Mit nekem, ti zordon Kárpátok!

Petrarca 1335. április 26-án megmászta az 1912 méteres Mont Ventoux-t – mindenki lebeszélése ellenére. Eredetileg nyilván azért, hogy a „táj alakját, mint valami többé vagy kevésbé szépet, befogadja és élvezze”. De a csúcson, a hegytetőn, a szokatlanul könnyű levegő bűvöletében, elunva a hegy szemlélését, a magával hozott Szent Ágostont olvasva, hirtelen másra is kellett gondolnia. A nagy hegyen a találomra felcsapott ágostoni szöveg arról beszélt: összevissza csavarognak az emberek azért, hogy megcsodálják a tenger dagadó hullámait vagy a hegyek csúcsait – ám mindeközben magukkal mit sem törődnek. Petrarca, becsukva a könyvet, ezután írja meg híressé vált reflexióit: „Haragudtam önmagamra, mivel a földi dolgokat csodálni meg nem szűnök, mikor már a pogány filozófusoktól is megtanulhattam volna, hogy inkább az emberi lelket kell csodálni. Mert az olyan nagy, hogy semmiféle más nagyság nem állja ki a vele való összehasonlítást.”
A hegymászás magyar hóbortosainak efféle „lélekfölfedező” esztétikai funkciókat kereső korai írásairól nem tudok. Van ugyan földrajzi leírás, például a Vályi Andrásé 1799-ből, amely szerint a Tátra legnevezetesebb hegye a Király-hegy volna, ugyanis „1474-ben Mátyás király annak tetőjén ebédelt, és emlékezetül a’ kősziklába e’ szavakat vájatta: Hic fuit Matthias rex / Et comedit ova sex. [Itt járt Mátyás király és megevett hat tojást.]” A király persze vadászni járogatott az Alacsony-Tátrába és nem hegyet mászni, de legfőképp nem a lélek munkálkodásának mechanizmusát fölfedezni. A hegymászásról mint nem tipikusan magyar hóbortosságról ironikus sorokat ír aztán Porzó (Ágai Adolf) egy 1880-as tárcanovellájában; nem a Mont Ventoux-t s egyáltalán nem a Tátra vad bérceit, csupán egy közönséges pilisi kirándulás emlékét emlegeti. „Három templomkerülő suhanc vitte a cókmókot… Mintha a síkon haladtak volna, úgy mentek előre az erős kapaszkodón az izmos legények, míg mi, kihámozván magunkat minden fölösleges ruhadarabból, nehezen emelgettük lomha tetemünket. […] Mentül közelebb értük a hegyet, annál magosabbnak tetszett… Az egyik hegymászótárs nyögve állt meg, s homlokát törölgetve ült le egy nagyobb dolomitkőre. – Rossz dolga lehet a hegyi tolvajnak! – sóhajtá. – Hegymászás nem magyar embernek való. Tagja vagyok ugyan a Kárpát-egyletnek – de csak pártoló tagja!” Majd közöl egy anekdotát, amely így szól: „Mikor Stíriában azt kérdeztem a magyar baka-silbaktól, mi nevezetes van ezen a környéken? – azt felelte, hogy nincs errefelé semmi nevezetes. – Az a sok ember minek jön ide? – Az mind bolond német, válaszolá a földi. Azt cselekszik, hogy felmásznak arra a nagy hegyre, s aztán onnan lenéznek.”
Jól beszél a bakancsos? Ennyi hát a magyar lélek esztétikája? Fölmászni és lenézni? A legnagyobb Tátra-értelmező művész, Mednyánszky László csavargásai során többször megmászta a Tátra kisebb csúcsait, és őt a közönséges látvány mellett leginkább a tátrai ködök izgatták; a köd és ennek különös „metafizikája”. S egészen fiatal kora óta számos elképesztő felhőtanulmányt készített. Úgy tartotta, hogy ezek a szívós energiákkal a hegyormokat, óriási gránitsziklákat és a hatalmas jegenyefenyőket is befedő-átkaroló ködök és ködkámzsák borzongatóvá, egyben misztikussá transzformálják át saját belső képeink finomszerkezetét. „Mennyi finomság és micsoda mennyei éter!” – mondogatta, és várta, hogy a „hegyen” sejtelmes titokzatosságok, különös dolgok történjenek. Egy ízben például a Nefcer völgyében kódorogva sűrűn gomolygó ködre talált, amint kevélyen megülte a mélyebb horhosokat. A magas Öreg-hegytől délre néző réten előbb tisztán, fényesen, harsogón, hét ágra sütött a nap, majd hirtelen, mint égből rászakadó csoda, minden ijesztően megváltozott. Később így mesélte: „Egyszerre csak saját árnyékomat láttam meg hatalmas sárga, ragyogó dicsfénytől övezve. Ahogy óriási arányokban megnagyobbodva a ködből kibukkanok.” („Brockengespenst”, vagyis „felhőrém” eme különös jelenségnek a neve. A felhőrém akkor és azokban a kivételes pillanatokban jön létre, írják tapasztalt hegymászók, ha a túrázók mászás közben a napsugarak és egy ködréteg közé kerülnek. Ekkor csudás jelenségként megláthatják gigászi méretűre nagyított árnyképüket – amint az a meredek falakon kitartóan lebeg.)
