(mitől reng a föld )

Én nem tudom, hogy az emberiségnek mekkora esélye van a természettel folytatott küzdelemben. Már maga a kérdésfeltevés is csalóka, hiszen a küzdelem általában a győzelemért folyik, s ebben az esetben fogalmunk sem lehet arról, mit nevezhetünk győzelemnek. Fölényt, uralmat, teljes függetlenséget? Akaratunk rákényszerítését a tengerekre, a levegőre, az állatvilágra? Tulajdonképpen min akar uralkodni az ember, amikor önmaga urának sem nevezhető? Hogy akarja leigázni vagy kordában tartani a természetet, azt a roppant, fékezhetetlen erőt, energiát és életet, amely körülveszi?
Az embernek, talán éppen saját tevékenysége eredményeként, folytonosan a legnagyobbal és a legkisebbel kell szembenéznie, de hatalma egyik fölött sincs. Nincs a földnek egyetlen eldugott sarka, ahonnan ne áradhatnának szét valamely addig ismeretlen, életveszélyes szörnyűségek, mivel az ember gyorsan száguld ide-oda, nem kellenek hozzá évtizedek, hogy valamely ragály szétterjedjen a földön. A legtöbb, sikeresnek látszó természetátalakítás a visszájára fordult, az emberiség komfortja, a civilizáció számtalan áldása megzavarta a bioszféra normális életritmusát, s ami tiszta nyereségnek tűnt, az legtöbbször ocsmány balvégzetbe torkollt.
Barátom, B. doktor mesélte, hogy egyik nagy tudású, szuper okos kollégája (biológus) egész életében azon fáradozott, azzal kísérletezett, miképpen lehetne létrehozni egy biotechnikát, amely oly módon befolyásolná a haszonnövények életvitelét, hogy a fejlődésükhöz szükséges nitrogént ne a műtrágyázott földből, hanem a levegőből vonják ki. Ez abszolút természet- és emberbarát szándéknak tűnt, mivel éppen egy durva beavatkozás ellen irányult, a nitrogéntartalmú műtrágyák háttérbe szorulására adva reményt. Ez a tudós váratlanul valamely ismeretlen kórban sorvadni kezdett, s a leggondosabb orvosi ápolás ellenére meghalt. Senkinek nem volt fogalma arról, miféle betegség támadta meg. De ez a támadás kegyetlen és elsöprő volt, a biológust élete virágában ragadta el a halál, amelyet testi, lelki kínok tömege előzött meg. Miután felboncolták, kiderült, hogy szervezetét valójában „életműve” tette tönkre; a kísérletezés során az általa kezelt növényekből olyan vegyületek kerültek a vérkeringésébe és a nyirokrendszerébe, amelyeket a manipulált élőlények mintegy ellenanyagként termeltek ki a beavatkozás során. Tehát a tudós lényegében a kísérletekért, a jóindulatú agresszióért fizetett az életével.
Ez közvetett módon Ádámra és Évára emlékeztet, akik a tudás fájáról ettek. Mi ebből a tanulság? Maradjunk nyugton, s éljünk természetes módon, mint az amisok Amerikában, ahol minden évben porig rombol néhány várost a hurrikán? Vagy bízzunk továbbra is a technika és a tudomány fejlődésében, amely lehetővé teszi, hogy valamiképpen megússzuk a természet viszonválaszait? Végül is bízvást gondolhatunk arra, hogy valaha maga a föld is egy izzó katlan volt, s az a rend, amit az ember megismert, évmilliárdok során alakult ki, megteremtve az élet lehetőségét és végső soron a civilizáció létrejöttét.
Mostanában úgy tűnik, mintha megszaporodtak volna a rendellenes természeti jelenségek. Nem csak a légkör változott meg, és az időjárás vadult be, amit sokan az ember ipari tevékenységével hoznak összefüggésbe, hanem mintha a föld mélyén is szokatlan hevességgel fortyogna a magma. Rég alvó tűzhányók törnek ki, soha nem látott erejű földrengések pusztítanak.
Vajon gondolhatunk-e arra, hogy a Teremtő megelégelte az ember kevély törtetését, és rosszallón összevonta a szemöldökét, ezzel háborgásra bírva a föld mélyét és a tengert meg a levegőt? Én nem tudom…