Öldöklés békeidőben

Meghódítói az 1941. április elején megtámadott Jugoszlávia területét még ugyanabban a hónapban fölosztották. A szlovén- lakta területek nagyobb részét a Német Birodalomhoz kapcsolták, a többi Olaszországé lett. Az utóbbihoz kerültek emellett Dalmácia és más tengerparti vidékek egyes darabjai (az olasz kiugrás után ezeket Horvátország kapta meg), de az olasz uralom alatti Albánia is kibővült. Koszovó nagy részének és más, főként albánok lakta vidékeknek hozzácsatolása „Nagy-Albánia” létrejöttéhez vezetett. Bulgária nagyrészt bolgárlakta területek megszerzésével gyarapodott. Magyarország ekkor visszaszerzett déli vidékein is a magyar lakosság volt a legszámosabb, bár a szintén visszatért Mura mentén csak egy – a trianoni határ menti – sáv volt magyar nyelvű. E táj egy részének, a horvát lakosságú Muraköznek a visszacsatolása nem is volt egészen egyértelmű: hovatartozásának részleges nyitva hagyására a németek úgy tekintettek, mint Magyarország és a megalakult „Független Horvát Nemzetállam” későbbi befolyásolására használható eszközként.
Hasonló meggondolások miatt nem véglegesítették a Bánság Trianonban Jugoszláviához kapcsolt darabjának helyzetét. Ez a terület a német igazgatás alá vont Szerbia részének számított, de nem minden tekintetben. Montenegró helyzete Szerbiáéra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy az ország önállóságát nem német, hanem olasz irányítás alá vonása korlátozta. (Katonailag a szerbiai német erőket idővel egyre inkább bolgárokkal pótolták.)
A korábbi Jugoszlávia területéből egyedül független államként kezelt Horvátország önállósága is kérdéses volt: egy része német, másik része pedig olasz megszállás alá került.
Jugoszlávia saját erői az összeomlás után hamarosan rendezni kezdték soraikat. A volt hadsereg ezredese, Drazsa Mihajlovics Szerbia hegyei között már május elején ellenálló erőt szervezett, a csetnikekét, aminek a Jugoszláv Királyság helyreállítása volt a célja. A partizánok, akiknek egységei Joszip Broz Tito vezetésével valamivel később alakultak meg, kommunista berendezkedésű Jugoszlávia létrehozásáért szálltak harcba.
Ami a megszállók elleni harcnak indult, hamarosan többoldalú küzdelemmé vált. Az egyes résztvevők, egyik oldalról a németek, az olaszok és az őket támogató helyi erők – akik maguk sem voltak mindig egy állásponton –, a másikról a csetnikek és harmadikként a partizánok hol együttműködtek – bár ami a megszállókat illeti, velük csak olykor és kismértékben –, hol harcoltak egymás ellen. Erre a küzdelemre további résztvevőként befolyása volt még a szintén nem mindig mindent ugyanúgy fölfogó nyugati szövetségeseknek, illetve a Szovjetuniónak is: eleinte főként a csetnikeket, majd növekvőn inkább a partizánokat támogatták.
Bár az alaphangot kétségtelenül a megszállók elleni küzdelem adta meg, az is világos, hogy (a volt) Jugoszláviában ezzel párhuzamosan polgárháború dúlt. Népszerűbbnek az elszántabb, a németek polgári lakosságon állt bosszújával is kevésbé törődő, a csetnikek óvatosabb taktikájával szemben a konfrontációt aktívan kereső partizánok bizonyultak: Mihajlovicsék idővel elszigetelődtek. A harcok váltakozó szerencsével folytak. Az ellenállók 1941 végén jelentős, a horvátországiak, illetve boszniaiak mellett főként szerbiai és montenegrói területeket ellenőriztek, de a későbbiekben Szerbiából nagyrészt kiszorultak, és oda, legalábbis a háború vége előtt, csak részlegesen tudtak visszatérni. A montenegrói vidékek fölötti ellenőrzésük sem volt állandó.