A híres késmárki rektor, Frölich Dávid már 1615-ben, életének „félelmes veszedelmével”, a veszélyeknek és titokzatosságoknak fittyet hányva, legelső ismert emberként mászta meg a tátrai hegyek közül az akkor legmagasabbnak tartott Lomnici-csúcsot. Ez volt az első tátrai „alpinisztikai tevékenység”, amelynek nemes szenvedélye máig tart. A kiváló költői tehetségű késmárki rektor, Kunisch Ádám már az 1590-es években diákjaival járja a Tátrát, pedig a közhit még általánosan azt tartotta, hogy a Tátra barlangjait sárkányok lakják, és a hegyek kincseit gonosz szellemek őrzik. A késmárki születésű Augusztin Keresztély tudományos kutatás céljából kereste fel a Tátrát. Ő készített először törpefenyőolajat, erről szól kéziratban maradt műve is: „De balsamo hungarico”. A balzsam tulajdonképpen kétféle olaj volt; az egyik a törpefenyő (Pinus montana), a másik a cirbolyafenyő (Pinus cembra) gyantájából készült. Hatásáról csodákat meséltek, és azt hitték, hogy ezek a fák csak a Kárpátokban találhatók meg. A híres cipszer Buchholtz nemzetség is a késmárki líceumból sarjadt. Id. Buchholtz György jelentette meg a Tátra legelső részletes leírását Das weit und breit erschollene Ziepser Schneegebürg címmel, de csak 1899-ben jelent meg németül. Fia, ifjabb Buchholtz György készítette az első térképet a Tátráról, másik fia, Buchholtz Jakab pedig Lotaringiai Ferenc császár megbízásából a Kárpátok érceit kutatta. A késmárki líceum tanárai által kezdett Tátra-járás külföldön is iskolát teremtett, így Towson angol és Haquet Belsazar francia születésű tudós először a Tátrában járta a hegyeket a XVIII. században. Csokonai Vitéz Mihály a legelső magyar író, aki 1801-ben meglátogatta a Tátrát, és a kősziklás bérceket s a tátrai förgeteget a „hasonlatosság” kedvéért emlegeti a magyar nemességgel A nemes magyarságnak felűlésére című versében. Petőfi 1845 májusában Hunfalvy Pált látogatta meg Késmárkon – ám mint tudjuk, annyira nyomasztóan hatott rá a Tátra hideg, fagyos és magasztos fensége, hogy megírta híres versét a zordon Kárpátokról.
Mindez azért idéződik fel, mert a csodálatos, forrásértékű Buchholtz-munkák jó részét épp most adta ki egy lelkes és jeles mai Tátra-kutató, Neidenbach Ákos A magyar Tátra-kutatás apostolai című kis könyvecskében. Remek forrásgyűjtemény, igen érdekes földleírás és beszámoló ez, modern és pontos filológiával tetézve. Előbb az apa, id. Buchholtz György (1643–1723) dolgozatait olvashatjuk benne, aztán az idősebbik fiú, ifj. Buchholtz György (1688–1737) Látóképét és leveleit közli Bél Mátyással, majd a kisebb fiú, Buchholtz Jakab (1696–1758) leírását a Kárpátok csodálatos hegyeiről. Az utóbbi volt egyébként az, aki 1746-ban egy matematikai mérés után kicsiben öszszeállította az egész Tátrát több ezer érclapból.
Idősebb Buchholtz A messze földön híres szepesi Hóhegység című szakavatott leírása után a 2452 méter magas Nagyszalóki-csúcs első meghódításáról szóló szöveg következik (ez 1664 júliusában történt). „Mi azonban Isten nevében folytonos testi és életveszedelmek közt mind följebb haladtunk, míg végre én: Buchholtz György, Jani Márton, a szepesszombati kántor, Veiszer Márton tanuló és a vadorzó a nagyszalóki havas tetejére jutottunk. A magas Szalóki-csúcs kerek tetején, az Isten végtelen hatalmasságában álmélkodva, tekintettem körül a messze látóhatáron, és azon csodálkoztam, hogy e havasban a lejtőkön oly sok, gyakran nagy vízi tó akadt, melyeket Isten hatalmas keze föltartóztat, s annyira megrekeszt, hogy azok le nem ömlenek és alá nem szakadnak…”