(milyen a jó uborka )

Én nem tudom, hogy annyira káprázatos volt-e anyám uborkája, ahogy emlékezetemben él. Nemcsak a zamata maradt meg elevenen ízlelőbimbóimban a kapor és mustármag távolról felderengő motívumaival, hanem érzem szívderítő roppanását is, amelynek már-már franciás könnyedségében jelen volt az anyatermészet, a föld és a napfény kicsattanó ereje. Késsel belevágni szentségtörésnek tűnt, azt az uborkát harapni kellett.
Anyám büszke volt alkotásaira, úgy ötven-hatvan üveggel tett el télire, mindig az apró fajtából, aminek zsengesége a szopós bárányéra emlékeztetett. Zalaegerszegen, ahol szüleim éltek, hátsó szomszédjukban a Boros család lakott, egyik fiuk, Imre, akit Öcsinek becéztek, sokra vitte, ha jól emlékszem, a nyolcvanas években a Magyar Nemzeti Bank egyik csúcsvezetője volt, majd később az első Orbán-kormány minisztere lett. Én őt nem ismertem, így meglepett, amikor egy téli napon telefonon felhívott, hogy hová hozza el nekünk azt a tíz üveg uborkát, amit szüleinél történt látogatása során anyám egy madzaggal átkötött műbőr szatyorban bepakolt Öcsi Mercijébe. Kissé elképesztett az eset, de Imre megnyugtatott, ne féljek semmit, tudja, hogy ez a küldemény aranyat ér, és az ő anyukája is meg szokta ragadni a kínálkozó alkalmakat. Mondtam, ha már itt az uborka a Rózsadombon, tovább ne fáradjon, inkább én mennék érte. Ha valahol mostanság összefutunk, fel-felemlegetjük ezt a régi szép emléket.
Azóta is vadászom hasonló minőségű uborkára, de úgy látszik, anyám receptje megismételhetetlen. Kevés dolgot utálok jobban, mint a roppanást mellőző, mondhatni, néma, puha csemegeuborkát. Kívülről persze nem látszik, hogy roppan vagy nem roppan, de az biztos, a vecsési savanyúságárusok is azzal reklámozzák árujukat: roppanós.
Egyébként nem jut az ember mindig vecsési savanyúsághoz, legtöbbször áruházakban vásárol, ahol százfajta különböző nemzetiségű uborka között válogathat. Miután automata gépsorok végzik az ízesítést, a főzést, feltehetőleg egy üveg uborka egypetéjű iker a másikkal. Nem úgy megy, mint anyámnál, aki „gondolomformán” adagolta a fűszereket, s érzésre határozta meg a főzés és dunsztolás idejét. Mint vevő, kiszemelek egy márkát, kiválasztom a nekem tetsző méretet, aztán bizakodva térek haza, mivel a cég terméke legutóbb roppanósnak és édes-savanyúnak bizonyult, s felébresztett bennem némi reminiszcenciát. Amikor egy tompa késsel felpattintom az üveg fedelét, meglepetésként ér, hogy a legfelül lévő uborkácskák ráncosak és kókadoznak. No, mondom, ilyesmi előfordul, nyilván nem érte a lé, a java lejjebb van. Rároppintok egy alant lévő gusztusos darabra. Illetve rároppintanék, mert egyszerűen szétmegy a számban, mint a szappan. S az üveg fenékig ilyen, ezzel az uborka íze is odalesz, ehetsz mellé pacalt, pincepörköltet, sült oldalast, a kulináris élvezetnek befellegzett. Mintha a szakácsnő az egészet ott felejtette volna a dunszton, mert okostelefonon hívták, s belemerült a dumcsiba. De lehet-e feledékeny egy automata gépsor? Olyan ez, mintha egy Suzuki gépkocsi bal első kerekét kisebbre gyártanák a jobboldalinál. Lehetséges ez? Kiválasztom egy másik konzervgyár termékét, ezúttal az uborkák csinos rücskei alapján. Az első üveg kiváló. A második is. A harmadiknál aztán beüt a krach: az uborka nem roppan, hanem mállik. Ettől kezdve lutri minden. A sok márka közül szinte lehetetlen eltalálni, hogy az adott pillanatban melyik emlékeztet egy kicsit anyám uborkájára. Hogy az „öles kondérban,” számítógépes programokkal főzött konzervek minősége vagy milyensége miért ingadozik, mint hajdan a középparaszt, én nem tudom…