Tito szervezete még a háború során tartott jajcai konferenciáján, 1943 novemberében határozott a föderatív Jugoszlávia létrehozásáról. 1945-ben azután Jugoszlávia hat délszláv tagköztársaság szövetségi államaként született újjá. A belső határok – etnikai szempontok figyelembevétele mellett – a történeti hagyományokat tükrözték. Ami a nem délszláv kisebbségeket illeti, közülük az albánok Koszovóban, a magyarok pedig más ott élő kisebb nemzetiségekkel együtt a Vajdaságon belül jutottak – ezek Szerbia autonóm részei lettek – bizonyos fokú önrendelkezéshez. A nemzetiségek helyzete kezdetben mégsem volt irigylésre méltó. A szerb partizánok bosszúja (részint az 1942-es, szerbek és zsidók ezreinek életébe kerülő bácskai vérengzések miatt) a magyar és német lakosság tízezreire sújtott le. A megmaradt németeket elűzték.
Akármilyen véres volt is mindenki részéről a háború, újdonság volt, hogy a kommunisták győzelmük után, már békében az államhatalom részéről is folytatták a tömeges öldöklést. Mészárlások a háború végén az 1940 előtt Olaszországhoz tartozó, de jugoszláv erők birtokába jutott vidékeken is voltak. Triesztben is, amelynek jugoszláv ellenőrzését a nyugati hatalmak nem akarták elfogadni. Megegyezés született: a városban és más stratégiai pontokon a békekötésig amerikai–brit erők állomásoztak, míg az ettől keletre fekvő többi volt olasz terület most már hivatalosan is jugoszláv megszállás alá került. A békekötésre 1947-ben került sor. Jugoszlávia ekkor bekebelezhette nemcsak az általa addig csak megszállt vidék szinte egészét, hanem a nyugatiak által ellenőrzött övezet nagy részét is. Trieszt egyfajta önállósághoz jutott, bár kifejezetten állami létéről nem lehet beszélni. Az úgynevezett Szabad Terület „A” zónának nevezett északi része, benne magával a várossal, továbbra is nyugati csapatok ellenőrzése alatt maradt, míg a „B” zónát az a terület jelentette, ahol – amint ezután is – 1945 óta jugoszláv erők állomásoztak, de amelynek jugoszláv annexiója ekkor még elmaradt.
A Szovjetunióhoz – az első európai kommunista berendezkedésű országként – eleinte nagyon barátságos szálak fűzték Jugoszláviát. Még a háború folyamán jugoszláv területre lépett szovjet csapatok kivonása is hamarosan megtörtént. Amikor azonban Sztálin megértette, hogy Tito nem mindenben kívánja követni a szovjet példát, és főképp, hogy országát nem kívánja alárendelni a Szovjetuniónak, sőt befolyásának a Balkánon – ahol Tito más országokkal létrehozandó unió kialakítására törekedett – még konkurenciát is jelent, 1948-ban élesen szembefordult vele. Ekkortól a Szovjetunió csatlós államai – különösen Magyarország – és Jugoszlávia határa mentén évekig óriási volt a feszültség. Gyakoriak voltak a határvillongások, a felek egymás területére kisebb erőkkel be-becsaptak. Úgy tűnhetett, Jugoszlávia szovjet lerohanása küszöbönáll. Az elszigetelt helyzetbe került Tito a Nyugathoz közeledett. Elfogadta a Marshall-segélyt is, amelynek jelentős szerepe volt azután abban, hogy a jugoszláviai viszonyok konszolidálódhattak, és ilyen körülmények között kerülhetett sor 1954-ben megegyezésre Trieszt Szabad Terület fölosztásáról Jugoszlávia és Olaszország között. Az utóbbihoz – néhány falu kivételével – az „A” zóna területe került. Jugoszlávia a „B” zóna mellett még ezekkel is bővült.
Bár a kommunista berendezkedés fönnmaradt, a lakosság élete fokozatosan elviselhetőbbé vált. Jugoszlávia a két nagy tábor, a Nyugat és – a Szovjetunió ellenőrzése alatt álló – Kelet között egyensúlyozva viszonylag önálló külpolitikát folytathatott, szövetségeseket rajtuk kívül keresett. Ez vezetett a későbbiekben jelentős szerepéhez az úgynevezett el nem kötelezettek mozgalmában.

(Jugoszlávia történetének áttekintését jövő heti számunkban a húsz évvel ezelőtt kirobbant délszláv háborút és a szövetségi állam felbomlását ábrázoló térképünkkel zárjuk. Előző számunkban közölt térképünkön a közös délszláv állam történelmi előzményeit és a második világháború előtti történetét foglaltuk össze.)