(miért nincs karikalábunk )

Én nem tudom, van-e olyan teremtmény a természetben, amely keréken közlekedik. Attól tartok, ez a lehetőség kimaradt a törzsfejlődésből, a szárazföldi lények egy része négy vagy több lábon jár, némelyik a hasán csúszik, a szárnyasok többsége repül, de ugrálni is tud, mint a veréb; a strucc és az emu pedig az emberhez hasonlóan két lábon száguldozik. A halak úsznak. A molnárkák a víz színén szaladgálnak. Egyes hernyók úgy néznek ki, mintha lánctalpuk volna, de kerekük nekik sincs.
Nincs és nincs, sem itt, sem ott, pedig az idők során nyilvánvalóvá vált, hogy a gyors, kecses mozgásra a kerék a legalkalmasabb, s a kereket mégsem a természet hozta létre, hanem az ember, miként a sítalpakat és a korcsolyát is. A sízéshez hó vagy síkos műanyag, a korcsolyázáshoz jég kell. Ezzel együtt sem az északi, sem a déli sarkon nem lát az ember természeti lényeket ide-oda siklani. Sőt! A pingvinek egyenesen totyognak, s csak néha csúsznak le tréfából hátsó felükön vagy a hasukon valamely jeges meredélyen.
Ráadásul az anyaföld göröngyösnek, süppedősnek, hepehupásnak teremtetett, így értelmetlennek tűnt volna, ha a törzsfejlődés a lábakra netán kerekeket illeszt. Ennek persze biológiai-technikai akadálya aligha lehetett, hiszen jó néhány olyan lény él a földön és a tengerekben, melyeknek bonyolult formáit, tekervényeit és illesztékeit elképzelni is szinte lehetetlen.
Az őskerekek jól bírták a dagonyát. Igaz ugyan, hogy az egyiptomi harci szekereket az Úr akaratából elnyelte a tenger, de ez a kerék törzsfejlődését nem befolyásolta. A rómaiak a gyorsabb közlekedés érdekében kitűnő utakat építettek, amelyeken akár a császári hintó is zötyögés nélkül száguldhatott. Mindebben az a csodálatos, hogy az emberi technika sok fogást lesett el a teremtett világból, a madarakat figyelve már ezredévek óta a repülésről álmodott, s végül ki is tanulta. A halak példájából okult, amikor hajózni kezdett. De honnan a csodából leste el a kereket?
Eszmefuttatásunkból hagyjuk ki a motorizációt, sőt a ló, ökör és egyéb állatok által vontatott járműveket is, fókuszáljunk az emberre, s tegyük fel a kérdést, hogyan, s miként nőtt személyes kereke, mely lábainak hatósugarát megsokszorozva röpíti tova önmagát önerőből. Mindennek a bicikli az alapja, de nem feledkezhetünk meg a gördeszkáról és a görkorcsolyáról sem.
S itt történt egy furcsa fordulat: az emberi erővel hajtott kerék szembekerült a lóerővel, jobban mondva a motorizáció egyeduralmával. Egy biciklis vagy triciklis, netán gördeszkás – a környezetbarátság szempontjából – még a ló vontatta (hintó, omnibusz) járgányokat is felülmúlja, még ha bocsát is ki esetleg a legminimálisabb mértékben – netán az erőfeszítés következtében – némi légszennyező anyagot. A környezetre viszont csak akkor van hatással, ha valamivel összeütközik. Ezért nem kelt soha megütközést.
Mindehhez csak utak kellenek, ahol a kerékpáros és gördeszkás kötöttségektől mentesen közlekedhet, kissé lassítva ugyan az autóforgalmat, s fokozva a „dugóképződést”, s ideges fék- és gázpedálnyomkodásra készteti a sofőröket, de egyrészt: mindennek ára van, másrészt az emberi erő, izomtevékenység „zöldebb”, mint a szélerőmű vagy a napkollektor. Tehát az autósok a legjobban teszik, ha meghúzzák magukat, vagy beszereznek egy biciklit, netán egy pár csinos görkorcsolyát.
Hogy a kerékpárosok tömeges demonstratív kirajzása, s mindent elsöprő erkölcsi fölénye egy új aranykor kezdetét jelzi-e – mikor még kerék sem volt, csak láb –, én nem tudom…