Akkor Magyarország még népköztársaság volt, de a pártállam megroggyant már. Az MSZMP főtitkárát 1988. május 22-én leváltották, s az elnöki funkciót ajánlották fel neki. A vezetői tisztséget Grósz Károly vette át. 1989. január 28-án Pozsgay Imre, a politikai bizottság tagja egy rádióinterjúban bejelentette: 1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott le Magyarországon. A nyilatkozat – Pozsgay lapunknak adott korábbi értékelése szerint (Magyar Nemzet, 2011. január 29.) – megsemmisítette az állampárt legitimációját, hiszen ezt a párt arra építette, hogy 1956-ban pusztító, népellenes ellenforradalommal szemben védte meg a nemzetet. A bejelentés lerombolta azt a legendát is, hogy a szovjet beavatkozás testvéri segítség volt, mert ha nem ellenforradalom, hanem népfelkelés történt, akkor a testvéri segítség nem egyéb, mint közönséges birodalmi birtokvédelmi akció, intervenció – vélte Pozsgay.
Az 1958-as koncepciós eljárás nemzetközi vonulatairól Kahler Frigyes egyetemi docens most azt mondta lapunknak: az elmarasztaló ítéleteket Budapesten hozták meg, de Moszkva jóváhagyásával. Közrejátszott benne a Szovjetuniónak a kommunista blokkban betöltött hegemón szerepe, Kínával való vetélkedése s Jugoszláviához fűződő viszonya is. A Szovjetunió meg akarta mutatni, kié a hatalom, és hogy aki ezzel szembeszegül, legyen akárki, legyen akármilyen pártprominens, azzal végeznek.
Ítélet nem létező bűncselekményért
Az egykori miniszterelnököt és társait 1958-ban úgynevezett ellenforradalmi bűncselekményekért vonta felelősségre Vida Ferenc népbírósági tanácsa. Nagy Imrét, Donáth Ferencet, Gimes Miklóst, Kopácsi Sándort és Szilágyi Józsefet a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben mondták ki bűnösnek. Nagy Imrét emellett hazaárulás bűntettéért, Kopácsit pedig zendülés vezetése miatt is elítélték. Tildy Zoltánt a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom előmozdítása okából, Maléter Pált a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és zendülés miatt, végül Jánosi Ferencet s Vásárhelyi Miklóst a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben történő tevékeny részvétel címén marasztalták el. Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Maléter Pált és Szilágyi Józsefet halálbüntetésre, Kopácsi Sándort életfogytiglani, Donáth Ferencet 12 évi, Tildy Zoltánt hatévi, Jánosi Ferencet nyolcévi, Vásárhelyi Miklóst pedig ötévi börtönbüntetésre ítélték.
Ellenforradalmi bűncselekmény valójában nem létezett, ilyet nem kodifikált a magyar jog, összefoglalóan mégis így nevezték meg az elítéltetés okát – ezt fűzte hozzá először az ügyhöz Róth Miklós, aki a rehabilitációs eljárásban Gimes Miklós és Kopácsi Sándor meghatalmazott képviselője volt. Elmondása szerint ő annak idején egyazon ügyvédi munkaközösségben dolgozott Dornbach Alajossal.
– A sértettekkel és hozzátartozóikkal eredetileg Dornbach tartotta a kapcsolatot. Ő kért meg, vállaljak részt az ügyben – fogalmazott Róth Miklós. Szerinte az nem lehetett kétséges, hogy 1989-ben a Legfelsőbb Bíróság (LB) bűncselekmény hiányában felmenti az elítélteket. – 180 fokos fordulatra volt szükség. A Kádár-rendszer alapja ugyanis az volt, hogy 1956-ban ellenforradalom történt, s Nagy Imréék árulók voltak. A Kádár-korszakot végső soron a halálos ítélet legitimálta – magyarázta. Róth szerette volna elérni, hogy a rehabilitáció során ne csak azt mondják ki: a bíróság nem volt független, hanem azt is, hogy a jövőben ilyen soha többé nem fordulhat elő. Lehetősége lett volna az LB-nek, hogy elhatárolódjon attól a szocialista felfogástól, amely szerint a bíró úgy független, hogy közben a marxista–leninista párt politikájának elkötelezett híve. – Vagyis pártosan pártatlan – fogalmazott a szakember. Ez az elhatárolódás azonban végül nem történt meg.
