Mozgástér

Ilyentájt, a kerek évfordulók körül, bizton számíthatunk a bátor baloldali mítoszrombolókra. Akik időnként óriási felfedezésként tálalják, hogy Magyarország nem a máig tisztázatlan 1941. június 27-i kassai légitámadás miatt tekintette a hadiállapotot Budapest és Moszkva között beálltnak. Mint történt ez az idén is, amikor szenzációs hírként tálalták Werth Henriknek, a honvédvezérkar főnökének ama szovjet hadifogságban tett vallomását, miszerint nem a kassai légitámadás megtorlása miatt lépett Magyarország háborúba. Egyrészt nem a szovjet fogságban használt módszerek a legalkalmasabbak az őszinte vallomás biztosítására, hiszen a szovjet félnek elemi érdeke volt, hogy Werth vallomásában ez a kitétel álljon. Másrészt súlyos hiba lett volna, ha egyetlen tisztázatlan eredetű csapásra adandó válaszként lépük hadba egy nagyhatalom ellenében. Természetesen a fenti megállapításban nincs semmi új, hiszen mind a magyar, mind a nemzetközi történelem számos hasonló esetet tart nyilván az adott állam lehetőségeit és érdekeit mérlegelve arról, miként reagál a provokációra vagy az annak tartott lépésre. Nem véletlen például, hogy az 1991-es barcsi bombázásra, amelyet egyértelműen szerb gépek követtek el, nem hadüzenet, netán katonai megtorlás volt a magyar válasz. Vagy sokatmondó, hogy Nagy-Britannia és Franciaország 1939. szeptember 3-án hadat üzent Németországnak a Lengyelország elleni támadás miatt. Ugyanakkor ez a lépés elmaradt Moszkvával szemben, amikor szeptember 17-én a Vörös Hadsereg egységei a Molotov–Ribbentrop-paktum alapján megtámadták Varsót, és megkezdték bevonulásukat a nekik ígért kelet-lengyelországi területekre.
Hogy meg tudjuk ítélni a budapesti kormány döntését, ahhoz érdemes felrajzolni a magyar politikai és katonai vezetés mozgásterét. Előre kell bocsátani, hogy a trianoni békediktátum következtében Magyarország önvédelemre képtelen állapotba került. (Ez is volt a diktátum egyik célja.) Trianon katonai előírásai egészen az 1938. augusztus 29-én aláírt bledi egyezményig érvényben voltak. Ekkor azonban már esély sem volt a honvédség felszerelésére korszerű fegyverekkel. Ebben a helyzetben érzékelte Budapest Berlin példátlan külpolitikai és katonai sikereit. Azt, hogy miként lett néhány hét alatt az antant és a kisantant befolyása alatt álló Kelet-Közép-Európa a Német Birodalom befolyási övezete. Az anschlusst, a Szudéta-vidék, majd a maradék Csehország megszállását, Lengyelország és a lengyel hadsereg megsemmisítését bénultan figyelték az ezeket az államokat és határaikat garantáló országok. A német véderő alig másfél hónap alatt megsemmisítette a kontinens legerősebb szárazföldi haderejének tartott francia hadsereget, s 1940 nyarára a kontinens nyugati és középső felének megkérdőjelezhetetlen urává vált.
A német sikerekkel párhuzamosan Budapest azt is jól érzékelte, hogy a Szovjetunió hatalmas lépéseket tett ötéves terveivel – elsősorban a haderőfejlesztés terén meglévő elmaradottsága ledolgozására. Amit lehetővé tett a Szovjetunió lakosságának példátlan kizsákmányolása: amíg 1940-ben a Német Birodalom nemzeti jövedelmének alig tizenöt százalékát költötte katonai kiadásokra, addig ez a Szovjetunió esetében elérte a negyven százalékot is. Legkésőbb az SZKP XVIII. kongresszusa – 1939 márciusa – óta világos volt, hogy a Szovjetunió most már minden más hatalomnál felkészültebb, ezért érdekeltebb egy európai háború kirobbanásában. Hiszen Moszkva számára világos volt a világforradalmi lendület kifulladása után, hogy csak fegyveres konfliktus esetén van lehetősége érdekszférájának európai kiterjesztésére.
