Sándorovszky Ede 2008 nyarán, egy júliusi napon reggel kilenckor arra ért be a munkahelyére, hogy főnöke és néhány kollégája már várta. Behívták a szociális foglalkoztató étkezőkonyhájába. Elmondása szerint a főnök azt közölte vele, hogy „innen addig nem megy ki, amíg alá nem írja a felmondását”. A főnök nem indokolta meg, miért kell aláírnia a papírt „tanúk előtt, önként”. Elkövette azt a hibát, hogy aláírta. Mint mondja azért, mert úgy érezte, nincs más választása. Egyébként megígérték neki, hogy plusz egy hónapra járó fizetését még megkapja, ugyanakkor felmentették a további munkavégzés alól is, már be sem mehetett a munkahelyére.
Hazament. Ezután volt ideje bőven, hogy átgondolja, mi történt vele. És úgy döntött, nem hagyja annyiban, panaszt tesz a bíróságon.
– Az bántott a legjobban, hogy semmivel sem tudták megindokolni a döntést – idézi fel annak az elátkozott napnak a történetét Sándorovszky Ede –, azt egyébként sem tudták volna indokolásul felhozni, hogy nem teljesítettem, mert hajtottam, mint az állat. Hiszen megélhetésünkhöz szükségünk volt arra a pénzre.
Sándorovszky Ede két gyermekét nevelte egyedül, megromlott házassága miatt hosszú évekkel azelőtt elvált, a közös lakást hátrahagyta a szintén mozgássérült feleségének, két gyermekét viszont magával vitte albérletről albérletre, és egyedül gondozta, nevelte őket szinte felnőttkorukig. Most az anyjukkal élnek.
Nem is a munka, hanem a munkába járás volt a legnehezebb, meséli. A Lehel piac mögötti utcából kellett eljutnia minden reggel a Szekszárdi útra. De volt, hogy másfél órát kellett várnia, mire jött egy alacsonypadlós jármű, amire segítség nélkül fel tudott szállni. Egyszer télen tüdőgyulladást kapott, mert megfázott a megállóban a megfelelő buszra várva.
– De higgye el, ha később értem be, annyival tovább is maradtam, mindig elvégeztem becsülettel a munkámat – bizonygatja még így, utólag is Sándorovszky Ede. – Tudom én, az volt az igazi baja velem a főnöknek, hogy nem fértem bele abba a társaságba, mert nekem más természetem van, mint a többieknek. A főnök elvárta, hogy egymásról elmondjunk neki dolgokat. Én ebbe nem mentem bele. Azzal kezdte sokszor napot, hogy behívott valakit, és faggatta a többiekről. Voltak olyan talpnyalók, én azoknak tartom őket, akik ebbe belementek, ezek közül néhányan ma is ott dolgozhatnak. Csak az lehetett velem a baj, hogy én erre nem voltam hajlandó. Hiszen a munkámba belekötni nem lehetett.
Ha nem írom alá, úgyis kirúgnak
Kérdésemre, hogy miféle munkákat végeztek a foglalkoztatóban, Sándorovszky Ede elmondja, hogy a borítékolástól csomagoláson át a rugóhajlításig sokféle feladatot bíztak rájuk. A rugóhajlítást ketten vagy hárman csinálták. Egy kis rugót, amit aztán energiatakarékos izzóba szereltek be a gyárba, kellett asztalhoz rögzített satuszerű szerszám segítségével kilencven fokban meghajlítani.
– Először ezret sikerült naponta meghajlítanom, majd 1500-at, a végén már elértem a napi 3500-at is, de nekik ez se volt elég – idézi fel. – Aztán volt, hogy illatszereket csomagoltunk díszdobozokba, folytatja, dezodort meg arcszeszt szépen elválasztva egymástól. Szalagmelóban csinálta négy-öt-hat ember felosztva egymás közt a műveleteket, először egy perc alatt sikerült meghajtogatnom egy dobozt, a végén már hat másodperc alatt, járt a kezem, mint a motolla. Aztán olyan munkánk is volt, hogy zárakat kellett ellenőriznünk, hogy forog-e benne a kulcs, máskor meg egy kertészeti cégnek műanyag edényekre pattintottunk rá műanyag talprészt.
A minimálbér megszabott arányát kapták fizetésként, attól függően, hogy ki hány órát tudott dolgozni. Volt, aki négyet, volt, aki hatot, volt, aki nyolc órát tudott vállalni, s az hatvanezer forintot is megkereshetett.
– Amikor aláíratták velem azt a felmondólevelet, egy hosszabb betegállomány után voltam. Nem tehettem mást, mert azt mondta a főnök, ha nem írom alá, úgyis kirúgnak, és akkor azt az egy havi pluszbért sem kapom meg – magyarázza Sándorovszky Ede utólag a három évvel ezelőtt hozott rossz döntést, ami, mint utóbb kiderült, megpecsételte a sorsát.
– Nagyon bántott a dolog, hogy így kitoltak velem. Egy hónapnyi őrlődés arra az elhatározásra jutottam, hogy elmegyek a munkaügyi bíróságra – mondja.
Csakhogy ehelyett először az önkormányzathoz vitte az útja, a szociális foglalkoztató fenntartójához.