Cédula Kádár haláláról
A rehabilitációs pert a Legfelsőbb Bíróság héttagú elnökségi tanácsa tárgyalta, élén Szilbereky Jenővel, az LB akkori vezetőjével. Az előadó bíró – a pártközponttól az igazságszolgáltatáshoz átigazolt jogász –, Czili Gyula az LB elnökhelyettese és egyben büntetőkollégiumának vezetője volt. A bírósági tanácsban részt vett Rabóczky Ede, a Göncz Árpád által később tábornokká kinevezett katonai bíró is, aki azóta nyugállományba vonult. Rabóczky Edével a per tanulságairól beszélgettünk.
– A nyilvánosságra került dokumentumokból ismeretes, hogy az újratárgyalást az állampárt, vagyis a Magyar Szocialista Munkáspárt politikai bizottsága (pb) határozta el. Az iratok tanúsága szerint a pb 1989. április 19-i ülésén Németh Miklós kormányfő, a testület tagja közölte, hogy meg kell indítani az eljárást a Nagy Imre-ügy felülvizsgálatáért. Az állampárt addig javarészt az újratemetés előkészületeivel foglalkozott. A Kulcsár Kálmán akadémikus által irányított igazságügyi tárca elemzései szerint azonban ennek kapcsán felvetődött, hogy a hajdani ítélet jogsértő. A koncepciós eljárás révén politikai gyilkosság történt.
– Ön bíróként hogyan emlékszik ezekre az időkre?
– Én akkortól ismerem a történetet, amikor az akta megérkezett a Legfelsőbb Bíróságra. Érdemben nem minősíthetem az ügyet, hiszen a törvény ezt nem teszi lehetővé: a bíró nem beszélhet az általa tárgyalt ügyről. Van azonban egy-két érdekes körülmény, amit megemlíthetek.
– A jegyzőkönyvekből tudható: a pártközpont 1989. május elején tudomásul vette, hogy a legfőbb ügyész megkezdte a Nagy Imre-ügy jogi szempontú felülvizsgálatát. Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós és Szilágyi József újratemetése megtörtént június 16-án. A rehabilitáció ehhez képest késedelmet szenvedett. Ön is így látja ezt?
– Annyit mondhatok, hogy Szíjártó Károly akkori legfőbb ügyész június 9-i keltezéssel emelt törvényességi óvást. Ezt az LB elnökségi tanácsához nyújtotta be. Az óvás rendkívüli perorvoslat volt, akkor kerülhetett rá sor, ha a jogerős ítélet törvénysértőnek vagy megalapozatlannak bizonyult. A Nagy Imre-perben törvénysértés miatt indult meg az eljárás.
– Kik voltak az elnökségi tanács tagjai, ön hogyan került az ügybe?
– A héttagú elnökségi tanácsot az LB elnöke, Szilbereky Jenő professzor állította össze, s a testületet ő maga vezette. Szilbereky egyébként polgári jogász volt, de értett a büntetőjoghoz is. Czili Gyula valószínűleg azért lett az ügy előadó bírája, mert ő vezette az LB büntetőkollégiumát. Első számú büntetőbírónak számított. Az elnökségi tanácsnak – személyemen kívül – tagja volt még Berkes György, Domokos Jenő, Fehér István és Pálinkás György. Úgy gondolom, azért esett rám a választás, mert katonai bíró voltam. A perben pedig hajdan vádlott volt Maléter Pál honvédelmi miniszter és Kopácsi Sándor, Budapest egykori rendőrfőkapitánya. Ők elvben katonai büntetőeljárás hatálya alá tartoztak, feltételezem, emiatt gondolta az elnök, hogy szükség van a katonai büntetőjogban is jártas bíróra. Szilberekytől írásban kaptam meg a kijelölést jóval a tárgyalás előtt, a szükséges iratokkal együtt.