Churchill, miután a háború feltétlen folytatása mellett döntött, június 25-én szövetségi ajánlattal fordult Sztálinhoz. Ebben Kelet- és Közép-Európát, valamint a tengerszorosok kérdésének kedvező rendezését ígérte Moszkvának. Sztálin jelezte, a Szovjetunió sem érdekelt Németország európai hegemóniájában, 1941-ben elkerülhetetlennek tart egy szovjet–német összecsapást. A baloldali szocialista Sir Stafford Cripps küldetéséről és a brit ajánlatról a magyar hírszerzés is értesült, ami egyet jelentett az addig jelentős támogatókkal bíró britbarát külpolitikai irányvonal végzetes meggyengülésével. A londoni fordulatot jól jelezte, hogy az addigi magyar revíziós lépéseket megértéssel fogadó brit kormány a második bécsi döntés ellen már tiltakozott. Azzal az abszurd érveléssel, hogy az erdélyi határmódosításkor hatalmi döntés született, és nem nyilvánult meg benne a népek önrendelkezési joga.
A szovjet kelet-közép-európai hódítási terveket félreérthetetlenné tette, hogy Molotov 1940. november 12–13-i berlini útján bejelentette: a Szovjetunió érdekszférájának tekinti Skandináviát, Magyarországot, Szlovákiát, valamint az egész Balkánt. Arra a borzalmas dilemmára, hogy mekkora a csonka ország külpolitikai mozgástere, ha a XX. század két legördögibb diktatúrája, a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió készül összecsapni, Teleki Pál „fegyveres semlegességnek nevezett” koncepciója próbált válaszolni, amely lényegében azt célozta, hogy amíg csak lehetséges, a világégéstől távol kell tartani Magyarországot. Ezzel azonban együtt járt az egyik térségünket befolyásoló nagyhatalommal, a Harmadik Birodalommal szembeni gesztusok megtétele is. Ne feledjük, a magyar politikai vezetésnek abban a politikai erőtérben kellet tennie a dolgát, amelyet a Wilhelm Keitel tábornagynak tulajdonított anekdota szerint az jellemzett, hogy Magyarország katonai megszállása tizenkét, legfeljebb huszonnégy óra, attól függően, hogy ellenáll-e a honvédség, vagy néha meg kell állni meghallgatni a köszöntőket.
A Barbarossa-hadművelet 1941. június 22-i kezdetét követően kialakult helyzetben, amikor biztosnak tűnt a gyors német győzelem, Budapest két dolgot tehetett. Ha kimarad a hadműveletekből, amit mind belföldön, mind külföldön lehetetlen lett volna megmagyarázni a szövetségeseknek, minimális befolyása sem lett volna a Harmadik Birodalom dominálta új világrendben legalább a belső függetlensége megőrzésére. A német igényeket kétszáz százalékban teljesítő Pozsony és Bukarest bármikor partner lett volna egy Berlin által engedélyezett büntetőexpedícióban. A fenti érvrendszer alapján döntött a magyar vezetés a kisebb rossznak tűnő hadba lépés mellett. Mert sejtették, hogy egy elhúzódó háborúban valószínűleg az angolszász hatalmak győznek, de addig így minimalizálhatták a veszteségeket, és őrizhették meg legalább a belpolitikai önállóság egy részét. Ismerték ugyanis azokat a kíméletlen külpolitikai kényszereket, amelyekkel Mohács óta szinte minden magyar politikus kénytelen volt számolni, s amelyeket Erdélyben a fejedelemség idején úgy fogalmaztak meg: tudták, mi a helyes, és tették, amit lehetett.