Az illetékes alpolgármester asszonyhoz sikerült bejutnia, ahol annak rendje s módja szerint elpanaszolta, mi történt vele. A szociális osztály vezetőjét is behívták Sándorovszky Ede ügyének elrendezéséhez, és úgy tűnt számára, hogy egy csapásra megoldódott a gondja. Az önkormányzati emberek ugyanis nemcsak húszezer forint azonnali segélyt nyomtak a kezébe, hanem még felajánlották neki azt is, hogy az önkormányzatnál dolgozhat, mint adatrögzítő. Sándorovszky Ede olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Nem fogott gyanút. Miért is fogott volna, hiszen köztisztviselőkkel egyezett meg abban, hogy a korábbi munkahelye, az Angyalföldi Szociális Egyesület lesz hivatalosan továbbra is a foglalkoztatója, csak a munkát ezután az önkormányzatnál végzi. Ennyi jóindulatot tapasztalva az sem zavarta, hogy a régi-új munkáltatója azért kikötötte a három hónap próbaidőt. Örült a munkának, és amikor szépen megkérték rá, hogy ugyan, hagyja azt a pert, „ne köpködjön visszafelé”, megígérte, nem pereli be a szociális foglalkoztatót azért a kikényszerített felmondólevélért.
Kilencszázezernyi adósságteher
Sándorovszky Ede tehát szeptember 1-jétől adatokat rögzített a polgármesteri hivatalban, egészen november végéig, amikor egy héttel a próbaideje lejárta előtt közölték vele, hogy ki van rúgva. Mondták neki, hogy indokolniuk nem kell a döntést, mert próbaidőn volt, és ilyenkor ez nem szükséges. Még azt sem kell mondaniuk, hogy létszámcsökkentés vagy átszervezés történt.
Sándorovszky Ede tudomásul vette, beletörődött a döntésbe. Mivel korábban megígérte, nem fordult bírósághoz, pedig akkor még megtehette volna. Akkor még bizakodott abban, hogy el tud helyezkedni, máshol. Csakhogy azóta sem sikerült semmilyen munkát találnia, pedig gimnáziumot végzett, felhasználóként ért a számítógéphez is.
Önkormányzati lakásban él, járandóságaiból képtelen fizetni a rezsit, a bérleti díjat. Már a lányok sincsenek vele, az anyjukhoz költöztek. Ő itt maradt egyedül az adósságokkal, két-három banknál is lejárt hitelei vannak, bármikor jöhetnek a végrehajtók. A kölcsönökre azért kényszerült rá, mert munkajövedelem híján, a rokkantként kapott járandóságai nem fedezték a lakbért, a rezsit, a megélhetés költségeit. Összesen kilencszázezernyi az az adósságteher, ami Edének megfizethetetlen összeg. Munka nélkül remény sincs rá, hogy megegyezhessen a bankokkal.
Hogy mit tudnak elvinni? Az ágyat, az asztalt, a fogkefét, a tolókocsit. Igen, talán a tolókocsi a legértékesebb tárgy az egyszobás, ám viszonylag nagy lakásban, amit egyébként az önkormányzattól kapott Sándorovszky Ede pár évvel ezelőtt. Kifejezetten mozgássérülteknek alakították ki egy új ház földszintjén, saját teraszszal, tolókocsis ember számára kényelmes fürdőszobával, konyhával. Itt laktak a lányok is, amíg fel nem nőttek.
Kiutaltak egy lakást
Sándorovszky Ede tizenkét évvel ezelőtt vált el. A bíróság neki ítélte a gyerekeket, ő nevelhette fel őket. Amikor otthagyták a lakást a feleségének, albérletbe kerültek. Előbb Pesthidegkúton laktak, ám azt a lakást pár hónap múlva eladták, így kerültek Albertfalvára. A kisebbik lány négyéves volt, a nagyobbik nyolc. Akkor még volt autójuk is, egy Suzuki, akkor még könnyebb volt, még ment a kötő kisiparos munka. Volt főnöke segítségével Sándorovszky Ede önállósította magát. Albertfalváról fél nyolcra beértek Angyalföldre, az egyik gyereket a megszokott óvodába, a másikat iskolába vitte, majd átment Budára, négy után összeszedte a gyerekeket, este hatra értek haza. És ez másfél évig így ment mindennap. Csakhogy ezt a lakást is sikerült eladnia a tulajnak. Innen is menni kellett.
Az angyalföldi önkormányzat lakásosztályán hiába igényelt lakást, nem akartak adni neki, mondván, neki már volt egyszer lakása. Ez igaz is, mint ahogy az is, hogy valamennyi pénzt végül fizetett is a volt feleség, de az kevés volt ahhoz, hogy sajátot vegyen belőle maguknak. Végül megenyhültek a vagyonkezelőnél, vagy megunták, hogy Sándorovszky Ede a nyakukra jár, és kiutaltak egy 26 négyzetméteres szoba-konyhás lakást, ami a korabeli fotó tanúsága szerint olyan rossz, elhanyagolt állapotban volt, hogy abban állatot se lehetett tartani, nemhogy két kisgyerekkel beköltözni.
Végül önkormányzati pénzügyi támogatással sikerült rendbe hozni, és lett végre saját otthonuk. Innen kerültek végül pályázat útján a jelenlegi összkomfortos lakásba, ahol végül egyedül maradt az adósságaival, kétségek között őrlődve, reménykedve a csodában, hogy hátha kap még egy lehetőséget az élettől a munkára. Ami megoldhatná minden gondját.
origo.hu
Kiadták a riasztást, jégeső és szélvihar jön