– Emlékezete szerint milyen volt a légkör a rehabilitációs eljárásban?
– A nyilvános tárgyalás reggel kilenc órakor kezdődött. Az ügyészség törvényességi óvását Nyíri Sándor legfőbbügyész-helyettes terjesztette elő. Védőként Dornbach Alajos, Róth Miklós és Bánáti János járt el. Egyes ügyvédek igen erélyesen hangoztatták jogi álláspontjukat.
– Mikor értesültek róla, hogy Kádár aznap meghalt?
– Még a délelőtti órákban megjelent a tárgyalóteremben az LB elnöki titkárságának vezetője. Egy kis cédula volt a kezében, a pulpitushoz jött, és átadta az elnöknek. Szilbereky ezután mindannyiunknak továbbadta. A papíron ez állt: meghalt Kádár. Ezen a napon mentettük fel Nagy Imrééket.
Magunk is el tudjuk dönteni
Kahler Frigyes jogász, tudományos kutató szintén akkor ismerkedett meg a Nagy Imre-ügy irataival, amikor benyújtották őket a Legfelsőbb Bírósághoz. Tagja volt annak a történész-jogász vegyes bizottságnak, amelyet korábban Németh Miklós hozott létre az 1945 és 1962 közötti koncepciós perek vizsgálatára.
– Az LB-n módom volt betekinteni az iratokba – mondta –, ezeket eredetileg a Belügyminisztériumban őrizték. A 87 vaskos kötet a BM-ből április 28-án került át a Legfőbb Ügyészségre. Előzőleg 1989 tavaszán konzultációt tartott Szíjártó Károly, Czili Gyula és az igazságügyi tárca képviselője. Ekkor már megvolt a politikai döntés arról, hogy elindítják a folyamatot, szabad utat engednek az eljárásnak. Az ügyészségen Nyíri Sándor vezetésével négyfős csoport alakult az iratok tanulmányozására. A csoport tagja volt Gál Attila főosztályvezető, Gyöngyi Gyula főosztályvezető-helyettes és Szeder Gyula osztályvezető ügyész. Megszerkesztették a törvényességi óvás szövegét, s ezt a legfőbb ügyész 1989. június 13-án benyújtotta a bíróságra. Az ügyészség törvénysértésre hivatkozva kérte a hajdani elítéltek felmentését. A védők egyetértettek ezzel, szintén a határozat megsemmisítését javasolták. Természetesen előadták saját érveiket, szempontjaikat is. Az LB elnökségi tanácsa július 6-ára tűzte ki a tárgyalást.
– Az ügyészek közben áthidaltak néhány jogtechnikai problémát is – emlékezett Kahler Frigyes –, például Szilágyi József ügyét a Nagy Imre-ügyhöz kapcsolták. Szilágyit, mint ismeretes, egy másik eljárásban már 1958. április 22-én halálra ítélték, s ítéletét április 24-én végrehajtották. Az 1989-es rehabilitációs ítélet hatályon kívül helyezte az 1958-as konstruált döntéseket, s megállapított számos eljárásjogi szabálysértést és anyagi jogi sérelmet is. A határozat tartalmazta, hogy a népbíróság annak idején nem volt független.
– Ön a koncepciós pereket felülvizsgáló jogász-történész bizottság tagjaként nyilván közelről is észlelte, mi történik a politikai és a hivatalos berkekben. Hogyan emlékszik vissza erre?
