a népe, a hibáival együtt is, amelyeket nem szabad takargatni, látni kell. De hitet kell adni. Az nem nevelési módszer, ha a gyerek fejét belenyomjuk a piszokba, szidjuk, állandóan a kicsiségével, a roszszaságával szembesítjük. Ha valaki nem érti, hogy így nem lehet nevelni, az tudatlan. Ha valaki érti, és mégis ezt gyakorolja, mert valamiért lekicsinyli ezt a népet, lelkifurdalást akar kelteni, nyomorúságosnak, senkiházinak akarja láttatni az embert, az szándékosan akar ártani.
– Van olyan színész, aki amiatt kóstolt bele a rendezői pályába, mert szenvedett jó nevű társulata depresszív előadásaitól. A színészek hogyan tudják hosszú távon elviselni ezt a fajta színházat?
– Sajnos lényegi dolgokat nem tanítanak meg a jövő színészeinek. Például azt, hogy a színház nem pusztán önkifejezés, nem villogás vagy magamutogatás, hanem annak a közösségnek a szolgálata, amelyben él. Sokszor emiatt hagyják el a kőszínházakat fiatal színészek, keresgélnek a struktúrán kívül, ám előfordul, hogy mégsem értik meg a szolgálat fontosságát, azt, hogy többet kell tenniük. Amikor Beregszászra kikerültem, és kiderült, nincsen színházi épület, éveken keresztül jártuk a kárpátaljai falvakat. Úgy gondoltam, hogy dolgunk van ott. Nehéz körülmények között, több mint százhatvan előadással kellett megharcolnom a társulattal és önmagammal is. Időbe tellett, mire megértettem, magam vagyok az alkotás tárgya is, magamat kell formálnom. Kicsiségeimet, görcseimet, szűklátókörűségemet is magamnak kell átalakítanom.
– A Szegedi Szabadtéri Játékokon mutatkozik be Az ember tragédiájának legújabb rendezésével. Liberális lapok korábban azon kajánkodtak, hogy milyen lesz az ön által elképzelt római szín.
– A római szín lényege nekem nem a züllésről, hanem a kereszténység születéséről szól, igaz, annak körülményei nem lényegtelenek. Az ember tragédiája a leginspirálóbb színpadi mű, amelyet ismerek, nincs még egy ehhez fogható dimenziókat nyitó magyar dráma. Nagy öröm, hogy felszínes világunkban most hétköznapjaim leglényegibb részévé vált, mert szembesít, megállít, kiszakít, ráirányítja a figyelmemet az emberi létezés leglényegesebb kérdéseire. Mindig örülök a lehetőségnek, ha a Tragédiát rendezhetem, újrafogalmazhatom. És a darab által egy kicsit magamat is újrafogalmazom.
– Kicsoda önnek Isten e darabban?
– Hívő ember vagyok, ebből sok minden következik. Érzem a jelenlétét, tapasztalom az áldását. Folyamatosan kérdéseket feltevő, magamban és a világban Istent kereső és megtaláló, vívódó lénynek látom önmagamat. Aki számára Isten közelsége a hétköznap perceiben is értelmet adó lényeg. Ez az az égbe nyúlás, amelyre nehéz szavakat találni.
origo.hu
Vitézy Dávid lehet Karácsony helyettese
