Megkerült műfogsor

Faluszéli döngölt falú házak között, városi omladozó homlokzatok mögött, estére a kocsmában összeverődve élnek a lúzerek. Csakhogy amint belépnek az elbeszélések szövegébe, azonnal jellegzetes karaktert öltenek magukra. Mindjárt a felütésben különböző jellegzetességgel jelennek meg, egymással feleselő modorban. Gion Nándor stílusának csodája: a nyomorúságos környezetben az ember paradicsomi létezésigényét idézi fel. Pedig hangoztatja: „én ritkán találkozom boldog és jóságos emberekkel”. De a lényeget tudatosítja, amit író megtehet: arról beszél, hogy az embernek, aki környezetébe belekényszerül, a maga számára elfogadhatóvá kell azt alakítania, és ő maga éppolyan értékes és érdekes, mint Ádám, a bibliai első ember lehetett, amikor az Édentől keletre vettetett. Gion írásművészete azokra a nagy festőkre emlékeztet, akik a legsötétebb jelenetekbe is bele tudják csempészni a fényt, és ebben a fényben a bambára sikeredett emberi arcél is egyszer csak egyedi jelentőséget kap. Más már legyintve továbbmenne innen, Gion többcsavarú történeteiben felfedezi a figyelemre épp akkor, épp ott leginkább méltóvá emelkedő jeleneteket. Azt a misztikus pillanatot varázsolja olvasói elé, amelyben az egyes ember, lett légyen bármilyen torzra sikeredett is, képes a méltóságát feltalálni. Felismeri a viszonylagos jót: „Senkit sem vetkőztetnek meztelenre, senkivel sem ásatnak sírgödröket. Csinálják a maguk dolgát.” És közben talán tényleg „szeretik egymást”.
Amikor kézbe vettem Gion Nándor életműsorozatának negyedik darabját, regényei után elbeszéléseinek gyűjteményét, felháborodottan néztem, hogy lehet ilyen provokálóan különc címet adni neki: Műfogsor az égből. Olvasása közben aztán megnyugszom: mint mindegyik elbeszélésénél, kikerekedik itt is a történetből a cím. Az újabb események visszautalnak egy régi elbeszélésre, amelyben egy bosnyák fiúcska „végleg elmerül, merthogy vízbe fullad”. Évtizedek múlva ékszerész barátja a régi novellára emlékeztetve ugyanilyen nevű alkalmazottjára hívja fel az író figyelmét: Juszuf, a kitűnő ékszerkészítő bosnyák tömegsírból menekülve nem is tudja, Magyarországon befogadva nem valamiféle mennyországban tengeti-e nyomorúságos életét már itt, a földön is. Mindhárman más-más úton kerültek át Budapestre a háborúban széthullott balkáni világból. Egy kocsmában összebarátkoznak egy magát költőnek felstilizáló elme-gyógyintézeti betegápolóval, utóbb veszélyes kémények seprőjével, bontójával-építőjével. Akinek nagy bánata: verseit ínysorvadásos foghíjasságával nem tudja kellőképpen előadni. Ezért csináltat magának egy kezdő technikussal valamilyen ormótlan, olcsó – számára mégis igen drága – műfogsort, amelyet alkoholos állapotában, útban hazafelé, tüsszögés közben elveszít. Az aranyműves meggazdagodva fenyegetéseknek kitéve éli életét. Időnként bosnyák alkalmazottja védi meg, sőt akaratlan életét áldozva is megmenti, mivel új autóját kipróbálva éppen vele robban fel a csodamasina. És – csodák csodája! – a robbantás helyén, a kövek között előkerül a rég elveszettnek hitt műfogsor. Halála után Juszuf „ledobta nekem a fogsoromat az égből” – hirdeti ki a költő. Hiszen Juszuf annyit emlegette a mennyországot, dicsérte a keresztényfélét is, amelynek szellemében itt, a földön az életet és megélhetést biztosították a menekültnek, de várta a hite szerintit is, a számára mégiscsak igazit. Elég kalandos? Így egyben hihetetlen is! És mégis, amint Gion Nándor, mint a csiszolt ékszert, a történetben minden egyes szereplőt egy-egy pillanatra főszereplőként megcsillant, ebbe, a lúzerek lakta siralomvölgybe bele tudja csempészni a menny egy sugarát. A Délvidéken, forradalmunk menekültjei körében, majd a délszláv háborúk idején, végül közöttünk, Budapesten.
(Gion Nándor: Műfogsor az égből. Összegyűjtött elbeszélések. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2011. Ára: 4800 forint)