– Érzékelhető volt: sokan féltek attól, hogy az MSZMP-nek szembe kell néznie ötvenhattal és a megtorlással. Ne feledjük, hogy ekkoriban hangzott el Pozsgay Imre nyilatkozata. Azonban már nem csupán az Ormos Mária, Berend T. Iván, Horn Gyula és Tőkei Ferenc által alkotott bizottság megállapításainak vitájáról volt szó, hanem arról is: szabad-e, kell-e a korábbitól eltérően megítélni az ötvenhatos történéseket? Ugyanakkor látszott: a Nagy Imre-ügy lezárása nélkül nincs kibontakozás. A pártvezetés a közvélemény nyomására mindinkább hátrált, s végül beletörődött az újratemetésbe, majd a rehabilitációba. A rehabilitáció idejére a társadalom valójában már meghozta az ítéletet. Hozzáteszem: volt már korábban is kísérlet, hogy megmozduljon az ügyben valami, nevezetesen az 1958-as ügy nyolcadrendű vádlottja, Vásárhelyi Miklós 1987. november 5-én a Legfelsőbb Bírósághoz fordult: szeretné megismerni a hajdani ítéletet, hiszen azt az annak idején az életben maradt elítélteknek sem kézbesítették. Végül is 1988. január 13-án Vásárhelyi kapott egy rövid ítéletkivonatot. Ezután, 1988. március 28-án perújítási kérelmet nyújtott be, de nem ért el eredményt. Fellebbezés után, 1988 szeptemberében az LB tanácselnöke, Kuhnyár László elutasította a fellebbezést azzal az indokkal, hogy az ítélet szabályos volt. Külföldön is voltak kezdeményezések: 1958 nyarán Párizsban franciául megjelent Kende Péter, Mérai Tibor és más szerzők tollából Az igazság a Nagy Imre-ügyben című kötet. Ezt kiadták németül, angolul, spanyolul, majd még ugyanabban az évben Londonban magyarul is.
– Az események meglehetős gyorsasággal peregtek. A népköztársaságot 1989. október 23-án köztársaság váltotta fel. Szíjártó Károly legfőbb ügyészt és Szilbereky Jenőt, a Legfelsőbb Bíróság elnökét 1990 elején felmentették tisztségéből. Helyükre az új Országgyűlés Györgyi Kálmánt és Solt Pált választotta meg. Solt első intézkedésként eltávolította a bíróságról Czili Gyulát. Hogyan értékeli ezt az eseménysort?
– Az óvást, az új ítélkezést közvetlenül a rendszerváltozás előtt a társadalmi nyomás kényszerítette ki. A korábbi elit egy részének ezután természetesen távoznia kellett. Az 1956-os vérbírák és a megtorlás hajdani irányítói halottak. Talán egyedül csak Biszku Béla volt belügyminiszter él. Az igazságtétel egyébként jól tükrözi az elmúlt húsz év és az átmenet hazai viszonyait: olyan volt, amilyen. Magam úgy vélem: ha van erős, öntudatos társadalom, akkor nem szorul rá, hogy hivatalos eljárásban közöljék vele, hogy valaki hősi halált halt-e, hazafi volt-e vagy sem. Ezt maga is el tudja dönteni. Az aradi vértanúk ítéleteit sem vizsgálták felül, sem perújítással, sem más módon. A közösség tudta, hogyan kell kezelni a kérdést. Azt hiszem, hogy ez a legtöbb az ilyen esetekben. Ha lesz valaha olyan civil társadalom, amely megbízható értékítéletet alkot az 1956-os megtorlások áldozatairól, akkor – semmisségi vagy egyéni felülbírálat alapján hozott ítélettel vagy anélkül – a hősök, az áldozatok elfoglalják az őket megillető helyet a közgondolkodásban és az emberek érzületében.
origo.hu
Öt erős állítás a KEHI-jelentésből: így vezette Magyar Péter a Diákhitel Központot
